Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A harmóniák megbetegedése

2009.10.06
Magánynapló Nagyítá-sokk
 
A harmóniák megbetegedése
 
Sok minden nem megy nekem. Például az öngyógyítás. A helyzet az, hogy ha menne, a megfázás nem vert volna ennyire le. Soha nem szokott agy szimpla nátha ágynak dönteni. Most nagyon. Most visszacsengnek szavak, mondatok, olyan beszélgetésekből, amire igazán csak félig figyeltem. Visszacseng. Hogy ha a lelked ép és boldog elkerül a betegség, ha nem lesújt rád.
A könyvötlet megszületésekor még szó se volt róla. Egész pontosan olyan szépen és harmonikusan magamban tudtam – rövid négy év alatt – építeni, hiányát, képeit, a lényét magamba szőni, hogy helyre álltam. Helyre állt bennem a rend és egyre jobbakat és jobbakat írtam. A belsőm kifelé figyelt és nagyon nem kellett még irányítani sem. Mutatta az utat, merre menjek, ő pedig még gondolati szinten sem volt jelen. Ő csak ott volt, hátul a tudatalattiban. Nem tudom, hogy irányított-e vagy csak figyelte, hogy helyes úton járok, de ott volt.
Hogy miért jelent meg az életemben valójában újra; soha nem beszéltük meg. Én boldog voltam, mert megjelent. Bár ez a boldogság az első napokban nem volt túl egyértelmű. Több száz kilométerre egy idegen motelszobában harcoltam. Nem is tudom kivel. Minden bizonnyal magammal. Rám tört a láz, az idegesség, remegések. Akkor nem tudtam az okát, ma már tudom, a szervezetem küzdött a szerelmemmel, hogy ki irányítson. A szervezetem, fenn akarta tartani azt a harmóniát, amit kiépítettünk közösen az évek alatt, ám a szerelmem sokkalta erősebb volt. Győzött. Pedig volt egy pont, amikor vesztésre állt. A mikor az akkori belső harmóniám megkérdezte tőle: Vajon milyen lesz, ha majd újra nem lesz? Elbírod a terhet? Mert míg Ő fel van rá készülve Te közel sem. Soha nem voltál felkészülve arra, ha a szerelem elhagy. A halál, vagy milliónyi rossz dolog az életben, nem zavart. Könnyedén átléptél rajtuk. Ám a valódi szerelem elvesztése, megtört. Ekkor jöttek a betegségek. Mondjuk szerencsés vagy, hiszen ez idáig háromszor történt meg veled ez. Abból kétszer ugyanazzal a szerelemmel. Negyvenegy éves vagy lassan. Azt mondják, hogy van még jó tíz éved. Na jó tizenöt. Meg fog még történni?
A válasz az, hogy nem szeretnék, beteg lenni. Gyűlölök beteg lenni. Lassan értettem meg, hogy a betegség agy valamilyen harmónia átmeneti összeomlása. Az emberben pedig annyi harmónia létezik, hogy nagyon oda kell figyelnünk, mert bármely, még a legapróbb harmóniánk is, ha összeomlik, itt a baj.
Ha jól belegondolunk, most ez történt velünk. Bármennyire is szerettük egymást. Bármennyire is tudtuk, tudjuk, hogy nagyon egymásra találtunk. Hogy kimondatlanul teszünk meg egymásnak, egymásért és egymással dolgokat, figyelmetlenek voltunk, így elbuktunk. Pontosabban megbetegedtünk és azt gondoltuk, hogy a legjobb gyógymód a szakítás.
Megbetegedtünk, mert a harmóniáink nem rezegtek együtt a valósággal. Miért? Mert a harmóniáinkat a vágyaink sokkalta jobban befolyásolták, mint ahogy azt egészséges lenne. Akkor most mi van? Eleve beteg harmóniákkal éltünk? Szó nincs róla. A harmónia természetes dolog. Genetikailag kódolt. Ám törékeny. Ezért féltjük. Olykor balgán önmagunk vesszük valamilyen burokba, ami ha széttörik, komoly károkat tud okozni a harmóniánkban, már azzal, hogy széttört. Mi is így jártunk. Többet képzeltünk a kapcsolatunkról, mint amennyit képesek voltunk megélni belőle. Ez nem jelenti azt, hogy nincs, nem volt benne több. Ez azt jelenti, hogy tördeltük a burkainkat és túl sok összetört belőle, rövid idő alatt.
Egyszerűen nem tudtuk kialakítani azt az együttes harmóniát, amire vágytunk. Kereshetnénk az okokat. Minden bizonnyal többet is találnánk, de ez az igazság, hogy az okkeresés ugyanolyan hárítás, mint amit most teszünk. Történetesen, elutasítunk. Mert most azt tesszük. Gyógyítunk.
Gyógyítunk. Jól elővettük minden sértett harmóniánkat és próbáljuk rendbe tenni önmagunk. Nincs ezzel semmi baj. Ez így természetes, mondanák. Pedig nem. Vagy mégis? Itt a kérdés ténylegesen az, hogy ki győz. A szerelem vagy az önimádat. A szerelem nevű harmónia egy meglehetősen vak, magamutogató, akaratos, dacos, önpusztító, féktelen harmónia, ahogy az önimádat nevű is. Önzés és szerelem. Két azonos jegyekkel megáldott dolog, de míg az egyik, ahogy a nevében is benn van, magunkról szól, a másik éppen, hogy a másikról, a társról, a kapcsolódásról. Vagy mégsem?
Szerintem nem. Szerintem a szerelem egy olyan dolog, ami eredendően bennünk él. A mién, a sajátunk. Mindenki saját szerelemmel, harmóniával rendelkezik. Amikor két ember találkozik és azt gondolják a másikkal társkapcsolatot lehetne kialakítani, az első időkben a szerelem harmóniák bölcsen figyelnek. Keresik a közös pontokat. Minden bizonnyal van egy kódjuk és ha nem tudom én hány pontban egyeznek, akkor szabadjára engedjük őket, ők pedig óvatosan, de nagyon tudatosan próbálják a másik szerelmet a saját képükre formálni. Nos ha ez sikerrel jár, de legalábbis, kompromisszumokra jutnak, jön a boldogság. De mi történik akkor, ha a szerelemharmóniák eleve sérültek és burokba vannak már zárva?
Két eset lehetséges. Vagy meggyógyítják egymást, vagy újabb sebeket ejtenek a másikon. Vagy harcolnak, vagy szeretkeznek. Általában persze először szeretkeznek, aztán harcolnak, aztán szeretkeznek, hogy újra harcolhassanak. Ez egy természetes folyamat.
 
Amikor aztán ez a folyamat megszakad a párkapcsolat új stádiumba lép. Vagy szétválnak útjaik, vagy elkezdenek építkezni egymásból. A szétválás – mily érdekes – egy ugyanolyan gyógyító folyamat (csak keserűbb), mint az építkezés. A szétválás a magány, az építkezés a megalkuvás. Mindkettő meglehetősen rossz szó. Ezt nagyon is jól tudja a mi kis harmónia rendszerünk, ezért nehéz a választás. Ezért hívja segítségül a döntéshez gyakorlatilag az összes felépített harmóniát. Hogy a lehető legjobban döntsön. Persze mint később kiderül az esetek jó részében a döntés így helyes is és csak kis százalékban lesz belőle valós szerelmi bánat. De akkor már a szerelem harmóniánk nem beteg. A bánat gyógyít, gyógyítja. Pontosabban befejezi az öngyógyítás folyamatát. Egy burkot vesz köré? Ismerős már? Egy burkot. Egy burkot, amit ha összetörünk…
 
Azért furcsa, hogy ez jutott eszembe egy nátha kapcsán. Furcsa, hogy egy nátha kellett ahhoz, hogy rádöbbenjek, mennyire is közel élem én azt a szellemi életet az övéjéhez, csak amíg én az évek során mindezeket a tapasztalásokat magamba fojtva hordoztam, mert a környezetem, minden bizonnyal kinevetett volna, ha feltárom előttük őket, Ő beleélte magát.
Azt hiszem egyik sem túl jó dolog.
 
Most, ma, egyre távolabbról tudom, már figyelni a közelmúltat. Zavart vagyok és fáj még sok minden, de már tisztul a kép. Helyreáll a rend. A belső rendem. A harmóniám, a harmóniák összessége.
Persze még mindig szeretem, szerelemmel, de ez el sem fog múlni. Még mindig azt gondolom, hogy sokkal jobban tennénk, ha helyrehoznánk a kapcsolatunkat, mintsem, hogy újra meneküljünk. Én a magányba, ő pedig a keresésbe. Persze ezt csak én gondolom így és lássuk be, nekem is vannak kétségeim. Ám, azt nem szabad elfelednünk, hogy amikor tudatosan vagy sem, de ráléptünk arra az útra, mely során, míg a célig el nem érünk, megismerjük és megtanuljuk önmagunk, volt egy célunk. Megtalálni. Megtalálni, elfogadni, szeretni és megnyugodni.
Mindketten jól tudjuk, hogy megtaláltuk, el is fogadtuk, csak megnyugodni nem voltunk képesek. Miért? Mert a kettőnk harmóniája nem volt képes kiépülni az alatt az idő alatt, amíg a belső harmóniáink meg nem betegedtek. Ha kiépült volna, a kettőnk harmóniája gyógyította volna a saját belső harmóniáinkat.
Ez lett volna a köznapi életben értett szerelem és társkapcsolat. A külső látszat. Nem lett, mert elmentünk öngyógyítani. Miért? Vajon miért jobb, mint jobb az öngyógyítás, mint az ha egy társra bízzuk, magunkat és kérjük a segítségét. És vajon miért kapunk elutasítás attól, aki nemrég még a legbizalmasabb szerettünk volt?
 
Talán erről fog szólni a következő fejezet
 
 
 
 
 
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

hozzászólás

(mer101, 2009.10.07 19:38)

Egy melakólikus hangulat (vagy éppen egy betegség) döbbenti rá az embert mélyebben az életére és a valós érzéseire. Olyankor jobban átérzi és átértékeli a vele történteket.
Ez kell ahhoz, hogy egy pillanatra megálljunk, elfelejtsük a "mókuskereket", amiben a megszokott napjainkat töltjük, ez segít ahhoz, hogy megújulhassunk. Ebből a "megvilágosodásból" nyerünk új erőt a folytatáshoz.