Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A víz távolinak látszott, pedig az áttetsző habok mindössze pár centire táncoltak a szeme előtt. Hope kicsi gyermekkora óta rettegett a víztől, de nem mutathatta gyengének magát, mert félt, hogy a többiek kinevetik, ezért összeszorított fogakkal akkor is mosolygott, ha a medencéből néhány hirtelen kicsapódó, erőszakos vízkatona heves támadást intézett a kerekes széke felé. Ilyenkor picit hátrább gurult és fájdalommal telítve nézte osztálytársai féktelen lubickolását. Keze önkéntelen is a zsebébe csúszott és megkönnyebbült, hogy a gyűrött boríték még mindig ott lapul, szorosan a kedvenc tolla és a zsebkendője között. Egy halvány mosoly futott végig csinos arcán, majd a közelmúlt emlékei pörögtek le a fejében.

Egy hete ünnepelte nyolcadik születésnapját, az ünnepi vacsora után az egész család hamar nyugovóra tért. Ő egy ideig az ajándékba kapott képes mesekönyvet lapozgatta, majd amikor meggyőződött arról, hogy a szülei elaludtak, egy kockás füzetet húzott elő a rózsaszín párnája alól. A tolla már rég a kezében lapult, és jellegzetes ákombákom betűivel írni kezdett:

Kedves Isten!

Engem Hope Minnernek hívnak. Neked mi az igazi neved? A tegnapi hittanórán Gillingham Atya sokat mesélt nekünk a fiadról, aki olyan sok jót tett az emberekkel. Nekem az tetszett a legjobban, amikor Jézus bácsi meggyógyított egy béna embert. Gillingham Atya azt mondta, hogy te mindent tudsz, biztos azt is, hogy nekem nincsenek lábaim. A baleset óta. Egészen pici voltam, amikor az autónk felborult az autópályán, de én nem emlékszem semmire. Az igazi apukám meghalt, szerintem ismered, mert a szomszéd nénik azt mondták, hogy nálad lakik. Az apukám magas volt és barna szemű, így már biztos emlékszel rá. Most Steve bácsi az én pótapukám és nagyon szeretem, de neki kék szemei vannak. Minden este elalvás előtt sokat imádkozom, és reménykedem, hogy reggelre visszakapom a lábaimat. Tudtad, hogy a nevem azt jelenti, Remény? A születésnapomra egy szép mesekönyvet kaptam, pedig én a Jézus bácsit kértem. Kate, aki az osztálytársam és varkocsba fogva hordja a haját, azt mondta, hogy azért nem kaptam meg a Jézus bácsit, mert biztos meghúzgálnám a szakállát, de én nem tennék ilyet, ezt meg is mondhatod neki. Tőlem nem kell félnie. Kate sokat füllent, képzeld a tavalyi jelmezbálon azt mondta mindenkinek, hogy vasorrú bábának öltözött, de ez nem igaz, mert megfogdostam az orrát és nem is vasból volt. Amikor imádkozom, mindig azt kérem a Jézus bácsi anyukájától (láttam a templomban egy képen, olyan szép az a néni), hogy engedje el őt hozzám, legalább addig, amíg visszavarázsolja a lábaimat. Most búcsúzom, mert már nagyon álmos vagyok. Szép álmokat!

Hope

 

A levelet még egyszer gyorsan átfutotta, óvatosan kisimította az apró szamárfüleket, majd összehajtotta a papírt és gondosan egy hófehér borítékba helyezte. A füleit halk nesz csapta meg, ezért gyorsan lekapcsolta az ágya fölötti kék éjjeli lámpát és alvást színlelt. A következő pillanatban alig hallható, rövid nyikorgás törte meg az éjszaka nyugalmát és Linda Minner sziluettje jelent meg az ajtó keretében. A nő lábujjhegyen odasétált kislánya ágyához, pár másodpercre leült mellé, óvatos mozdulatokkal betakargatta, majd megsimogatta Hope aranyszőke haját, és végül csókot lehelt a kislány orrára. Az ablakon álmosan bekandikáló Hold megvilágította a nő csinos arcát, amin tisztán lehetett látni, hogy a bájos vonásokba egy sűrű könnyfolyó mély barázdákat szántott bele. Nagy nehezen felkelt az ágyról, pillekönnyű lépteivel az ajtóhoz ment, egyik kezével lenyomta a kilincset, a másikkal pedig letörölte az arcán végigfolyó könnyeit.

Hope hosszú percekig nem nyitotta ki a szemét, csak feküdt és az osztálytársaira gondolt. Nem keresték a társaságát, egy barátja sem volt, csak Kate Lancer állt vele szóba néha. Volt az osztályban egy fiú, Chad Norman, aki sokat csúfolta, de Hope nem mutatta ki a fájdalmát, csak egykedvűen mosolygott a szavak hallatán. Néha erősen bevillant egy-egy mondat, mint ahogy most is:

- Hope! Mikor kapsz új cipőt? - visítozta Chad, és büszkén húzta ki magát a haverjai előtt.

- Jössz velünk focizni? – erősödött fel egy hang az emlékeiben, de ez nem Chad Normané volt. Talán Billy Whitmané, de ebben nem volt teljesen biztos.

- Az lesz majd a szép, ha két testhosszt ránk ver majd a medencében. Tényleg, tudsz úszni, kriplikirálynő? – röhögött fel ismét Chad, de Miss Page láttán villámgyorsan szétszéledtek.

- Chad! Tanítás után várj meg, legyen nálad az ellenőrződ is – kiabált utána Miss Page, az irodalomtanár, majd leguggolt Hope mellé. Egyik kezét a kerekesszékre, a másikat a lány vállára helyezte és így szólt:

- Hope! Ne foglalkozz velük. Te egy nagyon különleges lány vagy, nem vagy átlagos, más vagy, mint a többiek és ezt sokan nem tudják elviselni.

- Miss Page! Én soha nem bántottam senkit – suttogta halkan Hope sírásra görbülő szájjal, mélybarna szemeibe szomorúság költözött és könnyeivel küszködve folytatta: - Higgye el, én nem szeretnék különleges lenni, semmi mást nem akarok, csak azt, hogy olyan lehessek, mint a többiek. Szeretnék úszni a tanmedencében, futkározni és labdázni a tengerparton, szeretnék barátokat, érezni, ahogy a forró homok égeti a talpam, csak ezt szeretném. Álmaimban van lábam és olyankor minden valóra válik. Az álmaimat akarom és azt, hogy szeressenek! Olyan nagy kérés ez? Annyira, de annyira egyedül vagyok, Miss Page! Erre a tanárnő nagyot sóhajtott, felállt a kerekesszék mellől és betolta a kislányt a tanterembe.

Miután Hope elkergette rossz emlékeit, előhúzta a párnája alól a borítékot, leragasztotta és embrió pózba kuporodva elszundikált, de az ágya melletti, fonott kosárban ásítozó kiscicája még hallotta, hogy Hope félálomban egy imát mormol:

Szűzanyánk s Őrangyal,
Legyetek énvelem,
Ha ti rám vigyáztok,
Nyugodt lesz éjjelem.


- Ámen – suttogta immár a kerekesszékében ülve és a medencéből kimászó osztálytársaira nézett. A gyereksereg hangos ricsaj közepette hagyta el a tanuszodát, a villanyokat is sorra lekapcsolták, a korábban sárga fényben táncoló lámpatestek pillanatok alatt elaludtak. Hope jelenléte fel sem tűnt senkinek.

- Gyerekek! Közeledik a karácsony – kiáltott be Miss Page a tanterem ajtaján, és egy piros kalapot lengetve maga előtt elmosolyodott. Egy cetlire felírjuk a neveket, bedobjuk a kalapba és…

- Jaj, de unalmas, tavaly is ez volt – vakkantott közbe Chad Norman és felállt a székéből. – Én veszek Hope-nak korcsolyát, piros harisnyával!

- Takarodj ki! Azonnal! – rivallt rá a fiúra a tanárnő és kezeivel az ajtó felé mutatott. Ezután szemeivel Hope-ot kereste. Hol van Hope?

- Az uszodában még láttam – szólalt meg vékony hangon valaki a hátsó padból.

A tanárnő ezután kiment az osztályból és a tanuszodához sietett. Az ajtón belépve komor sötétség fogadta, ezért ösztönösen a villanykapcsolókhoz nyúlt. A fény folyamatosan terült szét az uszodában. Miss Page szeme szinte azonnal megakadt a medence mellett fekvő, üres kerekesszéken. Ezután kétségbeesetten segítségért kiáltozott és a medencéhez szaladt. Mire felfedezte a víz színén lebegő Hope mozdulatlan, törékeny testét, addigra Bob Conelly, a szakállas földrajztanár már a medencébe vetette magát. A férfi villámgyorsan odaúszott a kislányhoz, és a partra evickélt vele. Miután kiemelte a vízből, óvatosan az ölébe vette. Ekkor Hope kinyitotta a szemeit és elmosolyodott:

- Jézus bácsi! Hát eljöttél? – suttogta halkan.

- Félrebeszél – szólalt meg Conelly és a tanárnőre nézett. – Rengeteg vizet nyelt.

- Képzeld, van lábam! – folytatta Hope zihálva. - Ugye milyen gyorsan futok? Itt vannak a barátaim is, látod, hogy mennyien szeretnek.

- Csitt! – szólt rá a tanár, de a kislány utolsó hörgései beléfojtották a szót:

- Csak… csak… nagyon égeti… a talpam a… homok…

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.