Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

A fene a gusztusát ennek a H1N1-nek. Én kellettem neki. Nem a szomszédból a Feri, esetleg a kocsmából a Józsi, vagy a jó seggű óvónő, a Mari. Pont én. És pont akkor amikor tutira biztosan meg tudtam volna írni legalább három középszar sort. Bármihez. Ez az áldozatom. A sorok. Elvette a soraimat, az időmet, a gondolataimat, egy teljes hetemet a lázrohamokkal fűszerezett görcsös fejfájásokban kicsúcsosodó kór.

Még most sem vagyok jól. De nem azért mert sajnálnám a sorokat. Ez sokkal inkább az égető láz utóhatása. A szellemtelen üresség. Pontosan, mint Ő utána. Teljesen ugyanaz az érzés. Ürességég. Vagy mégsem! Nem mert míg Őt visszakívánja minden idegszálam, minden egyes lélegzetem, addig a lázról, ha lehet mostanában már nem hallanék. A láz – bár jó, hiszen tisztít – gyötrelmes pillanatokat okoz. Pont, mint a szerelem, csak a láznál a remegés és a hidegrázás, a fásultság és a fejgörcs azonnal jelentkezik, míg a szerelem ezt a végére tartogatja, az utolsó felvonásra, ami már csak egy monodráma, ami sem nem nézhető, sem nem élvezhető.

 

Mára, ennyi futja. A betegségről ennyit tudok – tudok! –írni. Erősebb, mint én. De csak átmenetileg.