Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Emlékszel?

2009.10.20

Azt ígértük egymásnak, magunknak, hogy tisztává tesszük a lelkünket, és csak az érzések vadóc játékaival foglalkozunk. Aztán, aztán nem történt semmi. Ugyanolyan morcos, fásult reggelek, durcás hangulatait visszük magunkkal nap, mint nap, hogy kételyek között remegve, várjuk, hátha este valami csoda történik. De nem. Csak ülünk a konyhában, félszavakat vagdosunk egymáshoz és befelé sírunk igazi könnyeket, mert sajnáljuk, hogy már a szép szavak is elmenekültek belőlünk. Várakozunk, hogy talán elhiszed, hogy szeretlek, csak elmondani nem tudom, és kifejezni sem, mert az eszközeim már belefásultak önmagamba, és a magány az egész organikus ösztönlétezésemet egy áthatolhatatlan, láthatatlan börtönbe zárta.
Emlékszel?
Dehogy emlékszel. A tegnapi kávét hidegen iszod meg reggel, nem nézel vissza a hálószoba felé, a cipőjét sem keresed már. Az összes jelet, emléket, tárgyat egy nagy dobozba zártad és a pice mélyére rejtetted, mintha ezzel, magadból is törölhetted volna a varázslatot. Pedig csak menekülsz, mert azt hiszed, üldöz a múlt és a végtelen gonosz, el akarja lopni a jövődet, s közben itt a jelenbe meggyötör. Pedig csak te vagy megzavarodva. Nem tudod, merre is keresd a harmóniát. Boltokban, emberekben, helyzetekben, kirándulásokban, versekben, könyvekben kutattad már, de kár, hogy nem vetted észre. Ott lapul benned. Csak kitörni nem mer, mert megrettent a féktelen dühtől, mi belőled árad, mert eddig meg nem találtad.
Emlékszel?
A tanító azt mondta: Keresd meg a valóságodat, és helyezd el benne magad. A rendezőt rúgd ki, a díszleteket, a jelmezeket égesd el, és egy gyertya fényénél meztelenül játssz tovább. A közönség majd megbotránkozik, később a pénzét követeli vissza, tüntet és fanyalog, de mégis csak elterjed a hír, hogy ösztöni zsigerből játszik valaki egy szórakoztató színdarabot. Hatalmas lesz egyszerre a siker, te megrettensz. Újra menekülnél. Akkor jusson eszedbe, hogy mennyire tompítóan fájdalmas és borzasztó, egyedül kelni reggel, a párnát ölelni este, a falhoz simulni éjjel.
Emlékszel?
Dehogy emlékszel. Emlékezni sem akarsz. A programodat követed, és keseregsz, meg fuldokolsz, monoton mondogatod: A remény hal meg utoljára. Pedig ha tudnád, a remény halhatatlan, ámde roppant érzékeny dolog. Csak
annak ad ki elfogadja, hogy kaphat…

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.