Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Üvöltés

2009.09.30

Kávéház.

Színpad.

Tonettszék, mellette asztal, rajta gitár. A fejgép vakító hideg fehérje megcsillan a hangszer idomain. A legtávolabbi sarokba ül le. Kávé, cigi. Az előadás órák múltán kezdődik csak. Az előadás. Valami játék. Izgalmas, izgató, felvillanyozó, elgondolkodtató mestermunka. Embertől emberig.

Valaha neki is voltak előadásai. Valaha akár még ez a színpad is az öve lehetett volna. Valaha. Ma, már nem. Ma már nem kellenek az előadások. Ma, a mában, egyáltalán nem hívogatja a szuffiták fénye, a közönség tapsa, az elismerő gratulációk, a kihívás, amit egy új dal bemutatása jelent. Ma már nem játszik.

Nem, nem fáradt bele. A dalok születnek. Csak nem erre a világra. A dalok helyét átvette ő. A nő. A végzet. A végzete. A végzete? Évtizednyi keresés, fullánkok, simítások, szeretkezések, dugások, utazások, festmények, versek, felnövő gyerekek, meztelen testek, harapdálások, jellegtelen parfümök, bagó sárga hajnalok, hideg-rideg idegen ágyak, még hidegebb és ridegebb ölek, rajongás, villanásnyi szerelemjelmezbe öltöztetett hazugságok, közönyös próbavacsorák, ottfelejtett fogkefék, kitörölt SMS-ek, eltitkolt telefonok, felszívódott vallomások, jelentéktelennek tűnő virágcsokrok, unalomba fúló első-utolsó találkozások, fénytelen ám féktelen szerepjátékok – ő nőt játszott, a ribanc, én meg férfit az álomgyárból, visszaemlékezések és tudatos tudattörlési próbálkozások, utazások hozzá és utazások tőle, az állandóan szétguruló apró, kávészünetek, mosolyszünetek, szakítások, megbocsátások, gyűlölt gondolatok, második és harmadik szeretők, vezeklések, fogadkozások, üvöltés.

Üvöltés egy tűzarany színű hajnalon, már hideg a föveny homokja és másként nem lehet elmondani neki, aki ott áll és vár, hogy fogalmazd meg, mert érteni szeretné, csak úgy, hogy üvöltöd, a tenger fölé. Üvöltés, amit a hullámok moraja egyszerűen egy pillanat alatt megemészt. A hullámokat hidegen hagyja az üvöltés. Ám ő, ott egy buckára lassan leülve, ott ücsörögve, érteni kezdi.

 

Már csak tizenöt évem, maradt. Tizenöt jó évem, talán. Észre sem vettem, hogy mikor volt kiírva, félút. Nem is nagyon érdekeltek az útjelzőtáblák. Mentem. Vittek a dalok, sodortak a versek, hajtottak valami felé. Ide. Erre az üvöltésre. Melléd. Kézen fogva bandukolni tovább. De semmi nagy út. Sem sziklamászás, sem kalandos felfedezőtúra. Csak kezdet és vég. Érted? Kezdet veled, vég velük. Tizenöt év, ennyi talán, nem több, inkább kevesebb. Kezdet, Veled. Vég, velük.

Ilyen ez. Mindig valaminek múlnia kell, hogy más kezdetét vegye. Örök nagy bölcselet. Világkörforgás. Mekkora óriási nagy baromság! Egy közhely gyűjtemény, mi meg csak mormoljuk. Még jó, hogy közben nem forgatunk imamalmokat, nem morzsolunk rózsafüzért. Akkor tán szánalmas is lenne a dolog. Így csak röhejes. Kezdet meg vég. Folyamat van, minek kezdete van. Megszületés,és bevégeztetik ha eljő a pillanat, a halál, mi nemes egyszerűséggel elveszi mindazt, amit a születés lehetőségén keresztül magunkba fogadtunk. Pofon egyszerű. A túlbonyolításhoz meg használjuk magunkat. Egy teljes életen át csak túlbonyolítunk.

 

Azt mondják, félrevezettelek, félrevezettem magam, félre, félre mentem. Mindentől és mindenkitől. Mert, mert nincsenek dalaim. De vannak! Bassza meg vannak. Itt vannak bennem, bennem hordozom őket. Nevelgetem, babusgatom valamennyit. Azt mondjátok, hogy nincsenek verseim, pedig, vannak, értsétek meg, vannak, de mind, mind bennem. Azt mondjátok, hogy elvett, ő elvett engem a daloktól, a versektől. Kisajátított, gúzsba kötött, átalakított, a maga képére formált, meg mindenféle baromság. Azt mondjátok féltetek, hogy majd belém halok, féltetek, hogy haldokolok, féltetek, hogy soha többé, már nem hallotok felőlem.

Honnan tudjátok, hogy akarom, akarom még, hogy hallgassatok, honnan tudjátok, hogy fontos, honnan tudjátok, hogy érdekel, honnan veszitek, hogy érdekeltek. Honnan veszitek a bátorságot elém állni és a szemembe mondani, hogy elvakított a szerelem, de mindenesetre elnémított, vagy elbutított, hogy ő bizony rátelepedett és kisajátított. Irigyek vagytok mind. Irigyek, rá. Mert helyettetek ő van, nekem. Sokból egy, de csak nekem. Azt mondjátok ez a fajta önzéség sem vezet sehová. Mert elveszem egy részem a világtól, hogy felajánljam mindenemet valami ismeretlen rítus szerint. Áldozok és elveszek. Nem adok, nem alkotok, álmodom. Álmodom, na és.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.