Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Egy meg nem született gyermekről

2009.09.24

 

 

Na gyorsan elhatároztam valamit. Azt, hogy teljesen bizonyos, hogy nem fogok minden áldott nap helyzetképet adni a dolgok állásáról. Pláne most a tulajdonképpeni nagy nihil közepén.

Annyi történt, hogy új gyógyszerem van. Ettől jobban és többet alszom de ennek ellenére hajnali ötkor már itt ülök a gép előtt. Csinosítgatom az oldalt és próbálom magam ráhangolni, ha nem is az írásra, de a már meglévő oldalak valamilyen rendszerbe rendezésére.

Nem megy.

Nem megy mert itt él bennem, állandóan előhozakodik valamilyen képpel vagy eseménnyel. Persze ő nem tehet róla, ez kizárólag az én gyengeségem. Az, hogy képtelen vagyok a megfelelő emléksarokba eltenni és hagyni, hogy ellepje a por örökre. Bizony örökre. Pedig jól tudom, érzem dolgunk van és dolgunk lesz még egymással az életben. Azt nem tudom, hogy mi, és azt sem, hogy mikor, csak azt, hogy mindkettőnknek nemszeretem találkozás lesz ez. Nagyon nemszeretem találkozás. Persze aztán újra rájövünk, hogy…

És én megint egy hetet fogok kínok közt vívódni, hogy folytassuk, kezdjük-e újra, vagy komoly távolságtartással legyen az egész végleg leépítve.

Most borítékolható a válasz: ha rajtam áll folytatjuk.

 

Folytatjuk, mert csak ő lehet a gyermekem édesanyja, senki más.

Jól tudom ez egy negyvenéves pali szájából meglehetősen úgy hangzik, hogy: ÁÁÁÁÁh nem is akar ez gyereket!

Na valahogy így volt. Évekkel ezelőtt egy erkélyen nekem szegezte a kérdést, hogy szeretnék-e gyermeket. Nem tőle, úgy általában. Néztem a szürkületbevesző panelrengeteget és szinte azonnal rávágtam, hogy nem. Minden bizonnyal ez is közrejátszott abban, hogy akkor napok múltán elveszítettem. Évekre. Hosszú évekre. Ment az útjára. Nem tudhatom mit, kit keresett, de akkor ott azt érezte; nem engem.

Évek multával megkeresett telefonon. Azt sem tudtam, hogy Ő az, hiszen én nem tudtam a leánykori nevét, ő pedig a telefonba úgy mutatkozott be. Kapcsolatunk második most lezárult peridusa akkor kezdődött el. Most tovább bírtuk napoknál és minden bizonnyal még tovább tarthatott volna, sokkal tovább ha… De erről majd később, most csak maradjunk a gyermekdolognál.

Este volt már. Feküdtünk az ágyban, csak egy mécses világított. Ott akkor kibukkant belőlem, hogy gyermeket szeretnék. Tőle. Csak is tőle. Érezhető volt a boldogság, ami elöntötte.

Napokkal később elmesélte, hogy mióta nem találkoztunk csak rendszertelenül menstruál, nagyon rendszertelenül. Sőt alig.

És megtörtént a csoda. Egy este, megtörtént a csoda. Azt jelentette számomra, hogy bizony ő nem csak mint ember különleges, de a teste a szervezete is az. Csak akkor és annak ad esélyt, akivel valóban boldog. A természet nagyon is tudja a dolgát. Én pedig azt számoltam, hogy kis szerencsével alig egy év múlva boldog apa leszek.

De vagy nem tudtam boldoggá tenni, vagy a természet ugyan jelzett, hogy van még esély de!

Én pedig nem voltam elég figyelmes, nem voltam elég odaadó, nem voltam ott akkor rá a teste, a lelke és a szelleme szerint alkalmas, hogy megszülessen az a Gyermek. A gyermekünk.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.