Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A Boldog ember nem alkot, csak boldog

2009.10.13

 

„A boldogtalanságot sem adják ingyen. Az írói munka - akármilyen minősége - megköveteli, hogy a szívet, az ideget és az eszméletet valamilyen, az átlagos életérzésnél perzselőbb hőfokon tartsuk. Nincs alku, és nincs az, hogy "megéri"-e - az ember nem alkudozhat rögeszméjével, melyet mások tarthatnak "elhívatásnak", s címkézhetnek tetszetős jelképekkel; meztelen és durva neve, úgy hiszem, mégis a rögeszme... "Boldog" ember nem alkot; a boldog ember egyszerűen boldog.”

                                                                                              Márai Sándor

 

Az elmúlt nyár bizony nekem sem hozott alkotást. Az elmúlt nyár boldogságot hozott. Boldogságot, amibe balga módon be akartam vonni a „rögeszmémet”, az írást. Természetesen nem sikerült. Ahogy nem sikerült sok minden más. Nem sikerül beilleszkednem egy családba, nem sikerült elfogadtatnom magam, nem sikerül bizonyos dolgokat elfogadnom, elfogadtatnom. A legrosszabbat tettem. Minden áron meg akartam felelni. Valami buta kan módjára viselkedtem, akinek nincs más dolga, mint azt meg és felmutatni, hogy ő bizony képes rá, hogy óvjon, védelmezzen, tartson, eltartson. El és ki nem fárad soha…

Iszonyú.

Még így utólag meglehetős távolságból is iszonyú. Pláne ha hozzáveszem, még, hogy az ezzel járó stresszt a meglévő alkoholizmusommal még tetéztem is. Képtelen voltam tudomásul venni, hogy szeretni is csak teljesen tisztán lehet, ahogy írni. Írni soha, de soha nem írtam ittasan, ezért nem is értem, hogy szeretni hogyan mertem. Mindenkinek mondom okulásul; csak úgy szeressetek, ahogy élni szeretnétek és ne úgy, ahogy éltek.

Arról pedig már ne is beszéljünk, hogy képtelen voltam beszélni. Képtelen voltam elmondani azt, hogy mi az, ami számomra furcsa, nehezen feldolgozható, ahogy képtelen voltam olykor egyszerű kérdésekre is felelni. A válaszaimtól féltettem a boldogságom, még akkor is, amikor a szemembe mondták, hogy pontosan ezekre a válaszokra számítanak. Ezek a válaszok tartanak egybe majd bennünket.

Boldog voltam. Felelőtlenül és önző módon boldog. Még akkor is, ha olykor azt éreztem, hogy nem kapom meg viszont ezt a kisugárzást, törődést. Persze voltak olyan pillanatok is, amikor pedig csak ezt kaptam. Boldog voltam és amikor az ember boldog akkor egyszerűen boldog. Sajnos a valódi boldogság nagyon kevés ideig tart. Olyan, mint a részegség. Ki kell belőle józanodni és a Szerelmet, a párkapcsolatot egy más sokkalta értékesebb stációba kell átvezetni. Nekem ez már nem sikerült.

Ha mindezt az írásra lefordítom, annyi történt, hogy kitaláltam egy nagyon jó címet, megírtam egy jó kis szinopszist is, dédelgettem mondatokat, eljátszadoztam fejezetekkel, de egy sort le nem írtam, tulajdonképpen az alkotói folyamat legjobb és legélvezetesebb részéhez, az íráshoz, neki sem szagoltam.

Miért?

Mert nem akartam boldogtalan lenni. Márpedig az alkotáshoz boldogtalanság kell. De legalább is nem eufórikus boldogság. Ahhoz, hogy bármiről, bárhogyan írni tudjunk, azt nem csak megismerni, de megérteni és elfogadni is el kell tudnunk, ráadásul a maga meztelen valóságában. Kétkedések és kétségek néltül. A Szerelmet és az alkotás, vagy belül éled át vagy neki se fogj.

Amikor írok, pontosabban, amikor írtam, mindig arra törekedtem, hogy meztelen legyek. Meztelen a magam valóságában. Tettem ez azért, hogy hiteles legyek, ne csak annak tűnjek. Az az igazság, hogy az írásaim bizony nagyban hozzájárultak a boldogságomhoz. Félreértés ne essék, nem akartam én csajozni ezekkel a dolgokkal. Sőt ellenkezőleg! Attól kaptam meg a boldogságot évek multával, aki miatt és aki ért, annak idején elkezdtem írni. Vele is meztelen szerettem volna lenni, de képtelen voltam levetkőzni és képtelen voltam rávenni őt, hogy vetkőzzék le előttem teljesen.

Az élet furcsa játékot űz velem. Adott egy vágyott nőt, hogy szinte azonnal elvegye és ezzel nagyon meggyötörjön. Évek kellettek csak ahhoz, hogy a megfelelő emlékpolcra helyezem el őt. Aztán amikor már jól belejöttem és a magam szórakoztatására és mások szórakoztatására is képes voltam írni, amikor már nagyon is ráébredtem, hogy az írás magányos dolog, a magány pedig meglehetősen sok megszokást rögzít az alkotóban, újra eljött. Eljött Ő. Én nem akartam, hogy az emlékpolcról csak úgy leugorjon, nem akartam, hogy felszaggassa az alig behegedt sebeket. Én nem akartam. Ám a bennem élő szerelem nagyon is. A Szerelem győzött. Még akkor is, ha az ész ordította bennem: Egyszer már csúnyán elhagyott. Egyszer már majdnem belehaltál! A boldogság győzött. Én pedig, elhittem, hogy Vele is folytatni tudom az írást, ami a részemmé vált. Ám képtelen voltam írni. Boldog voltam.

Aztán vége lett. Persze nem volt szükségszerű egyáltalán. Sőt azt mondom, hogy csak rajtam múlott azt hiszem, de amikor megkaptam az apró esélyeket, nem éltem vele. Ma már késő. Ma már itt a boldogtalanság. Az alkotás ideje jött el. Csak. Az alkotásra vagyok képtelen. Azaz igazság, hogy Ő, pontosabban a hiánya hozta elő belőlem az írás igényét. Egész pontosan a történeteimbe menekültem, hogy felejtsek. Ám most, mikor felejtenem kell újra Őt, a történetek már kevesek, már nem elegek. Ahogy mondta is, el kell, hogy bizonyos történetsíró tűnjön az életemből. El kell engednem egy bábot és végre meg kell tanulnom írni. Fel kell ismernem értékeimet pontosan ugyanúgy, mint a gyengeségeimet. Meg kell tanulnom úgy élni és alkotni, hogy tudomásul veszem, ő többé nem segít.

Persze, hogy fáj. Ám nincs választás. Az írás mára már szinte kényszer. A megtapasztaltak átadása, kihívás. Meg kell küzdenem a boldogtalanságommal. Tudatosítanom kell önmagamban, önmagamat. Nem szabad elmenekülnöm. Nem szabad sem kérnem, sem vádolnom, sem okolnom, sem hibáztatnom, semmit és senkit. Az elfogadásom ideje jött el.

Szembenézni és megbűnhődni. Gyötrelmes időszak következik.

Aztán egyszer már majd tisztán a boldogtalanság boldogságával megírni mindent, mindet, amit csak tudok a világról.

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.