Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hogyan legyünk híres írók VII.

2009.11.08

 Néhány nyelvtani alapszabály és hasonló kellemetlenségek.


„Nekem az eddig meglévő írásjel is kevés.”

                                               Illyés Gyula

 

Tudom, mindenki azt várná, hogy aztán ma már elkezdünk végre írni, megfirkantjuk azt a művet, amit már annyira vár a kiadó, felvesszük az előleget, és holnaptól az író-olvasótalálkozókra is csak pénzért megyünk el. Az újságosnál, meg a kávéházban felismernek, Jani a hentes a legjobb bélszínt elteszi nekünk, úton-útfélen autógrammokat osztogathatunk, és többen bíztatnak, hogy a világhír is csak egy nüánsznyira van.

Nos, nem. Ma még mindig elmélettel foglalkozunk. Ráadásul olyannal, amiben nagyon sokaknak – köztük nekem is - súlyos hiányosságaik vannak. ­De sendrián módon nem törődünk vele, mondván a zsenialításunk elnyomja úgyis ezeket a főként szövegszerkesztési apróságokat. Csak jelzem, hogy nagyon nem! Sőt! Ezek az apróságok teszik a megírt szöveget alkotássá. Mivel ennyire fontosak, egymagam nem is mertem belevágni ezek bemutatásába, gondoltam, jobb ha – több író többet tapasztalt alapon – együtt szerkesztjük meg a mai fejezetet. Erre nem mellesleg a jövőben még lesz példa.

 

Hogy aszongya: A központozás, az írásjelek fontossága

 

Az írók többsége, főként az amatőrök, általában egy kézlegyintéssel elintézik, ha valaki szóvá teszi, hogy nem fordítottak elég gondot a központozásra, az írásjelek helyes használatára. Azzal érvelnek, hogy nem számít, hová tesznek vesszőt, vagy egyáltalán tesznek-e, hiszen a mondanivaló a lényeg. Hogy mennyire nem elhanyagolható az írásjelek használata, nézzük meg mindjárt az elején, egy egyszerű példán:

 

János megölte a feleségét.

Ez egy szimpla (bár bővített) kijelentő mondat.

János megölte a feleségét!

Ez a felkiáltó mondat elhagyhatja pl. a szomszéd Mari néni ajkát, akit mélységesen felháborít János tette.

János megölte a feleségét?

Ezzel a kérdéssel pl. a másik szomszéd, Juliska néni hangot adhat a hitetlenkedésének, csodálkozásának.

János, megölte a feleségét!

Ezt mondhatja pl. a helyszínre kihívott orvos a feldúlt férjnek.

János, megölte a feleségét?

Ezt kérdezheti pl. a bíró a vádlottól a tárgyaláson.

 

A következő példa a vesszők fontosságát mutatja be:

 

Umberto olasz király elé egyszer letettek egy előre megfogalmazott kegyelmi kérvényt, amelyben egy halálraítélt jövőjéről kellett döntenie. Ez állt rajta:

 

Szabadon engedni nem, kivégezni!

 

A király pár percnyi gondolkodás után áthúzta a vesszőt, és arrébb tette:

 

Szabadon engedni, nem kivégezni!

 

Ugye már látjuk, mennyire nem mindegy, hol az a fránya vessző? Elítéltünknek mindenesetre az élete múlott rajta…

 

Annak, akit tudományosabban is érdekel az örökös gondot jelentő írásjeleket!

Mik is ezek és miért van rájuk szüksége a Szerzőnek, aki írásra adja a fejét?

 

Keletkezésükről röviden csak annyit, hogy igen régi múltra tekintenek vissza. Az első „rendszeres” központozás Arisztophanész Büzantiosz (Kr. e. 257–180) görög grammatikus és alexandriai könyvtáros nevéhez fűződik, aki Homérosz „kritikai kiadását” is közreadta. Ő kizárólag pontot használt erre a célra: a sor alján levő pont a mai vessző, a sor közepére tett a mai pontosvessző, a sor tetejére került pont pedig a mai pont jelentésével bírt.

 

A ma ismert, elfogadott és a gyakorlatban használt központozási szabályok már ennél kifinomultabbak.

Amikor írásban fogalmazunk, az írásjelekkel jelezzük a beszéd ritmusát, tagolását. Az írásjelek funkciója a mondatok tagolása és egymáshoz kapcsolása, valamint a beszéd olyan sajátosságainak a jelölése, amit a betűkkel nem tudunk kifejezni ((hangsúly, hanglejtés, szünet, érzelmek, ritmus stb.)

A mondatokat, lezáró írásjeleket, a mondat fajtája határozza meg. Kijelentő mondat végére pont, kérdő mondta végére kérdőjel, amely kifejezhet kérdést és bizonytalanságot, felkiáltó, felszólító és óhajtó mondat végére pedig felkiáltójel kerül.

Reprezentatív felmérések kimutatták, hogy a vesszőkkel van a legtöbb baj. Tekintsük át röviden, mikor van rájuk szükség és mikor nincs. Összetett mondatok tagmondatai közé ki kell rakni, akkor is, ha nincs kötőszó. A mint esetében változó, ha ugyanis hasonlító szerkezetben szerepel, akkor ki kell tenni a vesszőt: több, mint…; annyi, mint…, ha minőséget vagy állapotot jelöl, akkor nem kell vesszőt tenni: apám mint mérnök dolgozik (értsd: mérnökként). Az azonos szerepű mondatrészek közé is vesszőt kell rakni (felsorolás), ellenben az és, s, vagy, meg kötőszavak elé, ha azonos mondatrészeket vezetnek be, nem kell vessző. Tipográfiai szabály, hogy a vesszők előtt nincs, utánuk viszont van szóköz, ez igaz a többi írásjelre is. Kivéve, ha halmozzuk őket. Ez utóbbinak két elfogadott formája a hármaspont (...) illetve a kérdő-felkiáltójel (?!). Előbbit lezáratlan gondolatoknál szokás alkalmazni, utóbbit kérdő-felkiáltó mondatban (ordítva kérdezés, például). Fontos: A sima pont nem helyettesíthető hármasponttal, még akkor sem, ha sokan úgy érzik, attól lesz életszerűbb a szöveg! Attól csak... szaggatottabb... lassabb... szakadtabb... lesz! Ki kell tenni továbbá a vesszőt megszólítás után (pl. Jó napot, Kató néni! Szervusztok, gyerekek.), és kérés tolmácsolásakor (pl. Hozd ide, kérlek, a sörömet!). Ebben a két esetben igen sokan egyszerűen elfelejtik a vesszőt.

A pontosvessző tagmondatokat választ el, de a vesszőnél határozottabb elkülönítést jelent.

A kettőspontot felsorolás, részletezés, magyarázás illetve idézet előtt használjuk, a gondolatjelet a szereplők szavai előtt (párbeszédeknél), valamint kevésbé fontos gondolatok közrefogására, beékelésére. Idézőjelet kizárólag akkor tehetünk ki, ha más szavait szó szerint idézzük, vagy ha egy mű címére hivatkozunk a szövegben. A zárójel beékelődést jelöl, szépirodalmi műben ritkán fordul elő.

Az összetett és a tőmondatok váltakoztatása, azaz széttagoló szövegszerkesztés igen alkalmas például az élőbeszéd szaggatottságának visszaadására, de lehet eszköze a tréfának és a gúnynak is. Ilyenkor, mivel a tréfának a fogalmi fordulatból származó csattanója az eltagolt mondatrészbe vagy mondatrészletbe kerül, a szünet fokozza a fordulat váratlanságát, a csattanó hatását. Például: Az egyik elitélt [...] azért tölti itt a szabadidejét, mert megnézte, hogy a felesége mit forgat a fejében. Baltával (Boncz Géza: Levél a hosszú büntetésből. In: Rádiókabaré. Válogatás. Bp., 1984. 344); A prímás hozzám jön. Lehajol, és a fülembe húzza. A sapkámat (uő: Hurrá, itt a jó idő! In: Rádiókabaré 2. Válogatás a Rádió Kabarészínházának műsorából. Bp., 1978. 96).

Lássuk be ezek után: A központozás elhanyagolása a legsúlyosabb helyesírási hiba, mert a budapest, közöt, fojó, könyű stb. jellegű helyesírási hibák súlyosak ugyan, de nem zavarják a megértést. A központozás felületessége ellenben igen, mert egy hiányzó vessző miatt az olvasó szünet nélkül továbbolvashatja a szöveget, és csak később veszi észre, hogy már új mondatnál jár. Ugyanakkor a feleslegesen kitett vessző megállítja az olvasót, széttagolja az összetartozó szerkezeteket. Ezt a tényt taglalja meggyőző érvekkel, sok elemzéssel Keszler Borbálának a Nemzeti Tankönyvkiadónál 2006-ban megjelent könyve: Írásjel-használati gyakorlókönyv.

Az írásjelek szerepe kettős. Részben a mondatok szerkezetét, tagolódását, részeik-részleteik egymáshoz kapcsolódását tükrözik, részben némiképpen a beszédnek betűkkel ki nem fejezhető sajátságaira, a hanglejtésre és a beszédbeli szünetekre utalnak.

Az írásjelek használatának szabályai általában a nyelvtani viszonyokhoz igazodnak. Ezeknek a keretein belül egyazon esetre sokszor több, egyaránt helyes megoldás kínálkozik. Ilyenkor azt az írásjelet kell választani, amelyikkel mondanivalónkat a lehető legteljesebben tudjuk érzékeltetni. Az írásjelek változatos és kifejező használata fontos eszköze az értelmileg és érzelmileg egyaránt árnyalt közlésmódnak, ezért csak szépíróktól fogadható el – egyes esetekben tudatos eljárásként – az írásjelek részleges vagy teljes mellőzése.

Másik hibalehetőség a kötő- és gondolatjelek helytelen használata. Ezek hosszukban is különböznek. A szemléltetés kedvéért ez a kötőjel: - ; és ez a gondolatjel: – .

A gondolatjelet párbeszédeknél használjuk, illetve egy mondaton belül ezzel választunk el mondatrészeket, közbevetéseket. Előtte-mögötte szóköz van!

A kötőjelet tulajdonnevekben használjuk, elválasztásnál, összetett szavakban, szókapcsolatoknál, képzők vagy toldalékok kapcsolásánál. Előtte-mögötte nincs szóköz!

 

Na ennyit a központozásról már, nem azért, mert kifogytunk volna a nagyszerű gondolatokból ezen tárgykörben, csak van még egy fontos dolog amiről beszélnünk kell.

A tagolás és a bekezdés.

 

A tagolás, igen fontos, hiszen még a szemnek is fárasztó az egybefolyó, sűrű sorok látványa, hát még az agynak. Szükség van bekezdésekre, néha üres sorokra is, hogy rendesen elváljanak a részek. Egy szöveg tagolása nem egyszerű feladat. Először mondatszinten kell kezdeni: hol végződjék az egyik mondat, hol kezdődjön a másik. Erre nincs semmiféle szabály, csinálhatjuk, ahogy jólesik, illetve ahogy a szövegdinamika engedi. Általában egy mondatba egy fontos információ kerüljön, az a legbiztosabb – vagyis ne mindjárt az első mondatban akarjuk elmondani, ki a főszereplő, hogy néz ki, mik a tervei, hogy került oda, miféle családi háttérrel rendelkezik. Ez túl sok. Persze az meg túl kevés, hogy: első mondat: név; második: becenév; harmadik: hajszín; negyedik: szemszín. Nem árt egyensúlyra törekedni. A túl sok rövid mondat szaggatottá teheti a szöveget, a túl sok hosszú között viszont elveszik a lényeg, az olvashatóság. Egy rövid, egy hosszú érdekes dinamikát kölcsönöz ugyan az írásnak, de általában inkább hátrányára, semmint előnyére válik.

 

A gondolatilag összetartozó részek, mondatok általában egy bekezdést képeznek. Ezek ne váljanak el élesen egymástól. De hol a határ? Jobbára ott, ahol a szerző meghúzza. Azért van egy alapszabály: Témavezető mondattal kezdődik minden bekezdés, amelyet támogató és magyarázó mondatok követnek szépen sorjában. Ezzel a módszerrel a szerző kordában tartja csapongó gondolatait, nem tér el a témától és az olvasónak is világossá teszi azt.

Hogy ez a határ egybeesik-e azzal, amit az olvasó (vagy a szerkesztő) is annak gondol, az gyakorlat és olvasottság kérdése. Sokan nem érzik a bekezdéseket, ezért gyakran átlóg egy-egy mondat. Rosszabb esetben egyáltalán nincs bekezdésekre tagolás. Előbbi a kisebb baj, utóbbi azonnali korrektúrát igényel. Semmiféle szabály nincs a bekezdés hosszára, lehet egyetlen felkiáltójeltől a féloldalnyi szövegig bármennyi. Általában öt-tíz sor szokott lenni, de ez csak statisztikai adat, mivel mindent az adott szöveg határoz meg.

A bekezdések elválasztása néha nem elég. Regényekben a nagyobb részeket fejezeteknek nevezik, így is választják el: új oldal, gyakran címmel ellátva. Kisprózában megváltozik a helyzet: nem fejezetekre, hanem részekre kell tagolni a szöveget. Már ha kell tagolni, persze. Egy féloldalas gondolatsort elég három bekezdésbe vágni, és kész. Egy tízoldalas írásnál már szükség lehet nagyobb blokkok elválasztására. Ilyenkor szokás az üres sorokhoz nyúlni, esetleg egy-egy nagyobb fejezetet lehet csillagokkal stb. elválasztani. Az ilyen esetekben általában éles váltás van a történetben: más nézőpont, más szereplők, más helyszín, más idő.

 

A nézőpont-váltás helyes használat már csak bonusz, de mit lehet tenni, ha szorosan ehhez a témakörhöz tartozik.

A nézőpont-váltás, olyan súlyos hiba, amely miatt a kiadók visszadobják a művet, az olvasó meg esetleg úgy összezavarodik a cselekményt illetően, hogy egy hirtelen ám határozott mozdulattal leteszi könyvünket és az életben soha, de soha többé, írásunkba bele nem kezd.

 Ha a történetünket egyes szám első személyben írjuk, semmiképp nem válthatunk át másik személyre, mert mi magunk nem tudhatjuk, a másik mit gondol, mit érez, csak látjuk, ha csinál valamit, és halljuk, ha mond valamit. Ha viszont egyes szám harmadik személyben írjuk, nagyon kell vigyáznunk, hogy ne másszunk bele a másik fejébe, ne alkossunk véleményt, mert nem tudhatjuk, mit gondol. Vagyis ha a történet főszereplője Joseph Morgan, ő az, aki cselekszik, eszik, alszik, gondolkodik, verekszik stb., tehát nem válthatunk át csak úgy Simon Woodstockra. Nem írhatjuk le, hogy ő mit gondol, mert akkor és ott nem tudhatjuk. Nem változtathatunk egy novellán vagy egy fejezeten belül nézőpontot.

Regény esetében ellenben megtehetjük, hogy a különböző fejezeteket más-más nézőpontból írjuk. Még olyan is lehetséges, hogy az egyiket egyes szám első személyben, a másikat pedig egyes szám harmadik személyben írjuk, a lényeg a megfelelő szerkezet.

 

Végezetül egy példamondat a központozás helyes használatáról:


– Anyám elment a boltba – közölte Jutka.

Ha a második gondolatjel után igével folytatjuk a mondatot, a gondolatjel elé nem teszünk pontot, értelemszerűen nem ér véget a mondat ott. Viszont három pontot tehetünk, ha nagyon akarunk.


– Anyám elment a boltba? – kérdezte Jutka.

– Mondtam már, hogy anyám elment a boltba! – sziszegte Jutka.

Hiába folytatjuk igével a második gondolatjel után, a kérdő- és felkiáltójeleket kitesszük, hogy érzékeltessük a mondanivaló súlyát.

– Anyám elment a boltba. – Jutka felállt, és az ablakhoz lépett.

A második gondolatjel előtt pontot teszünk, mert véget ért a mondat. A Jutkával kezdődő már új mondat.

– Anyám elment a boltba. – Megfordult és dühösen a férjére nézett Jutka.

Ez érdekes helyzet, mert igaz, hogy ige következik a második gondolatjel után, de nem kapcsolódik szorosan a szereplő mondanivalójához. Csak egy megjegyzés, egy új mondat, amelyben a szerző jelzi, mi történik éppen.

– Anyám elment a boltba – jelentette ki Jutka –, hátha kap friss zöldséget.

A megjegyzés a szövegen belül helyezkedik el. A második gondolatjel után vessző szükséges, ezért úgy kell elhelyezni a megjegyzést, hogy ezzel lezáruljon egy tagmondat.

Jutka belépett a férje dolgozószobájába, és így szólt: – Tudtad, hogy anyám elment a boltba?

Ha a megjegyzés van elöl, és a mondat igére végződik, kettőspontot teszünk, majd ha legalább egyharmadnyi hely hátravan a sorból, gondolatjellel ott folytatjuk. Viszont ha nincs elég hely, illetve drámaibb hatást akarunk elérni, új sorba kell tennünk.

 

Meglehetősen hosszúra sikeredtünk, és talán szárazra is, de ez van. Ennyi illetve még sokkal több macera van ezzel a fránya írással, amit tudom, jellemzően az amatőr „irodalmi” portálokon a szerzők, a „szerkesztők” és a haveri körből kikerült „admintok” nem tartanak annyira fontosnak. Azt gondolják, hogy a mondanivaló a fontos. Azt hogy a Bélának, meg az Irénnek lelke van, szép nagy lelke. Pedig ez nagy hiba. Hatalmas hiba! Az íráshoz, a jó íráshoz egyáltalán nem elég a lélek, és az sem, hogy ha megjelenik, páran aláfirkantják, hogy: Ernő, Zsenik közt is csillagként tündökölsz! Egyrészt mert nem igaz, másrészt, mert Ernő elhiszi és firkálmányait beadja egy kiadónak, majd súlyos lelki sérülések érik, amikor hangos röhögések közepette tanácsolják el. (Persze itt komoly kiadókra gondolok, nem a magánkiadás, meg a kiadónak álcázott pénzkereső nyomdákra, ahol mindegy, hogy mit nyomnak, csak a szerző fizessen be egy meghatározott összeget, és máris könyve van. Igaz ezek a könyvek nagyon ritkán jutnak el a könyvkereskedelmi hálózatba és érnek el jelentős példányszámot. Csak arra jók, hogy a szerzőjük büszkélkedhessen, kérkedhessen, legjobb esetben karácsonyi ajándékként küldözgesse nyomtatásban kézzel fogható „zsenijét”. De kérem tisztelettel! Érdemes? Az író tehetsége, munkásságának értéke korántsem könyveinek számán mutatkozik meg.)

Próbáljunk meg úgy híres írók lenni, hogy ne csak a haverok csókoljanak körbe egy-egy megjelenéskor, de a szakma is figyeljen oda. És ha savanyú képet vágva, de elismerően biccentsenek egyet, miszerint: Na igen, itt egy újabb tehetséges szakmunkás.

 

 

Társszerző: Erdélyi Margit Műfordító, író

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.