Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az át nem ugrott Szent Iván éji tűzről

2009.09.26

Kép

 

Az íráshoz fel kell készülni. Még akkor is, ha én már némi rutinnak fel vagyok vértezve. Az íráshoz nekem nyugalom kell, egy belső és külső egyensúly. Azért, hogy láthassam amit írok. Láthassam képekben, magam ellőt, és azért is, hogy a szereplők bőrébe bújhassak, miközben kívülről figyelem, hogy elég drámai e a hatás. A stílus, a forma együtt van-e, a központozás helyes, a cselekmény lüktet, vagy éppen mesél, mindig a dolgát kell tegye.

Nos nekem ilyen békém, egyensúlyom nincs mostanában. De be kell vallanom, hogy együttélésünk napjaiban is csak nagyon kevés volt. Talán a hajnalok. A sehová nem rohanós hajnalok, mikor csendben megfőztem a kávét és az étkezőasztalon felhalmozva laptopot, kábeleket, jegyzetfüzeteket, könyveket, nézve a hajnalt kicsit írhattam. Mindaddig míg szépen sorjában fel nem ébredtek a lányok. A legkisebb kakaót kért, a legnagyobb kávét és csókot, a középső pedig, jellemzően átaludta a délelőtt felét, amikor én már javában főztem, vagy éppen villanyt szereltem sok kilométerrel odébb és nagyon utáltam.  Az az igazság, hogy az írásra, az elmélyült írásra marad a legkevesebb időm. Na nem azért, mert lefogtak, nem engedték vagy hasonlók. Egyszerűen ostoba voltam. Annyira ostoba, hogy meg akartam mutatni három jól összeszokott lánynak, hogy majd én jövök a semmiből és azonnal egy szerethető jó fej családfenntartó leszek, aki viszonylag jó kapcsolatot ápol a volt férjjel, a gyermekek apjával, a kedvesem minden létező barátjával, a zöldségessel, a pékkel, a hentessel, a tejessel, a komplett családdal.
Megfelelni akartam. Bizonyítani. Bizonyítani, de ugyan mit? Na és kinek?
Vajon miféle buta kényszer ez, hogy meg kell felelni a szerelmünk külső környezetének, miközben Őt magát szépen csendben elfeledjük, magára adjuk. Mert ezt tettem. Tudomásul vettem, hogy van, létezik, él és az enyém – de ronda szó ez itt – és éltem a magam életét. Létfenntartottam egy teljes családnak. Feleslegesen. Feleslegesen, hiszen az a család, ha kicsit nehezebben de nélkülem is nagyon jól megvolt, ahogy meg van most is.
 
A könyv persze nem erről fog szólni. Nagy ostobaság lenne kiadni szeretteim titkait. Könyv csak részleteket fog kiemelni egy kapcsolatból, a benne élők – főleg a felnőttek – napi pillanataiból, gondolataiból. Csak még mindig nincs meg bennem hozzá a harmónia. Még a csendesség az úr, ami mindenre rátelepül és gátol, fogva tart. Be kell valljam, elfeledtem ott megtanulni valami nagyon fontosat. Pont azt, ami miatt mentem és rohannék már holnap vissza. Elfeledtem megtanulni, átérezni, magamévá tenni és élvezni a harmóniát.
Bármennyire is küzdöttem ellene, de az önzőségem, a birtoklási vágy, a szerelem eufóriája elnyomta, hogy megtaláljam az egyensúlyt a mindennapok és a társam szeretete között. Megfordult velem a világ a nagy akarásban. Hétköznapi boldogságot kerestem, a helyett, hogy a lelkünk szeretkezéseivel foglalkoztam volna.
 
Itt egy rövid példa:
Szent Iván éjjelén nagyon is át kellet volna ugrani a tüzet. Ez egy hagyomány. Egy szép hagyomány. A szerelmesek hagyománya. A bölcsek szerint ez a rítus még sokáig összetartja a szerelmespárt. Nos mi ezt nem tettük meg mondván, hogy rossz az idő, majd biztos esni fog és felesleges kifogásokkal jöttem elő. Mekkora hiba volt! Hiszen a tűz nem alszik ki még az esőben sem, pláne nem bennünk.
Haza mentünk.
Haza mentünk és persze, hogy nem esett és persze, hogy még arra sem voltam hajlandó, hogy megnézzem vele a csillagokat. Pedig jól tudtam, neki a csillagok fontosak. A csillagok üzenetét követi. Közben meg szépen lassan az a tűz hamuvá lett.
 
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.