Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Cím nélkül

2009.09.30

 

 

Azt hiszem, csak a gyengeségem tart itt. Vagy a túlzott ragaszkodásom. Lassan öt éve mikor először elment kihevertem valahogy. Nagyon nehezen. Gyógyszerekkel, itallal, csavargásokkal, majd az írással. Sok-sok írással. Tulajdonképpen az írást neki köszönhetem. Valahogy az írásba mentettem el magamnak, magamba.

Ám most másként van. Ma, most nem tudok írni. Csak firkálgatok. Rosszakat. Egyre rosszabbakat és ahogy múlik az idő, nem hogy elfelejtődne, félrerakódna, szépen lassan elmenne. Nem! Talán még jobban él bennem.

Borzasztó ez. Újraélem a napokat, a pillanatokat, mindent, minden pereg előttem mint egy film és én figyelem, hogy hol is volt az a bizonyos pont, amikor rájött, hogy nem én vagyok a társa. Keresem, a miérteket arra, hogy miért nem lehet helyrehozni ezeket a dolgokat, miért nem lehet megtalálni újra a harmóniánkhoz, a boldogsághoz vezető utat.

 

Meglehetősen szánalmas és férfiatlan dolog, jól tudom. Ahogy az is, hogy estenként, vagy az unalmas délutánokban kényszeríteni kell magam, hogy ne hívjam fel, hiszen felesleges és mondanom sincs mit. Kényszeríteni kell magam, hogy ne álljak ki az ablakba, vagy ne öntsem a gyógyszeres üveg teljes tartalmát a markomba. Kényszeríteni kell magam, hogy másra figyeljek.

De nem tudok.

Ott mosolyog bennem. Ennek mondjuk normál esetben megnyugtatónak kéne lennie, de most inkább felkavar, meggyötör. Persze próbálok ellenpontozni. Próbálom felírni, hogy mi volt a rossz. Mik voltak a rossz tulajdonságai. Próbálom meggyőzni magam, hogy ez a szakítás nem arról szólt, hogy: Hé fiú menj el! Én is ugyanúgy el akartam jönni. Mert volt sok dolog, amivel képtelen voltam mit kezdeni és nem akartam végignézni sem a tehetetlen széthullást, sem az anyagi lét szétzilálását. Egyszerűen képtelen voltam bármire, mert nem volt ötletem a hogyan továbbra.

 

Most pedig pusztulok. Belepusztulok a hiányába, abba, hogy vádolom magam, hiszen cserben hagytam. Ott kellet volna maradnom és rendezni a dolgainkat.

Hogy hogyan? Mit számít az, hogy hogyan! Valahogyan lehetett volna. Munkánk most sincs, akkor sem volt. Pénzünk is alig, én pedig azzal foglalkoztam, hogy legyen, a helyett, hogy néztem volna vele a csillagokat, meg a holdtöltét. A helyett, hogy elmentünk volna szeretkezni a szabadba, ahogy egyszer megígértük egymásnak. A helyett, hogy éltünk volna, nem törődve e a külsőségekkel, a tegnappal és a holnappal sem nagyon.

 

Az az igazság, hogy nem készültem fel. Nem készültem fel, hiszen nem erre számítottam. Vágytam én erre a nagy szabadságra, vágytam én erre a nagyon nyitott, tiszta és természetes világra. Csak nem készültem fel.

 

Ahogy arra sem, hogy véget vessek ennek a felkészületlen életnek. Pedig piszkosul szenvedek.

 

De csak azért is megírom ezt a könyvet. Neki. Érte.

 

Aztán vége. Azt hiszem addigra képes leszek nem törődni a továbbiakkal és elmegyek. Az út pora én leszek.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Elmenni

(lil, 2009.09.30 10:09)

Inkább az élet történéseit és a hozzá való viszonyod kell átgondolni s jóvá tenni, amit még lehet. Szerintem.
A menekülés semmit sem old meg, minden ottmarad amit otthagysz s nélküled is tovább él,netán burjánzik, mérgesedik úgy ahogy hagytad, már nem marad.

hahó

(A lány, aki tudja az ovis jeled, 2009.09.30 07:05)

Értelek és ejnye. Ejnye és homlokráncolás.
Nem az út pora a Tied. Nézz fel.

válasz

(történetsíró, 2009.09.30 06:57)

El, Lill.
Végleg el, az írástól, mert ez is egy szenvedés, és végleg el mindentől ami számítótt. A Csavargóknak egy helyük marad végül, az út pora. Már elrendeztem mindent azt hiszem, csak ez a könyv maradt

Cím nélküli íráshoz

(lil, 2009.09.30 06:43)

Szia!
Mi ez a nekikeseredés? Persze írd meg a könyvet, de hova akarsz elmenni?
Értem én, hogy van olyan mikor minden összejön. Elmenni, mégsem kéne. Hova is mennél?