Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

Imádok reggelente mezítláb kószálni a mezőn. Élvezem, ahogy a harmatos fű simogatja a talpamat, sőt, ha elnyúlok rajta, az egész testemet átjárja a kellemesen hűsítő nedvesség... Ilyenkor el-elmélázok a világ dolgain, és főként az életemen. Időnként a szememre vetik, hogy kissé lassú vagyok. Nos, nem tagadom, hogy a gyorsaság sohasem tartozott az erényeim közé, de azért - ha sokáig tartott is - felépítettem egy saját házat, és a mai ínséges időkben bizony sokat számít, ha az embernek van hol álomra hajtania a fejét. Ezért hát egy cseppet sem zavar, hogy a kedvesemnek nincs otthona, az én hajlékom mindig nyitva áll előtte. Kértem már, hogy költözzön végleg hozzám, de ő azzal érvel, hogy nem férnénk el. Amikor azonban együtt vagyunk, szemlátomást nem törődünk azzal, hogy kicsi a hely, csak a boldogságunkkal vagyunk elfoglalva. Furcsa teremtmények a nők, erre már egészen fiatalon rá kellett döbbennem. Azt hihetné az ember, alig várják, hogy valaki megkérje a kezüket, aztán ha megtörténik, vonakodnak kimondani az igent. Vajon mitől félnek? Talán nem biztosak az érzéseikben? Vagy a párjukban nem tudnak teljesen megbízni? Végül is mindegy, legyintek boldog révületben, majd szórakozottan rágcsálni kezdek egy fűszálat. Egy darabig még elnézem a fejem fölött elúszó bárányfelhőket, és valahogy semmi kedvem megmozdulni. Amikor aztán kelletlenül feltápászkodom, és a tőlem megszokott kényelmes tempóban elindulok visszafelé a jól ismert és szinte naponta megtett úton, ismét azon morfondírozom, hogyan vehetném rá a kedvesemet, hogy végleg összekösse velem az életét. Szeretem őt, szíves örömest megosztanám vele az otthonomat, étel mindig kerül az asztalra, ráadásul nagyon szeretnék már gyerekeket is. Ő nagyszerű feleség és anya lenne, ebben nem kételkedem. Gyengéd, simulékony, halk szavú... És mezítelen teste akár egy istennőé! Ez az igazság! Hát kell ennél több? Még ma újra szerelmet vallok neki, és nem tágítok, amíg nem egyezik bele, hogy összeházasodjunk, határoztam el, és ettől mindjárt jobb kedvre derültem. Halkan dudorásztam magam elé, miközben folytattam az álmodozást a közös jövőnkről.
A mezőt kettéválasztó kocsiúthoz érve sajnálatos módon megfeledkeztem az óvatosságról. Nem néztem sem jobbra, sem balra. Amikor egy autó átsuhant fölöttem, nyálkás testem egy szempillantás alatt az aszfaltra kenődött. Az utolsó kép, ami bevillant, szilánkokra tört házam cserepei voltak, és rögtön tudtam, hogy vele együtt darabokra hulltak régóta szövögetett álmaim is...
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.