Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Példabeszéd: Az Én-ről

2009.10.18

 

 

KA-nak a teljesség nélkül, mert a teljesség csak egy ábránd

 

 

A mindenttudás, régi vágy. A Minden megismerése feltételezi a bölcsesség megszerzését és tudását. Általában csak az olyan emberek lépnek erre az útra, kik vagy képtelenek egyedül megbirkózni saját sorsukkal és valamely filozófiába, hitbe, áltudományba menekülvén fel akarnak emelkedni, vagy azok, kik a magány kötelén egyensúlyozva egy végtelen szakadék fölött lépésről lépésre győzik le önmaguk. Segítség nélkül. Tanok nélkül. Papok vagy tanítók nélkül. Bárhogy is van, nem tesznek mást, mint keresik magukban az Ént.

Rémséges élmény annak megtapasztalása, hogy az Én, lehet több, mint ami valójában vagyunk, mutatunk, teszünk. Hatalmas űr keletkezik, mikor rájövünk; Többet érdemelnék magunkból. Többet akarunk tapasztalni és tudni. Ám a csillagok bámulása a múltat mutatja csupán. A sámánok ősi tudása, vagy ember alkotta filozófiák feltétlen elfogadása nem kiút. Az Én megszerzése egy folyamat. Sokkalta inkább azt kell vizsgálni, hogy az én –azaz mi – hogyan viszonyulunk a világhoz, mint azt, hogy a világ múltjában milyen utakat jártak végig elődeink csak azért, hogy a legvégén magukkal vigyék önmagukat a Mindenbe. Az emberiség számára érdektelen, hogy mennyire vagy felkészülve magadból, ahogy az is, hogy Magad képese-e bármely vélt vagy valós összefüggés megtapasztalására. A Minden nem azért születet, hogy ítéljen, vagy ítélkezzen. A Minden arra való, hogy helyet biztosítson és lehetőséget ad, járd az utad.

Az emberi kapcsolatok jó része azért tévút, mert nincs két egyforma lény. A Minden különös szeszélye nem engedi meg, hogy két gondolat ugyanazon az úton jusson el hozzá.

Mindenkinek saját útja van. Egy másik emberben soha meg nem található a saját Én. Ettől szép és izgalmas a világ. Egyek vagyunk és egyedül. Annak keresése, hogy megtaláljam egy másikban saját magam, felesleges és időpocsékolás. A másikban sokkalta inkább a másikat kell megtalálni, megérteni és elfogadni, mintsem arra vágyakozni, hogy egyszer majd jön, átölel és én fenntartások nélkül belé léphetek, ő pedig belém. Ilyen nincs. Nincs még egy másik. Hasonlók vannak.

Ha egy másikban keressük a boldogságot, soha ne keressük benne magunkat. Csak azt, ami belőlünk hiányzik. Soha ne várjuk, hogy a másik ugyanazt és pontosan ugyanazt gondolja, mondja, teszi, mint mi. Ha így lenne mégis, nagy lesz a csalódás, mert gyorsan rájövünk a hazugságaira, ami elviselhetetlen csalódást fog okozni, hiszen a mi saját hazugságainkkal kell szembesülnünk.

 

 

Nem akarok, soha nem akartam a világmindenségről írni. Másokról sem. Magam vagyok. Élményanyagom az Én. A múltam és az éppen akkori helyem, amiben élek. Kiadom a titkaim. Kiadom úgy, hogy néha a nem velem történt dolgokat is magamévá írom. Ám a kétkedés mindig bennem marad. Az önvizsgálat emészt. Naponta fedezem fel hibáimat és gyűlölöm meg azokat. Aztán rájövök, ha nem lennének, feleslegesen élnék.

Nem akarok ítélni, ítélkezni, még önmagam felett sem és ezt elvárom másoktól is. Az, hogy ha rám gondolsz, milyen képet alkotsz, csak kis részben vagyok én. Nagyobb részben önmagad. Az én énképembe vetíted ki a saját hibáidat. Mindent, amit nem szeretsz magadban.

Nekem van énképem. Tudom jól, mások szemében hibás. Mások szemében tiszta énkép nincs. Pontosan nagyon jól el tudom mondani, minden szeretőmről, minden asszonyomról, hogy az egyik lusta volt takarítani, a másik rossz szerető volt, a harmadik csak önmagát akarta szeretni, de rettegett a magánytól. Aztán rájövök, mindez, én vagyok.

Irtózom a tömegtől és a tehetetlenségtől. A lusta feladástól. Az akarat nélküli beletörődéstől. Miért? Mert valaha jellemző volt rám, hogy sodródtam a tömeggel, tehetetlenül és arra riadtam mikor kiokádott magából, hogy fel akart zabálni. Evett a testemből, ivott a lelkemből. Elszívta az életem jó néhány pillanatát. De gyenge voltam. Lustán elhittem, hogy ez természetes, beletörődtem. Éveket vett el e tömeg mire rájöttem: A tömeg ostoba halál. Az Én halála.

A régi mestereket tisztelem. Meghajtom fejem az ősi én előtt, mi magába foglalja a szerelmet, a kétkedést, az elfogadást, a félelmet, az életigenlést és a tudatot. A tudatot, ami valójában ez Én. A valódi valóság. Egy olyan hely, hol nem megfelelni kell, hanem felismerni és elfogadni. Az én megváltoztatása, a velünk született tudás, érzelem, akarat, hit átformálása öngyilkosság. Nem megelégedve természetesen lehetünk magunkkal. De nem az ember alkotta eszmék, mesék, vagy áltudományok mezsgyéje mellett kell átváltoztatni magunkat. A változásnak egy útja van. Kinyitni azokat a zárt szobákat a lelkünkbe, ahová ez idáig nem mertünk belépni, mert féltünk a doh szagától, a sötétség leplétől de legfőbbképpen az igazságtól. Az igazságunktól. A Minden tükörképétől, ami nem egy kikozmetikázott vágyálom. Fájdalmas valóság.

Nem akarok mester lenni a Semmiben. Sem tanító, sámán, vagy valamely átadó. A hitem csak az enyém. Azt másra áthárítani nem akarom, téríteni, formálni, befolyásolni senkit nem szeretnék. Egy dolgom van. Leírni azt, ami bennem bimbódzik, majd kinyílik. Megmutatni a virág pompásságát, elfogadni a reá érkező rovarokat, hogy beporozzák, megtermékenyítsék. Mindezt azért, hogy a legvégén a termést is mindenki elé tárhassam, büszkén. A Minden felé felmutatva mondhassam. Belőlem termett.

Tudom, hogy hinnem kell, tudom, hogy hinned kell. De nem képtelen filozófiákban, melyeket ember kreált, hogy élvezze a hatalmat. A hit és annak tárgya bennünk van. Tulajdonképpen az Én az, amiben hinnünk kell. Ám egyensúlyt kell teremteni az Én és a Világ között, hogy a Minden elfogadhassa az Énünk. Ekkor van csak esélyünk a boldogság, a valódi boldogság lehetőségére. Minden más esetben csak létezünk.

A hited tenmagad. Minden más túlkomplikáció.

 

A társ, a valódi társ, az Én másik része. Valójában bennünk is bennünk van, csak vagy képtelenek voltunk még kibontani, vagy rettegtünk kibontani. Kérdéses, hogy jobbik vagy rosszabbik rész, ám ez nem is fontos. A rész a lényeg. Az, hogy felismertem benne magam. Pontosabban a magam egy olyan részét, amire vágyom.  A társ kézzelfogható és tevőleges. Jórészt velünk van mindennapjainkban és támaszul szolgál. A társ megtagadása, valójában önmagunk megtagadása. Ez általában akkor következik be, ha általa kibontjuk magunkban ugyanazt a részt. Akkor már a miénk és úgy érezzük a másikra nincs többé szükség, hát elengedjük, elküldjük, vagy elutasítjuk. Ez az Én legaljasabb tettei közé tartozik. Amikor valakit, csak azért, mert szükségtelennek érezzük a jelenlétét eltaszítunk. Eltaszítunk úgy, hogy nem gondolunk azzal, az a másik megkapta-e már azt, ami miatt a társunkká fogadott. Mert a társ, mint közösség, egy nagyon bizalmas, intim kapcsolat két lélek között. Amennyiben a kapcsolatot önzőségből szétszaggatjuk ott keserűség, fájdalom, düh, harag keletkezik és bármennyire is próbáljuk hárítani, visszahat ránk. A visszahatás oka pedig egyszerű.

A társ elfogadása egy találkozással kezdődik, melynek egyetlen mozgatórugója van. A vonzás, taszítás kettőssége, harmóniája. Mondják Szerelem, pedig nem. A Szerelem velünk született saját érzés, át nem adható, el nem vehető de még befolyásolni sem tudjuk. Sem, az Én, sem a társ, sem senki más. Az egyetlen olyan érzés, mely, ha valódi, képes rajtunk uralkodni. A társ elfogadása, megtartása nem a Szerelmen múlik - az mindig is csak egy opcionális plusz egy kapcsolatban – sokkalta inkább a rajongáson, az elfogadáson, olyan harmonikus rezgéseken, mely a két fél között ragaszkodást hoz létre. Amennyiben ezt a harmóniát, mely sok esetben nem is tudatosan kialakított, sőt néha nem is tudatosított, valamely okból felrúgjuk, vétkezünk. Önmagunk ellen, hiszen olyan dolgot szakítunk el, amely táplál egy működő folyamatot, amit az Én beleépített a napi rutinjában. Ennek megszűnése, még erős akarat mellett is hibát okoz az Énben. Egyszerűen az Én fellázad és követelni kezdi a társát. Sokszor csak megszokásból.

Ellenszer nincs.

Nincs, mert a társ is én vagyok. A másik. A vágyott. Képtelenség – ahogy már írtam – olyat keresni társként, aki én vagyok. Ugyanolyan. Persze szépen hangzik, hogy a tökéletes harmónia megteremtése csak akkor lehetséges, ha a másikba egyszerűen szabadon átléphetünk és ott ugyanazzal találkozunk mint önmagunkban. De ez önámítás. Lehetetlen. Két ugyanolyan nincs. Annál is inkább, mert folyamatosan és állandóan változunk és nem egyforma mértékben, időben. Ez a folyamat társ nélkül is történik, ám a társ katalizátor, a bizonytalan változások helyett állandó és stabil folyamatot segít. Átadja értékeit és kéri értékeim. Változtat, formál miközben kimondatlanul, de egy irányba mentek. Keresitek, kutatjátok a harmóniapontot. Azt az állapotot, amit a köznyelv tökéletes boldogságnak hív.

Sajnálatos, hogy csak pillanatokra találjátok meg és akkor is rá kell jönnötök, hogy amit találtatok talmi. A boldogság állapota nem lehet tartós, mert fenntarthatósága feltételezi, hogy azaz állapot melyben létrejött, többé nem változik. Mi pedig állandó változásban élünk. Az Énünk változik.

 

Embernek lenni, maradni, kihívás. A belső csaták forgácsolnak nap nap után. A sebeket a szanitécek lassan nem győzik betapasztani. Halandó nem segíthet. Ezért az Én, az elfogadást kéri meg, hogy gyógyítson. Az elfogadás az egyetlen gyógyító, ki az Ént képes állandó harcai közepette is életben tartani. Ha valaki elutasítja az elfogadást, tulajdonképpen öngyilkosságot követ el. Elfogadás nélkül megöl a nyugalom. Az önhit nyugalma. A kétkedés és a megértés a gyógyszer bajainkra, nem pedig egy idilli, képzelt, vágyott és álmodott állapot. Az élet a nyüzsgés. Tapasztaltam már sok embernél, hogy legszívesebben minden és mindenki elől elmenekülne, hogy csak egy vágya van: A nyugodt harmónia megtalálása és megélése. Ám érdekes módon, ha ezeket az emberek elvittem megszokott jól bevált környezetükből, ha kimozdítottam őket az önmaguk által generált nihilből, felélénkültek. Élni kezdtek. Létezni. Kutakodni. Nyílni. Tágulni. Érdeklődni. Kinyilatkoztatni. Szórakozni. Kikapcsolódni. Csak az olyan helyeken estek vissza saját búbánatukban, ami nem róluk szólt. Általában a tömeg nem hozta lázba őket. Bármennyire is élményt kaptak egy olyan helytől, mely jellemzően a tömeges szórakozásról szólt, élvezeti értéke számukra nem volt. Ott kezdtek el kinyílni, ahol a megismerés és a felfedezés lehetősége adott volt számukra. Amikor vizsgálni tudták a világot önmagukhoz képest. Amikor használni kellet a tudatukat, nem csak a testüket.

 

Amit az egyén, hisz azaz Ő. A tudat. Még akkor is, ha talmi filozófiák áldozata. A tudatot ember tanítani, átformálni nem tudja és joga sincs hozzá. Ez az Én privilégiuma. Az Én formálódása és a tudat módosítása csakis az Énen múlik. Ha az én képes adni bárkinek feltétel nélkül, az eufória és energia. Ha ezt az átadást megkérdőjelezik, feltételezik hogy nem önzetlen tiszta cselekedet, az Én támadják, tudatosan bántják. Az Én természetes módon védekezni fog.

Elsőként magyarázni próbál, ha ez nem sikerül tudomásul vesz, elfogad. A legvégső stáció a romboló elutasítás. A dacos, düh. Ám ez az Én teljességének pillanatnyi elvesztésével jár. Hiányt kelt. A részünkből kezd el hiányozni valami. Űr képződik, amiben az Én nem talál helyet magának, mert az űr, a semmi, olyan közeg, amiben gondolati élet képtelen létezni. Egy önrombolást láthatunk, ami ellen az Én azonnal küzdeni is kezd. Megpróbál helyreállítani. Felismeri a hibát, elemez, tervez, újra épít. Ha nem így történik az Én nem Te vagy. Ha az űr benned marad sokáig, bizton elhiheted magadról, hogy mindaz, amit magadnak hittél ez idáig, csak egy látszat, ami az első nehézség eljövetekor szertefoszlik. Ott állsz egymagad és bámulod a benned élő semmit.

 

Mondják: Van oldás és kötés. Én azt mondom: Ragaszkodás van és elengedés. A ragaszkodás a Szerelmek – az Én szerelmének és a másik Én szerelmének – tiszta, érzelmes, pajkos játéka. Mindaddig tart, míg a másik ént szórakoztatja, mulattatja. Amíg az íratlan szabályokat betartjuk. Ha valamely Szerelem megsértődik, bármely okból azonnal értelmét veszti ez a ragaszkodás. Ezért nem beszélhetünk kötésről. Egy kötést sokkal nehezebb kibogozni, mint egy ragaszkodást, semmissé tenni. A kötés kötelékeket jelent, míg a ragaszkodás csak egy érzés. A ragaszkodás megszűntekor sem oldás következik be. Elengedés. Az elengedés pedig nem más, mint a tudat belenyugvása a ragaszkodás elmúlásába.

 

Az akarat és a tett, kéz a kézben járnak, mégis sokszor balga cselekedeteket tesznek. Meggondolatlanul az Én ellen fordulnak. Persze próbálnak mást mutatni, próbálnak érhető magyarázatokat gyártani, de ettől még a tény nem változik. Önmagunk ellen fordultunk. Itt nem hivatkozhatsz – még ha meg is teszed – sem szerelemre, sem túlélésre, sem semmire. Ha hibáztál, bűnhődnöd kell. Megtanulnod, bármely jó szándékú az akarat, a tett bármennyire is az ösztönös túlélésre tesz, ha megtagadja az ént; Hazug. Másokat egyaránt bánt, mint tenmagad. Értékedet rombolja. Ám tiszta ember a világban nincs. Mindenki rombolja önmagát. Ezért gyenge még az Én. Nem tanult meg valóságot élni. A tömeg és a társadalom alárendeltjeként viselkedik, pedig éppen fordítottnak kéne lennie a helyzetnek. Az Énnek kéne mindenek fölött állni. De a kollektív tudat, jelenleg még erősebb. A Hatalom őstermészete erősebb az Én tisztaságánál, még akkor is, ha a hatalom, az Ének egy csoportjának közössége, vagy pontosan ezért.

Romboljuk önmagunk.

 

Éppenséggel mondhatnám, hogy jó ember vagyok. Ám ez minden bizonnyal csak a belsőmre lenne igaz. Arra a belsőre, amit én hiszek magamról. A többi Én már sokkal megosztottabb ha engem figyel. Minden külsőségem egy harc, mit a valódi tiszta Én elutasít. Harc és megfelelés. Állandó megfelelésben élek. Erre kényszerít a társadalom. Én pedig túlélni szeretnék, nem megvilágosodni. Hogy ez paradoxon. Az. Na és? Túlélés nélkül nincs értelme az én fejlesztésének, fejlődésének, hiszen ha a test, ami az Ént hordozza e világban megszűnik, az Én, mint energia visszakerül a Mindenbe és egyáltalán nem bizonyos, hogy a Minden az összes energiáimat újra eggyé gyúrja. Lehet szétosztja, de az is lehet feléli. Erről semmit nem tudhatunk.

Persze az Én tudja jól, hogy a megfelelés nem természetes, de mint látjuk szükségszerű és elkerülhetetlen abban az esetben ha azt szeretnénk, hogy az Én, tehát mi, a tudatunk, a testünk és a szellemünk teljes életet éljen, ha már megadatott neki. Szükségszerű még akkor is, ha a társadalom, ahol élünk, az énről jellemzően tudomást sem vesz. A társadalom nem érez. Fenntart. Ha nem felelsz meg a kihívásainak, megöl. Eltüntet, megsemmisít.

Az, hogy hogyan értelmez engem, nem rajtam múlik. Ahogy az sem, hogy én valaki mást hogyan értelmezek. A Te kép rólam, általában a másik leképezése, önmagához viszonyítva. Általános hitelessége bár megkérdőjelezhető, ám semmiképpen nem elfogadhatatlan.

Nincs az a becsvágy, ego mely akaratod ellenére mást mutat a másikról, mint azt, amit elhittél róla. Még akkor is, ha valójában az a kép hamis. Számodra tiszta és érthető a kép. Sajnos oly sokszor ragaszkodsz is hozzá. Egyszerűen kategorizálsz és tovább mégy, a helyett, hogy megállnál és elmélyednél. Megkeresnéd az általad látott képben azt az értéket, melyből te is építkezhetsz.

Feladtuk rég a valódi megismerés gyönyörűségét.

 

Szánalmasak vagyunk?

 

Igen.

 

Kifejletlen éntudatunk képtelen harcolni az ősi tudásért. Jellemzően lét és fajfenntártunk. A Tudás, a Minden ismerete jelentéktelen semminek tűnik a napi rutin belénk tudatosított útvesztőjében. Valójában rettegünk. Rettegünk, hogy a jól felépítettnek vélt életünk össze ne omoljon. Rettegünk, hogy a társ, a család megmaradjon, benne kialakított helyünkön nyugalomban élhessünk. De legfőbbképp azért rettegünk, hogy a Szerelmet el ne vehesse tőlünk semmi. A pár- és társkapcsolat felépítése és fenntartása az Én legfontosabb hajtóereje, mert jól tudja, hogy az Ének ilyen társas közössége a valódi túlélés és a halhatatlanság záloga. Ám rettegésben él a tudatlan Én, mert azt hiszi, hogy ez a Szerelem elvehető, pusztítható, kérhető. Pedig egyetlen egy dolog fölött nem rendelkezhet még ő sem. Nem irányíthatja és befolyásolhatja. Ez pedig nem más. mint a Szerelem.

Nincs, nem lehet olyan hatalom, mi a veled született Szerelmet kitörölheti, megkérdőjelezheti, vagy elutasíthatja. Ha küzdesz e szent érzelem ellen, haldokolsz. Ha elfogadod és hagyod, hogy vezessen, kinyílhatsz. Ha kinyílsz, élni fogsz. Meglepődve tapasztalsz, boldogan a társsal, az igazival, akire mindig is vágytál.

 

Ám az együttélés csak egy lehetőség. Két akarat megegyezése arra, hogy boldogabb életet próbálnak élni, mint egymás nélkül. Patikamérlegen mért felelősség. Az adok és kapok harca, mindamellett, hogy összeköt a Szerelem, a szeretet – a mai korban sajnos – a gazdasági érdekközösség.

Felelősség. Felelősség a másikért. Egy másik Énért.

Lemondás. Ám a lemondás mellett nem történhet meg, hogy a kapcsolatban ez vagy az kizárólag csak az egyik fél kötelessége legyen. Ha nincs egyenlőség, az egyik Én fel fog háborodni. Ki akar törni. Pontosan ugyanannyi lemondást vár el a másiktól, mint amennyit Ő ad önmagából.

A varázsszó az együtt. Minden-ben.

A titok. A türelem. Ha nem adjuk meg az időt és a lehetőséget, hogy a másik Én elfoglalja a neki szánt helyet, szerepet, ha nem adjuk meg a saját terét és képtelenek vagyunk elfogadni, hogy Ő nem Én vagyok csak hasonló. Rombolunk.

A rombolás pedig, elmúlás. Az elmúlás legrosszabb formája, a kivéreztetés. Amikor az Én, a másik Énen kicsinyes bosszút áll.  Ha mindez tudatossággal is párosul. Aljasság. A másik én sárba tiprása, becstelenség. Miért?

Mert ott a Hiba.

Minden Énben.

De ezt az Én sajátmagában a legritkább esetben veszi észre.

Másban látja meg és másban keresi.

Az Én gyarló.

Én gyarló vagyok.

Te?

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.