Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hogyan legyünk híres írok VI.

2009.11.02

Egy kis műfajelmélet, no és gyakorlat.

 

Nem tudom, ki hogyan van vele, engem egyenesen dühít, ha valami mellé, alá, fölé, odaírják, hogy novella, aztán nem az. Más. Lehet, hogy nagyon jó, de más és akkor már elgondolkodom: Talán a szerző nincs tisztába mit is alkotott? Nincs tisztában a műfajjal? De, de akkor, hogyan? Az abszolút ősi ösztönből, amit még a Sámánok súgtak a fülébe születése pillanatában, vagy hogyan? Bár az is lehet, hogy csak az olyan kisstílű szóhajcsárok igénye a műfaj ismerete, mint én. Nem tudom. Mindenesetre bosszant, és mert bosszant, gondoltam talán jól jön egy kis segédlet a műfajelmélethez.

 

Amikor eldöntjük, hogy írni fogunk, bármit – most maradjunk csak a szépprózánál – nem árt, ha tudjuk, hogy milyen műfajokban tudunk alkotni. Mert nem lehetünk, mindenben jó. Van, aki csak a kisepikában jó, van, aki a nagyprózában. Sok novellistánk van, csak novellistánk, és folytathatnám. Remélem ők – bár csak adott fajtájú szövegeket írnak – tisztába vannak valamelyest az elmélettel. Annál is inkább, mert biz azt látom, hogy sokan egyáltalán nincsenek, ami nagyon nagy baj.

Jellemző probléma, hogy a novellát összetévesztik az elbeszéléssel, illetve összemossák a fogalmakat. Hanyagul odabiggyesztenek valamit a szöveg fölé, mondván; mindegy az, mi van oda írva, a mondanivaló a lényeg. Igen. Is. A mondanivaló is. Az rendben van, hogy az írás az illúzió művészete, ezt elfogadom, de semmilyen körülmények között nem a becsapásé. Márpedig, ha valamihez tragikomédiát írunk, ami egy abszurd, az minimum félrevezetés.

Azt, pedig már nagyon régóta tudjuk, hogy nagyon nem mindegy, hogy teli gatya vagy téli gatya. Pedig ott csak egy ékezet a különbség, látszólag…

 

Tisztelet Olvasó!

Most nem az jön, amire Ön vár. Nem, nem fogom a prózaepikai műfajokat egyenként ön elé tárni. Ennél jobb megoldás is van, hiszen nem feltétlenül kell, kívülről tudnunk a meghatározásokat. Elég, ha tudjuk, hogy hol tudhatunk meg róla kielégítően eleget.

Tessék tüzetesen átböngészni az alábbi linket

 

http://enciklopedia.fazekas.hu

 

Nem csak prózaíróknak! A lírikusoknak is komoly segítséget adhat.

 

Miért fontos, hogy milyen műfajban írunk?

Mert ez az egyik alap, amivel tisztába kell lennünk. Ugyanis nagyon nem mindegy, hogy novellát írunk, vagy adomát, vagy elbeszélést és hosszan lehetne sorolni a műfajokat. Tessék elképzelni - és ez alap eset – mind, mind más szabályokkal rendelkezik. Más a felépítése, néha alaki kritériumoknak is meg kell felelni. Tudom, szörnyen hangzik, hogy megint egy macera.

Ismét hallom a kétkedőket, hogy mindez jó nagy blöff, és amit itt firkálgatok, sokkalta inkább öncélú, mint segítségnyújtó. Mert ki figyel oda, hogy milyen a műfaj. Írni kell és kész. Író nemzet vagyunk. Mi mind tudunk írni, ráadásul jól írni. Megdicsérik mindig az írásainkat és sokan olvasnak. Minek ez a felesleges szócséplés? Legyünk híres írók, meg prózaepikai műfajok és hasonló okosságok, meg érthetetlen varázslatok. Ez minden bizonnyal csak egy nagyon csalódott, nagyon kiábrándult, nagyon kiközösített kispöcs vergődése.

Lehet. Még ez is lehet. De nem hinném.

 

Az van, hogy mától, a sorozat azon részeiben, ahol ez lehetséges játékra, feladatmegoldásra is ösztönözném az igen tisztelt olvasótábort, akik jó része egyben írónak is képzeli magát. Van egy alaptörténet. A feladat az, hogy az alaptörténetet megtartva bármely prózaepikai műfajban, annak korlátait figyelembe véve írjuk újra. Semmi más kötöttség nincs. Ha csak annyi nem, hogy amolyan akasztják a hóhért alapon párat megírtam, többek között azért is, hogy ne lehessen azt mondani: Részeges ugyan, de a józan életről nagyon tud papolni.

Az alaptörténet a következő:

 

A székelynek köhög a lova. Elmegy az állatorvoshoz, aki lóport ír az állat számára, hogy a székely fújja a ló szájába.

Két hét múlva találkozik az orvos a székellyel, és megkérdi tőle, használt-e a por.

-         Dehogy, a rühes dög hamarabb fújt. mint én.

 

Eddig a történet, ami lássuk be egy vicc. Ám a mai vicc - bár mennyire is furcsa – egy kisepikai műfajból alakult ki, ami nem más, mint az Adoma.

Formailag majdnem azonos, ám ennél a nagyon leegyszerűsített alaknál egy kicsit azért több. Valahogy így néz ki.

 

Lássuk, hát Adoma ként:

 

Mondják, bár ritkán de a székelyt az életbölcsessége ugyanúgy cserbenhagyja, mint a szerencséje.

Baba a ló, köhögött, így nem volt mit tenni, Levente a gazda, orvoshoz fordult. Az állatorvos azonnal átlátta a helyzetet és amúgy kisujjból, ahogyan az szokás, meg is írta a lópor receptjét, mondván: Ettül a Baba, napokon belül, csattanni fog az egészségtül.

Tucat nap elteltével találkozik a székely meg a doktor a bodegában. A székely búsul a pohara felett.

-         Na jobban van a Baba? Használt a lópor?

-         A fene. Köhög az még mostanság is.

-         Hogyan lehet?

-         Elébb fújt, mint én.

 

 

Nézzük ugyanezt a történetet, kicsit másként Anekdota alakjában.

 

Se szeri, se száma, manapság meg pláne, azon történeteknek, mely Székelyföldi Leventével a kisbíró legkisebb fiával esett meg, még fiatal korában. Mikor még tisztelték és azt gondolták rendes székely lesz belőle. Soha senki nem gondolta volna, hogy a sok csapás, amit rámért a Teremtő, majd íróvá teszi és bölcsességéről lesz híres szerte a világban.

Udvarhelyen nem ismerik azt a Székelyföldit. Ott csak a Leventét ismerik, aki – legyünk jóindulatúk – nem igazán volt talpraesett, és mint tudjuk, a szerencsétlenkedés magával hordozza a szerencsétlenséget.

Levente lova, amit még az apjától kapott, megkehesedett. A kehes ló, pedig nem jó jel. Annak lópor kell minimum, így hát Levente elment a doktorhoz, és az azonmód felírta a lónak a jól bevált recepturát.

Hetek múltán találkozik a két ember. Mondja az orvos:

-         Na Levente, kehes-e még a ló?

-         Kehes az.

-         Nem használt tán a por?

-         Az használt volna, ha az a büdös dög, nem elébb fujtat mint én.

 

Székelyföldi Leventéről, ez a hír járja hát Udvarhelyen. Megszagolta a lóport, mert megszagoltatta vele a lova. Ugyan megírta már ő ezt százszor, de a bodegában nem öt olvassák, csak beszélgetnek néhanap a poharak fölött.

 

Most pediglen térjünk át egy más műfajra. Majd kíváncsian várom, hogy hányan is találják el, ki, a műfaját.

 

Had mutatkozzam be! Baba vagyok. Ló. És kehes. Jelenleg. Ez ló körökben meglehetősen komoly gondot jelent. Tudja ezt Levente is, a gazdám. Ezért éppen a lódoktorhoz sietünk, már amennyire bírom az iramot. A lódoktor jó ember, legalábbis én szeretem. Bár néha túlzásokba esik. Semmiképpen nem volt szerencsés velem füstöt szagoltatni, mert éppen egy kicsit megsántultam, ahogy az erős paprika feldugása sem használt puffadás ellen, de ettől a két affértól eltekintve a lódoktor jó ember. Jobb, mint az előző gazdámnál, az előző falumban a marhaorvos. Bár lehet, csak annyi a különbség, hogy a marhaorvos marha, míg a lódoktor valamelyest szereti az állatokat. Ezt én már nem is fogom megtudni. Tudják, ez a fránya keh.

-                     Doktor úr nagy a baj! – ez a Levente. Nagy siránkozó. Még az apja tanította rá. Azt mondta az apja, hogy sírni kell, fiam. A sírám mindig segít. Megszánnak az emberek. Na ez a szánalom, jól jött Leventének, mert egyetlen vagyona én volnék. Mindenét mását szivarkákra meg habzóborra költögeti a bodegában, én meg künn ácsorgok addig a szekér elé fogva. Nem számít, hogy perzsel-e vagy megvesz az Isten hidege.

-         Mi a baj, no? – ez a lódoktor. Mosolygós és szemüveges. Rendes ember mondom.

-         Kehes a Baba.

-         Kehes volna?

-         Kehes.

-         Használt néki a patkókenőcs?

-         A kehre?

-         Ki tudhatja?

-         Nem próbáltam.

-         Akkor jó lesz majd a lópor!

-         Na csak azt ne! – Ez én vagyok. Utálom a lóport. És a Levente is tudja, hogy utálom a lóport, és a lódoktor – aki úgy látszik mégis marhaorvos – szintén tudja, hogy utálom a lóport. Minden ló utálja a lóport. A lópor rossz. Rossz, amikor belefújják a számba, meg a szemembe, és rossz, mert nem használ. Soha nem használt. A lópor – és ezt majd később a tudósok be is fogják bizonyítani – placebo, de nem a betegnek, a gazdának.

-         A lópor jó?

-         A legjobb! Csak bé kell fújni a szájába és napok múltán nem lesz baja. – Hát persze, hogy nem lesz, marha-orvos, mert meggyógyulok magamtól is. Ha jól belegondolok, nem is keh ez, csak egy kis nátha. Vagy még az sem. Apró megfázás. Pár prüszkölés az egész.

-         Bele a szájába?

-         Bele.

-         Oszt jó lesz neki?

-         Jó.

-         Nem lesz jó! Levente nem lesz jó. Hidd el. Nem lesz jó.

-         Akkor kiváltatom a lánnyal oszt otthun béfújom.

 

Lógarázs. Miszerint istálló. Levente meg én. Kezében zacskó, meg a fejőszék. Elém ül.

„Levente ez nem lesz jó! Én ma azt a lóport nem akarom.” Szuggerálom belé, de nem egy intuitív alkat. „Levente, csak megfázás. Gyorsan kijövök belőle, hidd el.” Reménytelen, kezében a por és emeli a szájához. Nincs mit tenni, megadom magam. Jöjjön az a lópor. De utálom ezt. Levegőt vesz, csücsörít. „Levente! Jó gazdám! Tüsszentenem kell! …

 

Bocsi”

 

Mi ebből a tanulság?

Honnét tudnám? Elvégre csak egy ló vagyok. De ha netán tálán egyszer rám is figyelne, minden bizonnyal megértené, vagy a járásomból, vagy a pillám rezdüléséből, vagy bánom is én miből, hogy az a ló, aki tud háton úszni, minden bizonnyal már nem él és egyáltalán nem is intuitív.

 

Tudom én, hogy ez egyáltalán nem tartozik ide, de halló, itt egy ló a mesélő!

 

 

 

 

 

 

Legvégül pedig jöjjön egy Apológia. Nem, nem fáztam meg. Ez is egy műfaj.

 

Figyelmeztetés!

Ezt csak olyanok olvassák el, akik nem hajlamosak a sértődékenységre, értik a fanyar humort, érzik az önkritikát. A szerzőnek senkit nem állt és áll szándékában megsérteni. Valahogy ez ilyenre sikeredett. Vajon, miért?

Bocsánatot kérek előre is érte.

 

Tisztelt Egybegyűltek! Írótársak! Szerkesztők, tördelők, kiadók és elmeorvosok! Véreim!

 

Tudom, nagy szégyen esett, mikor egykor jobb napokat látott vérünk arra a gyalázatra vetemedett, hogy egy viccből is prózát farigcsált. Tudom, mekkora mélyen gyökeredző szégyene ez közösségünknek. Megalázó és értelmetlen. Megalázó, mert a történet maga semmitmondó, végtelenül egyszerű, és értelmetlen, mert ha valakinek, neki tudnia kell, hogy ember embernek nem farkasa. Vagy farkas farkasnak nem embere. Vagy emberfarkasnak nem farkasa ember. Vagy, de ezt hagyjuk.

Barátaim!

Szánakozzunk. Osztozzunk gyászunkban, hogy végleg elveszett egy közülünk. Felemelkedett, mondják a felemelkedettek. Agysejti nullára itta magát. Tudjuk mi, és természetesen úton útfélen terjesztjük is. De gondoljuk végig, miért is tehette, teheti, mindezt. Keressünk logikai utakat, kérjük ki orvostársaink véleményét ugyanúgy, ahogy az atomfizikus-agysebész barátainkét is, és az általunk kijelölt zsenik nézetét is.

Mert meg kell, meg kellene legalább értenünk, hogy miért. Miért is lett kigúnyolva társaságunk mélységes mélyen, mikor is elbeszélés tárgya lett, Baba a ló. Meg, hogy tüsszentett. Meg kell értenünk, hogy miért is oly fontos ennek az embernek az a kistörténet. Pontosabban, azok a kistörténetek.

Értsük meg és világosítsuk meg!

Rossz a szöveg. Ahogy rossz a poen is. Mert a székelynek soha semmikor nem fog egy mezei ló az arcába fujtatni lóport. Ezt mondjuk, talán megteszi egy híres kanca, vagy egy csataloo de egy székely esetében még ez sem valószínű. Így aztán kijelenthetjük, hogy egyáltalán és teljesen valószínűtlen és életszerűtlen a története, amivel elénk hozakodott. Arról, pedig nem is beszélve, hogy természetesen alaposan szakmaiatlan. Ahogy ezt már sejteni véltük, természetesen.

Ám!

Ám lássuk a jó szándékot!

Nézzük emberi oldalról a dolgot. Az elmebeteg ragaszkodása a való világhoz. Az utolsó kapaszkodók! A székely, meg a Baba, a ló, amelyik tüsszög.

Embertársak!

Hát tehet az író arról, hogy megbomlott elmével is ír. Nem, mert író. Neki az írás számít nem az elme. A szavak, meg a mondatok szerelmese. Önimádó és magamutogató. Amíg él, várja, hogy a Tehetség végre előrelépjen egy nagyot és átvegye az Irodalmit. Mert jár és kell neki a kitüntetett figyelem. Tudja, hogy túl jó az elhallgatáshoz. Még megbomlott elmével is.

Ezért hát, ti a szavak felkent papjainak ministránsfiúcskái. Ti fenn a karban, angyalként tetszelgő szolgálólányok. Ti kik bírák lehetnétek. Ne bőszüljetek fel.

Gondoljátok végig, kérem, könyörögve kérem, gondoljátok végig!

Mi van, ha mégis tüsszentett a ló?

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.