Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hogyan legyünk híres írók I.

2009.09.23
 
 
Bevezetés:
Miért is jött létre ez az írás?
Több okból. De mindenek előtt azért, mert olvasgatván itt és másutt az amatőr irodalom epikai remekeit, néha őszinte vágy kapott el, hogy kirohanjak a konyhába, és minden ujjamtól megszabaduljak, nehogy a megfelelő rovatba oda gépeljem nem éppen szépen megfogalmazott véleményem. De mindig lenyugodtam általában. Aztán pediglen kiötlöttem, hogy a kritika mellet nem ártana némi segítségnyújtás.
 
Előszó:
Még mielőtt valaki csodát várna a címtől, ki kell ábrándítanom. Ha és amennyiben el is olvassa majd a teljes sorozatot, nem lesz híres író, de még elismert sem. Az is lehet, hogy író sem. Sőt, meglehet, egyeseknek még az írástól is elmegy a kedvük. Az sem baj. Egyes szerzők esetében lehet, hogy éppen ez a cél. Ám nagy általánosságban csupán csak arról van szó, hogy a szerző megosztaná tapasztalatai, az „íróvá válás” rögös útján.
Persze nem vagyok sem író, sem híres. Inkább elhíresült és egyre inkább kívülálló, aminek okára is fény derül majd a cikksorozatban. Arra kérek mindenkit, hogy vakon ne fogadja meg a sorozat egyetlen egy gondolatát, tanácsát, végig ne csinálja annak gyakorlatait.
Előtte kérdezze meg, orvosát, gyógyszerészét, elvakult rajongóját, a hentest, az MTA elnökének macskáját (amennyiben nincs neki: kutyáját, kanáriját, teknősét, vagy a fikuszt), az összes egy vagy többkönyves barátját és végül de nem utolsó sorban Önmagát.
 
Akkor hát
 
Hogyan legyünk híres írók?
 
Első rész.
 
Az emberi tényező
 
„ Aki ír annak kilátóra kell húzódnia, hogy az élet múlandó tárgyai madártávlatot kapjanak előtte”
                                                                                  Keszei István
 
Az emberi tényező. A legfontosabb, bármely furcsán is hangzik. A jó alkotás legfontosabb eleme, az én. A szerző maga. Az emberi tényező, azaz az én dönti el, még ha nem is tudatosan, hogy írásaink, alkotásain mennyire fogják felkavarni a világirodalom békés tengerének hullámait. Pedig mi - írófélék - csak önkifejezni szeretnénk. Sőt néha még azt sem. Néha csak szomorúak vagyunk, vagy nagyon fáj az élet és klaviatúrát ragadva, próbáljuk elfeledni azt, amit feldolgoznunk kéne.
Sok, nagyon sok írás keletkezik első felindulásból, és ezek jó része, természetesen borzasztó rosszra sikeredik. Miért? Nagyon egyszerű a magyarázat. Mert a belőlünk kiszakadó érzelmek nem képesek irányítani pontosan és alaposan, azt az ént, aki képes lenne valóban jól írni. Azt az ént, akire fel szeretném hívni most a figyelmet. Aki nélkül soha ne kezdjünk el írni, és akit azonnal kezdjünk el megkeresni önmagunkban, ha híres írók szeretnénk lenni.
 
De kit is keresünk valójában?
 
Mindenek előtt egy alázatos embert. Mondom alázatost. Nem egy hajbókoló udvaroncot, aki az olvasottságért, a siker édes ízéért, néhány jó, dicsérő szóért hajbókol alkotótársai és az olvasók előtt. Nem! Én az alázatos emberről beszélek, önmagunkban. Abban az önmagunkban, amit először fel kell fedeznünk, és tudomásul kell vennünk; Olyan, amilyen. Ugyanis nem szükségszerűen egy nemes lelkű, példás magánéletű, az élet minden területén kifogástalanul élő ember az íróember. Az íróember a külvilág felé, sőt önmaga felé is tele van, álcával, jelmezzel, álruhával és csak nagy ritkán, igazán titkos és intim pillanatokban szabadul meg tőlük, hogy megmutassa azt a bizonyos alázatos énkét, akit keresünk, és aki ír.
Mert alázat nélkül írni ugyan lehet, ám semmi értelme. Meg kell az alkotónak alázkodnia önmaga előtt, hogy valóban hitelessé váljanak írásai. Ez kérem, nem megy másként. Az alázathoz pediglen valóban szembe kell nézni önmagunkkal. Nem szükségszerű elfogadni, amit odabenn találunk, ám igen is meg kell ismerni, fel kell fedezni, és tudomásul kell venni.
 
Tudom, most sokan kérdezik, hogy és mi van a szavakkal meg a mondatokkal, meg a stíluselmélettel. Az kérem, várhat a sorára. Egyelőre még csak itt tartunk. Az alapoknál. Az írónál, aki elengedhetetlenül, olvasónak is kell, hogy legyen. Nincs író olvasó nélkül! De belül, bennünk sincs íróember, olvasó ember nélkül. Az íróember legfontosabb társa az olvasó ember. Az olvasó ember gyűjti be az információt. Ő a befogadó. A leghűségesebb társ. És a legádázabb kritikus is, amire majd később ki is fogok térni. Az olvasó ember nélkül, vagy annak hiánya nélkül ne is keressük önmagunkban az íróembert, ahogy ha nem találjuk az állandó rakoncátlanságairól híres kisördögöt valahol belül, akkor is adjuk fel a híressé válás lehetőségét, mert a kisördög nélkül sem megy. Ahogy a Játékos nélkül sem, meg a Bölcs nélkül sem, hogy ki ne hagyjam a Kritikust, a Gondolkodót, a Tudományost, az Elemzőt, az Érzelgőst, a Sértetett, a Humorost, a Depresszióst, a Gyógyítót, a Sámánt, a Jóst, a Boszorkányt és hosszan, de hosszan sorolhatnám.
Ne tessék ám most berezelni. Nem szükségszerűen szkizofréniáról beszélek. Sőt! Ellenkezőleg. Még akkor is, ha látszólag az íróember hasadásos elmezavarban szenved. Írás közben depresszióssá válik, kizárja a külvilágot, hallgatag és szótlan lesz, minden jelentősebb kapcsolatát megszakítja a világgal és hozzátartozói komolyan el kezdenek aggódni érte. De nem kell. Még orvost hívni sem. Hiszen az íróember ilyenkor érzi a legjobban magát. Hiszen ilyenkor játszhat a többiekkel ott belül. Mert az írás játék. Egy nagyon komoly, nagyon emberi és utánozhatatlan játék. A játéktól lesz hiteles az alkotás, az alkotáson keresztül pedig a szerző, azaz az ÉN.
 
És, hogy még jobban összezavarjam, az íróról alkotandó képünket, egy idézethez fordulok
Jean-Michel Maulpoix tollából:
 
„ Az író kitalált lény. Megálmodjuk, de sohasem találkozunk vele. Nem létezik, csak úgy tesz, mintha lenne. Pusztán egy név, közmegegyezéssel vagy kései legendával létrehozott kép. Egy több emberből összeállt magányos ember”
 
Bizony ez lenne az író. Egy végtelen magányra született organizmus, aki egy életen át a magányt, saját különös és különleges magányait kutatja szüntelen. Teszi mindezt úgy, hogy kutatásainak részeredményeit leírja, mégpedig olyan formában, amely más, kevésbé kutakodó emberek számára valamilyen okból élvezetes. Ha jól belegondolunk, nem is beszélünk másról szinte, mint véletlen egybeesésekről. Minden más túlkomplikáció.
De azért egyvalamit jegyezzünk meg. Az író, miközben a magány elemzőjeként éldegél, tanul. Tanul önmagától és a világtól. És egyre bölcsebb lesz. És egyre kétségesebb lesz önmagával szembe, és egyre jobban nem hiszi el, hogy tud írni. Sőt azt vallja: Soha nem tanulok meg igazán jól írni. 
És aki írással foglakozik, de másként gondolja, most hagyja abba ebbéli tevékenységét, ha kérhetem, maga és az olvasók nagy gyönyörűségére. Aki azt hiszi, tud írni, kérem, nézzen más hobby után. Javaslom a fejben tájfutást, az is van olyan fárasztó, mint az írás, ám nem zavar senkit sem.
 
Aki pedig marad mégis az írásnál, kérem, fogadjon meg tőlem egy jó tanácsot. Legyen önmaga, legyen egyéniség, legyen egy kicsit különc, legyen jól elhatárolhatóan más, mint a többi ember. És miután megismerte önmagát, vállalja is azt fel, annak minden nehézségével és gyönyörűségével együtt.
Ja és ne keresse a sikert, ne várja el a jó kritikát, és semmiképpen ne igyon nagyobb mennyiségű tejet őszibarack fogyasztás után, mert az komoly hasmarsot okozhat.
“A jó író abbahagyja, ahol mások folytatnák, és folytatja, ahol mások abbahagynák.”
 
P.S.:
Mindazokat, akiknek ötletük van a sorozathoz, esetleg társszerzőként egy-egy témába be szeretnének segíteni, szívesen várom itt, vagy bármely más elérhetőségemen.
 
 
 
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.