Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hogyan legyünk híres író IX.

2009.11.22

 

A mondatszerkesztgetésről

 

„ A jól szerkesztett alárendelő összetett mondat (...) azt kívánja meg, s arra tanít, hogy a jelenségeket lemérjük, fontosságukat s egymáshoz való viszonyukat megállapítsuk, a gondolatok kibontakozását, menetét értelmes rend szerint kövessük. „

                                                                                         Kosztolányi Dezső

 

Nekünk íróféléknek, ha és amennyiben elfogadjuk, hogy a szavak a hőseink, a legjobb szövetségeseink a mondatok. Szövetségesek, melyek mély alázattal viselik, egyszerű beosztásukat, miszerint használjuk őket, mint eszközt. A mondatokon keresztül adjuk át, mindazt, mit a világról belül látunk. Mindazt a mást, ahogyan másként látjuk – már amennyiben másként látjuk -, ám sokan nem tudják, hogy bár eszközök, csak úgy kisujjból nem használhatók. Nekik is megvan a saját kis világuk, rendszerük, szabályaik. Nem, egyszerűen nem rúghatjuk azokat fel. Ezt, tessék tudomásul venni, még akkor is, ha nagyon liberális a mai világ. Egyszerűen vannak dolgok, amit nem érdemes, sőt nem szabad megváltoztatni. Nos a mondatok szerkesztésének szabályai, a mondatok alakja ilyen fontos dolog. Attól nem leszünk híres írók, ha az alapot próbáljuk megreformálni, márpedig a mondat alap. Azt pedig tudjuk, hogy ha rossz az alapozás összedől a ház.

 

A mondat meghatározása:

A beszéd illetve szöveg legkisebb olyan egysége, amely egy gondolatot fejez ki. Többnyire egy nagyobb egység, a szöveg része. Jelentésének több rétege lehet:

a, elsődleges jelentés: a mondat szavainak jelentése

b, másodlagos jelentés: a beszédhelyzettől, a beszélő szándékától módosult jelentés

A mondat jellegzetes tulajdonsága a szerkesztettsége. A mondat szerkesztettség szempontjából lehet

a, tagolt, illetve tagolatlan

b, szerkezetileg teljes vagy hiányos

c, tőmondat vagy bővített mondat

d, összetett mondat

 

És ezt hosszan tudják a nyelvészek még ragozni, de ezen a helyen már csak kicsit térünk vissza rá, szinte csak jelzésértékűleg. A nyelvtani részt, tessék elsajátítani a megfelelő szakkönyvekből. Meglehetősen alaposan, ha nem okoz nagy gondot. Nem csak azért, mert egy írófélének illik, hanem mert elvileg minden művész tudja, tudnia kéne, hogy a műalkotás eleje: kitüntetett hely. Íróknál, költőknél, slágerszövegíróknál ez a hely az első sor, az első mondat. Ahol szinte minden eldől. És talán furcsán hangzik, de az első sorban is van egy első mondat.

Én nem mondom, hogy minden eldől, de lehetséges. Egy rosszul szerkesztett első mondat bizony sokszor elveszi az olvasó kedvét a következőktől. Ezért nézzünk egy nagyon kicsinykét bele az elméletbe, prózaíró szemmel.

 

Mindenki tudja, hogy egy mondatnak van alanya és állítmánya (kivéve, amikor még az sincs!). Információkat persze közölhetünk egyszerű tőmondatokban is, mint például: Esik az eső. Hideg van. Fázom. Éhes vagyok. Csakhogy ez még édeskevés egy hosszabb-rövidebb történet elmeséléséhez, mert az olvasó úgy nagyjából az ötödik mondat után behajítaná a sarokba (vagy inkább a kukába) a könyvünket. Tehát nyugodtan kijelenthetjük, hogy az Íráshoz zömmel összetett mondatok kellenek. Olyanok, amelyekben több információt közlünk, nem csak egyet. Ugyanakkor tőmondatot – egymás után akár többet is – használhatunk a feszültség fokozása érdekében, érzelmi viharok kifejezésére stb.

Összetett mondatoknál ügyeljünk a megfelelő kötőszavak kiválasztására, és persze az előző fejezetben taglalt írásjelek (vessző!) használatára. Nem szép, ha pl. minden tagmondatot „hogy”-gyal kötünk össze, ráadásul éppen ez az a kötőszó, amit gyakran el is hagyhatunk, sokan mégsem teszik. Vegyünk egy egyszerű példát: Azt mondta, hogy elmegy. Helyette állhatna ez: Azt mondta, elmegy. A „mert”-et váltogathatjuk a „mivel”, a „hiszen” stb. kötőszavakkal, a „de”-t az „azonban”, „viszont”, „ellenben” stb. kötőszavakkal. Vigyázat! Nagyon ronda és helytelen a „de” és a „viszont” együttes használata! Attól ugyanis, hogy ismert televíziós személyiségek is előszeretettel mondják így, még nem lesz helyes. Hadd ne soroljam tovább, a példák sora végtelen! Legyen elég annyi, hogy a magyar nyelv szókincse irdatlanul nagy, összehasonlítva más nyelvekkel, és még a kötőszavaknak is vannak szinonimáik, hát éljünk a lehetőséggel és variáljuk őket!

Aztán arra sem árt vigyáznunk, hogy ne bonyolítsuk túl a mondatainkat, mert ha az olvasónak nincs kedve kibogozni, mit is akartunk mondani, könnyen feladja a küzdelmet, és könyvünk újfent a sarokban végzi. A leghúzósabb a dolog, amikor már maga a szerző sem tudja, hová akart kilyukadni, merthogy bizony az is előfordulhat, ha valaki túlságosan hosszúra nyújt egy többszörösen összetett mondatot. Meg kell találni az arany középutat!

Gyakori hiba prózaírásnál, hogy lépten-nyomon kitesszük az alanyt. Idegen nyelvekben ezt a személyes névmások használatával kötelezővé is teszik. Mi viszont magyarok vagyunk, ha tetszik, ha nem, márpedig a magyar nyelvben az igeragok tökéletesen megmutatják, ki végzi azt a bizonyos cselekvést, szükségtelen tehát folyton kiírnunk, hogy azt a dolgot éppen Kiss Pista vagy a férfi, a lány a stb. tette. Arra azért figyeljünk, hogy az adott bekezdésnek legalább az elején szerepeljen az alanyunk!

A szokásos bővítményeken (tárgy, jelző, határozó stb.) kívül bátran tehetünk a szövegbe különböző hangutánzó és hangulatfestő szavakat, melyektől színesebbek lesznek a mondataink, de persze ebben is legyünk mértéktartóak!

Másik, szintén fontos tényező, hogy milyen mondatfajtákat használunk. A kijelentő mondatok nagyszerűen alkalmasak leíráshoz, tényközléshez, a szereplők, helyszínek bemutatásához, de ez nem jelenti azt, hogy a többi mondatfajtát elfelejthetjük. A kérdő- és felkiáltó stb. mondatoknak ugyanis kiemelkedő jelentőségük van a párbeszédeknél, valamint a szereplők gondolatainak és érzéseinek tolmácsolásában. Ha egy szövegben kizárólag kijelentő mondatok vannak, szörnyen unalmassá válik, ráadásul nehezíti az olvasást az is, ha nincsenek benne párbeszédek. Azért vigyázzunk, nehogy átessünk annak a bizonyos pacinak a túlsó oldalára! Hiszen ha túl sok a párbeszéd, az a cselekmény rovására megy, tehát meg kell találni az egészséges egyensúlyt a leíró részek hossza és a párbeszédek mennyisége között.

 

Ééééés!

És persze itt nincs vége, nem lehet vége. Az csupán csak egy nagyon rövid itiner, amit érdemes használni, ha bármely szöveg megírásának neki fogunk. Tudom, jó lenne még ide néhány példátlan példamondat, de az-az igazság, hogy nagyon nehéz a mondatot szövegkörnyezetén kívül vizsgálni úgy, hogy nem annyira a nyelvtani dolgokat figyeljük, sokkalta inkább a prózaírói szándékot. Mert ugye a szövegkörnyezet nagyon is meghatározza, hogy milyen mondatokat és hogyan használjunk, ahogy erre már fenn van utalás.

Mondatot így, nekünk a próza iparosainak, ezért két szempont szerint kell szerkeszteni, Első sorban figyelni kell a nyelvhelyességre ugye és nem szabad átlépni a nyelvtan határait, még akkor sem, ha művészi izzásunkban erre komoly késztetést érzünk. Másodsorban, pedig úgy kell szerkeszteni a mondatokat, hogy azok egy szöveggé álljanak össze. De nem akármilyen szöveggé. Irodalmi szöveggé. Olyan szöveggé, amit tördelnünk kell, meg központoznunk. Olyan szöveggé, ahol a mondatok szorosan összetartoznak. Tartalmi, logikai láncolatot alkotnak.

 

Persze már hallani a sok kétkedő felkiáltást: Ez kevés, ennél több kell! Példákat akarunk és elemzéseket. Nos ez a sorozat nem kíván nyelvészeti problémákkal foglalkozni. Akit érdekel – kell, hogy érdekeljen – a megfelelő szakkönyvekben utána tud nézni, onnan el tudja sajátítani.

A sorozat sokkal inkább összegezni akar és segíteni néhány apróságban. Annál is inkább, mert, ahogy nincsenek jó vagy rossz szavak, úgy valójában nincsenek jó vagy rossz mondatok. Maximum rosszul szerkesztett mondatok vannak, azokon meg kis odafigyeléssel lehet segíteni, ki lehet őket javítani.

 

Déry Tibor ezt írja: „ A jó mondat eleven, mint maga a teremtés.”

 

De nem mondja el, hogy hogyan szerkesszük meg azokat a jó mondatokat. Nem mondja, mert valószínű, olyan szabály nincs, hogy: A jó mondat megszerkesztése.

A jó mondatot a felkészült, tehetséges alkotó magától érzi meg magában. És itt nagyon fontos, hogy felkészült legyen és tehetséges. Mert a nem felkészült, vagy a nem tehetséges, illetve a felkészületlen tehetségtelen is tud magában mondatot szerkeszteni – a nagyobbik baj, hogy le is írja, majd közzéteszi – ám azok a mondatok az olvasónak semmitmondók. A kezdő írók, vagy inkább fogalmazzunk úgy, hogy a felkészületlen írók naponta esnek bele a hibába, mely szerint nem hajlandók tudomásul venni az irodalom és a nyelv néhány apró ám fontos szabályát és a mondatokra kényszerítik a lelkük, a lelkük fájdalmát, életük valamely traumájának nagyjelenetét. Borzalom sül ki belőle. Sokkal jobban tennék, ha a lelkük megmutatni kívánt szeletét beleöntenék azokba a mondatokba.

Emlékszik még valaki a sorozat elején az alázatra? Na most kell használni. Amikor mondatokhoz nyúlsz, nem csak irodalomhoz nyúlsz és azzal együtt a nyelvhez is. Amikor irodalmi mondatokhoz nyúlsz, a lelkedhez nyúlsz, és nem hiszem, hogy bármely lélek megkívánna, megköszönne egy vagy több rosszul szerkesztett mondatot, amik aztán egy nagyon rossz szöveggé állnak össze.

 

Mert a mondatok összessége lesz a szöveg. Persze csak alapesetben hívjuk szövegnek. Az alkotó felkészültségétől és tehetségétől függően beszélhetünk, szövegről, fogalmazásról, szerkesztett szövegről, irodalmi szövegről és legvégül műalkotásról. Ez az utóbbit meglehetősen nehéz elérni, és ez idáig az írott történelemben nagyon keveseknek sikerült. Ám ők mind híres írók.

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.