Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Egy kiállítás képei

2009.10.01

Kép

 

Festett. Nem hobbiból. Tehetségét, munkásságát nincs módomban megítélni annál is inkább mert jól tudom, a művészet egy nagyon szubjektív dolog. Nekem tetszettek a képei. Furcsa érdekes leegyszerűsödő képi világ, egyszerű technika, de mégis hatás. Ám feltűnt, hogy míg a lénye nyugalmat, árasztott minden pillanatában – még éjszaka is oly annyira, hogy sem előtte sem utána én még ennyire kipihentetőt nem aludtam – a képek csak valamilyenek voltak nekem. Persze ez azért is lehet, hiszen, a hogy Vele úgy a képekkel is együtt éltem. Ott lógtak a szobák falán. Nem díszelegtek, vagy díszítettek, nem megfigyeltek vagy figyelmeztettek, de még csak nem is közvetítettek, vagy incselegtek. Nem viselkedtek kihívón, nem udvaroltattak maguknak, ahogy arra sem volt szükségük, hogy naponta elmerengjen rajtuk az ember. Lógtak ott. Megszokásból.

Úgy esett, hogy lehetőségünk nyílt egy kiállítás megszervezésére. Úgy eset, hogy foglalkoznom kellett a képekkel leginkább azért, mert nem volt keret és nekünk pedig nem volt pénzünk a keretre. Ám volt szerszám, nekem némi kézügyesség, ötlet. Szereztem fát is és elkezdtem gyártani a képkereteket. Előtte soha és valószínű, hogy a jövőben sem sokszor fog előfordulni, hogy csiszolom a fát, miközben ötlettelek a következő kép keretén. Akkor nagyon jó volt csinálni. Elkezdtek bennem élni a képek, amik addíg csak lógtak a falakon. Nem nagyon érdekelt, hogy Ő melyikeket szánja a kiállításra. Én kiválasztottam egyet magamnak és elkészítettem a keretet. ( Itt kell bevallanom, hogy ha nagyon is objektívek akarunk lenni, akkor talán ha három képkeret sikerült igazán. A többi semmit sem ér és minden bizonnyal már ki is dobta őket.)

Mindeközbe jöttem rá, hogy neki a festés, a festészet sem lesz a végállomás. Máshová tart és ezen az úton csak kipróbálta magát, ahogy kipróbálta magát a Fotózással, a versírással, de képes lenne a kiváló zenére is. Azt mondják, istenadta tehetség. Az. Csak képtelen használni önmagát. Miért? Ki tudja? Sok tehetséges embert a saját maga tehetsége gátol abban, hogy sikeres legyen. Egyszerűen mire eljutnának valamiféle elismertségig, sikerig, egyszerűen beleunnak, abba amit csinálnak éppen és képesek egyszer és mindenkorra félredobni azt, hogy tovább keressék önmaguk. Ő is ilyen. Szerintem. Keres. Keresi önmagát. Miért? Mert csalódott önmagában. A rengeteg kimondatlan önvád követeli ki, hogy keressen. Pontosabban, hogy megtaláljon. Mit? Talán maga sem tudja. A legjobb szó rá a harmónia. De ne a hagyományos értelembe vett harmóniára gondoljunk. Ő az állapotot keresi. A békét, a boldogságot, a létet. Semmi más nem érdekli, csupán elvégzendő szinten.

Mondhatnánk, hogy fel akar emelkedni? Nem. Az okkult tudományok, az asztrológia, a mágia, az ezoterika létező élő dolog. Érteni és befogadni ezen tanokat, pontosabban a tanok útmutatása szerint magát a létet, -  mi áll a tudatból, magából a létezésből és az univerzumból – nagyon nehéz. Csak egyes kiválasztottak kiváltsága. Ő tudja nem kiválasztott. Menekül.

Menkül ez elől a világ elől, ahol megannyi csodát kapott, de mégis valahogy mindig egyedül volt, maradt. Menekül a valódi életétől és azt hiszem, ha nem lennének gyermekei valami magányos csavargó lenne, aki járná a világot. Ülne Buddha szobrok tövében, meg csodálná a piramisokat. Kóborolna az Atlaszban, gyermekeken segítene Afrikában. Még az is lehet, hogy végiggyalogolná a 66-os út megmaradt részeit. Keresne és tapasztalna. Akkor talán még tanítani is tudna, mert csak önmagára és a tapasztalataira kéne figyelnie.

Így csak lenyomatokat készít. Egész remek lenyomatokat. Magáról. Arról ami benne van, él létezik és ami nem engedte meg nekem, hogy tovább Vele élhessek. El és kitaszított, mert máshogyan fogom fel a világot, a világát. Az hely hová szeretnénk eljutni ugyanaz, csak az útjaink, a kiválasztott útjaink mások. Annál is inkább mert én nem megérteni akarom a világot, csak leképezni és elfogadni. Nincs bennem meg a megfelelő erő és hely, hogy „felemelkedjek”. Meg aztán minek is felemelkedni? Itt van dolgunk, nem pedig a teljes univerzumban. Itt kell élnünk lehetőleg minőségi életett, nem pedig a csillagok közt.

Azt mondja Ő rólam, hogy bizony én is ismerem és tudom a titkot, csak vagy nem akarom, hogy felismerjem, vagy nem akarom elmondani.

Nos semmilyen titok ismerője nem vagyok.

Egy középszerű ember vagyok. Középkorú. Jellemzően boldogtalan. Szenvedélybetegségekkel és egyre elhatalmasodóbb depresszióval küzdök. Öt éve várok egy nőre. Mert lassan öt éve, hogy megláttam egy monitoron, ahogy fényképezőgépet tartva a kezében egy erdőben vár. Vár egy pillanatot. Ahogy megpillantottam, tudtam, hogy Ő az.

 

Egy kiállítás képei

 

Az első randevúnkra el sem jött.

A másodikon megigézett.

A harmadikon elvarázsolt

A negyediken mindörökre a magáévá tett.

 

Aztán kegyetlenül és szótlanul elhagyott. Válaszok nélkül. Szavak nélkül.

Évek múltán megkeresett.

 

Megadta a boldogságot, amire vágytam.

Egy fotelben ülve félmosollyal a száján mondta: maradhatsz, mint barát.

Eljöttem. Azóta nagyon tudni sem akar rólam.

 

Nincsenek válaszok, szavak. Semmi nincs. Csak egy kiállítás képei. Bennem.

 

/ A fotón látható képeket Ő készítette. Úgy illenék, hogy kiírjam ide a nevét, de nem teszem, hiszen nem szeretném a személyét semmi módon leleplezni. A középpen látható kép címe Lilit ( képkeret én, bocsi ) A Lilit az első Nő volt, mit a Szent Szellem szennyből és üledékből formált. Valójában ő Ádám párja. Párja mert egyenrangú vele a földből vétetett. /

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.