Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

 

Kép

Kő vagyok. Kavics.
A Földön éltem.
Szerettek és úgy szerettem!
Egy nap, míg Isten félrenézett,
felkapott forró tenyér
a sötétben se hang, se csönd,
csak én,
ahogy a bőrhöz ér.



Megállt velem.
Kút felett. Ujjai széjjel.
Elengedett.
Egy pillanatra örültem is:

De jó! Röpülhetek!
Falnak nem csapódva,
szép, hosszú zuhanás.



A csobbanás?
Megérkeztem!
Csak a víz hallotta
senki más.
Hűs volt, szomjaztató az út
mint lassított filmeken
és tudtam sem lábam,
se körmöm,
se kedv, se szándék
kimászni innen
nem lesz sosem.
Fejem felett szép, szabályos,
fényes körök.



Ennyi.
Fent és lent között?
A szív. A szív csak, meg én
ahogy szédülök.
Mondd kút! Kinek fáj jobban,
ha ez a véletlen, örök?

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.