Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Amikor nemsokára vége lesz

2009.09.29

 

 

A nem kellesz érzés, gyötör. Felfogtam már, hogy Ő lezárt. Képes lezárni. Tovább lépni. Nem elemezni, nem gondolkodni rajta, nem vívódni döntése helyességén, egyszerűen tovább menni. Én nem.

Én haldoklom.

A testem kevésbé, de az állandó gyomorideg, a nem evés, a gyógyszerek bizonyára kicsinálják a gyomromat. Kiutat pedig nem látok. Mondjuk nem is nagyon keresek. Várom a végét, bár már itt lenne…

 

Régen, Nála állandóan kiutakat kerestem. Minden kreativitásommal azon voltam, hogy valahogy túléljük a következő napot, hetet hónapot. Jussunk valahová. Folyamatosan megoldásokat kerestem, amivel stabilizálhattuk volna a kapcsolatunk világi részét, de nem sikerült. Mondjuk nem is segített ő sem. Vendégekkel csevegett, napi teendőket látott el, élte a már megszokott életét, amiben nagyon nem volt lényeg a pénz és annak megkeresése. Valahogy ez a rész szinte mindig kimaradt az életéből. Most sem érdekelte.

Én meg rágtam magam magamban ez pedig bántotta. Bántotta, mert nem beszéltem róla. Pedig akarta nagyon. Azt mondta a vita a szeretet és az előre menetel az előre nézés jele. Csakhogy én gyűlölöm a vitákat, mert valahogy mindig rosszul jövök ki belőlük…

Mit szépítsem a dolgot, jól láthatóan feladta. Elhatározta, a pasi nem kell. Képtelen a harmóniára vele. Pedig semmi másra nem vágytam jobban, mint a harmóniára vele. Csakhogy én meg akartam teremteni az anyagi biztonságát, míg őt ez egyáltalán nem érdekelte.

 

Ő azt szerette volna, ha szárnyalunk ketten. Éljük azt a világot, amit ő elképzelt. Hányszor láttam, éreztem, hogy fárasztja, frusztrálja, hogy nem Vele vagyok, hanem valami mást teszek a ház körül. Persze olykor örült is neki. Attól függően, mit mondtak a csillagok…

 

Én viszont még így is boldog voltam. Boldog voltam úgy is, hogy egyre inkább láttam, jön a vég. Egy elkerülhetetlen pont, amikor vagy nagy vita keretében rontunk el mindent, vagy szinte csendben válunk el.

Éreztem a halál szagát.

Éreztem, hát stratégiát váltottam és húztam az időt. Azt az időt amíg még lehetőségem volt a belőle nekem áradó végtelen nyugalmat átvenni és abban füröszteni a lelkem. Átmosni vele, tisztára. Persze reménykedtem is. Reménykedtem, hogy ez idő alatt rájövök a valódi titokra és megnyílik rajtam az az ajtó, amin keresztül kimehetek hozzá és Ő bejöhet hozzám.

Sajnos túl sok azon a z ajtón a zár, a lakat, a retesz.

Pedig jól tudom; Ő a másik felem. A Jobbik részem, ahogy Bereményi írja. Pontosabban a vágyott részem.

Pontosan tudom, hogy még valamiért dolgunk van egymással. Nem tudom, hogy mi, nem tudom, hogy mikor és nem tudom meddig fog tartani. Lehet, hogy csak egy villanás lesz, lehet évekre fog szólni. Nem tudom.

Csak azt és annyit tudok, ez a Napló pontosan addig íródik majd, míg el nem jön az a pillanat, amikor kiderül, mit kell még közösen megtennünk. A könyv talán hamarább is befejeződik, de legalábbis azt mondom rá, hogy vége. Hazugság lesz.

A vége akkor lesz, amikor tudatosul is bennem, hogy már egyáltalán nem kellek. Neki sem. Amikor nem fogom érezni, hogy dolgunk van egymással. Akkor lesz vége. Véget vetek a dolognak.

 

Talán akkor már nem fog fájni. Talán akkor már ott megtalálom a harmóniát. Vele ugyan, de nélküle.

 

Majd azt kérem, csak szórjanak szét az út porában. Mindegy melyik út porában. Jártam épp elegen ahhoz, hogy ismerős legyen. Sehol ne legyek. Többé senki ne keressen, ne találjon rám.

Nem kell sírfelirat, nem kell semmi.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.