Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Csend

2009.09.24

Aprólékosan, fáradnak belé. Észrevétlenül. A zsákutca utolsó háza némán hallgat, a gondolatokat pedig, elnyelik a falak. Nincsenek visszajelzések, ahogy jelzések sem. Létezés van csupán. Reggelek, délelőttök, ebédek, délutánok, vacsorák, esték. Kisrutin. Vagy nagyrutin?

Az összes remény, ígéret, vágy, sóhaj, gondolat, érzelem, szó, düh és szeretet, fásult dacos hallgatag csendé egyesül kettőjük közt és csak szégyelli magát. Szégyelli a létét. Egyszerűen nem születethetett volna meg. Nincs semmilyen dolga itt. Nem is érti, miből született. Még nem. Még képtelen felismerni alkotóelemeit. Csak megszületett. Szinte észrevétlen és most itt figyel, figyeli a haldoklást. A halál utolsó előtti pillanatainak tesze-tosza mozdulatait, a kimért sziszegő válaszokat, az ostoba kérdéseket, az önigazolásokat, a csúsztatásokat, a mellébeszéléseket, a hárításokat. Beles éjszaka a hálószobába, csak azért, hogy biztos legyen benne; Még együtt alszanak, de már oly messze egymástól. Már nem ér össze a kezük, már nincs köztük kötelék. Még a paplan is különálló. Nincs már rajongás. Megszokás van. A csend pedig felerősödik, megerősödik, elfoglal és már sehol a szégyenlős kisgyermek, aki először volt. Magabiztos uralkodóvá lép elő.

Reggel a kávét még ugyanúgy főzi le, gondosan, odaadással, figyelve, hogy talán ma nem fut ki. Reggel még mosollyal fogadja. Hiszen minden reggel ébred a szerelem és a remény is, de a csend résen van, leplét rájuk teríti, beül egy sarokba, közvetlen egy pókháló mellé és figyel. Figyeli, ki az erősebb. Ki mennyire erős. Képesek-e még összefogni és legyőzni. Felismerik-e, hogy könnyű őt elzavarni, de csak egy módon lehet. Ha az a két még tiszta és érintetlen érzelem, ami annyira vágyta egykor a másikat, de mára elmenekült, mert félt a testek összeszokatlan, néha komikus, olykor túlontúl magabiztos játékától, majd újra képes lesz megszorítani egymás kezét. Őszintén. Túl minden önvizsgálaton, hiten, harcon, ideán, vádon, könnyön, kényszeredett mosolyon, apró kis próbálkozásokon.

A csend csak ettől retteg, ettől a kézfogástól. Minden mást könnyedén elhesseget magáról. A csendet nem könnyű megtörni. Annál is inkább, mert csak szavakkal nem lehet. Szavakkal talán a háttérbe szorulhat, de el nem múlhat. Ráadásul van egy igen rossz tulajdonsága. Képes elbújni és meglapulni észrevétlen. Sokáig, nagyon sokáig.

Aprólékosan fáradnak egymásba.

A csend meg gúnyosan röhög.

Csendben. Síri csendben.

Annyira magabiztos tud lenni, amikor tudja, az ő ideje jött el. Tisztában van a hatalmával. Tisztában van vele, hogy nincs itt most semmilyen varázslat, akarat, vágy, megbocsátás, mozdulat vagy tett, ami megtörheti. Ismét elemében van. Ő a csend. A valódi. A gyötrő, a fájdalmas, az önmarcangoló, a kegyetlen, a kérlelhetetlen, a mozdíthatatlan, az árulkodó. Tisztában van megtörhetetlensége erejével és büszkén viseli. Ő tudta. Ő tudta, hogy elég egyetlen egy rés, néhány kevésbé kifinomult mozdulat, pillanatnyi önimádat és hiába volt minden. Hiába volt a piknikek titkos kézfogása, az utazások változása, a kirándulások nyugalma, a testek illatának vággyá érése és beteljesülése. Minden. Hiába. A titkos csókok, majd a felszabadultak, a próbák, hol néha megfeleltek, néha elbuktak, ő a csend ott volt. Figyelt, várt, leste a kellő alkalmat. Várta, kivárta a helyét és közben táplálkozott, az odavetett félmondatok ürességéből, a megélhetési harc gyötrődéséből, a kimondani nem mert  mondatok, gondolatok lassan felgyülemlő tehetetlenségéből. Mindenből, amit nem egymásra fordítottak.

Aprólékosan fáradnak.

Már ahhoz is túl kimerültek, hogy bármit is tegyenek. Kettőjükért. Hagyják, hogy a jól bevált beletörődés vezérelje a véget. Hagyják, hogy dolgozzon a sablon. Hagyni a dolgokat, fussanak ki a tehetetlenség által. Az elme felmérte, sokkal több energia megmenteni és valahonnan nagyon mélyről újraépíteni, mint csendben végigvárni a végét. Márpedig az energia fontos, a döntés pediglen az, magukra szánják minden megmaradt energiatartalékukat. Jól tudják, hogy a közös energia sokkalta erősebb lenne, jól tudják, a közös energia tovább kitartana, de félnek már újra felmérni, hogy vajon találkozhatnak-e azok az energiamezők. Fáradtak. A felmérés pedig csak újra valahonnan elővarázsolt, kierőszakolt energia.

 Persze próbálnak őszintén játszani. Próbálnak sem nem kitörni, sem nem eltörni. Egyik sem sikerül. Soha semmikor nem sikerül. Csak a csend kell hozzá. A megszokott kis sunyi csend. A csendjük. Várták már. Most jönnek rá. Várták már. Oly régen együtt élnek vele, hogy most, hogy megérkezett úgy érzik hiányzott. Hiányzott, hiszen a csend sokszínű és sokrétű. Talán a legnagyobb játékos. Benne van ugyanúgy az alkotás, mint a halálvágy. A csend sokszor többet tud adni, mint egy megszokott szerető. Sokkal többet.

A csendben kiélhetik mindazt, amire együtt nem maradt idő. Mindent, mindent, bármit. A csend jó, mert nem kell építeni. Van. Nem kell vágyni, keresni, szerelmet adni neki, rajongani érte, alkalmazkodni hozzá, fogni a kezét, vitatkozni vele, és meglehetősen unalmasat szeretkezni, hetente egyszer. A csend állandó. A csend állandóan átölel és tart. Az a másik oly sokszor elfeledte. Annak a másiknak oly sokszor elfeledtem csak úgy, megszorítani a kezét, feltépni és kielégíteni vágyait.

A zsákutca utolsó háza hallgat. Csendben. Nincs miről meséljen. Legalábbis nincs semmi olyan, amire érdemes lenne rászánni a csendből. A csendjéből. Hallgatag ház. Pedig tele van gyerekzsivajjal, hisztivel, titkos sarkokkal hol angyalok élnek, annyi de annyi mindennel, ami a csendet elnyomja. De csak elnyomja. Pillanatokra. Megszüntetni, elzavarni, felszámolni képtelen. Képtelen, mert a csendnek egyetlen egy ellensége van, a tiszta és teljes harmónia. Az idea. Hová csak menekülni lehet, akkor is csak a vágy szintjén. A harmónia szégyenlős és félős. A csend az ünnepelt művész a reflektorok fényében. A harmónia a félszeg, állandóan kétkedő író, egy bérelt kis szoba homályos magányában, rettegve remél. Reméli a beteljesedést. A csend uralkodik.

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

mne.zsoka@gmail.com

(Mazsi, 2009.09.30 06:01)

Tudod, néha milyen jó tud lenni a csend?
Mentsvár, kapaszkodó, egy lépés előre.