Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tündérmese

 

Már-már bántóan, élesen tűzött a nap a Fiúk fejére ezen a késődélutáni órán is. A Tó majd-majd fölforrt. A Fiúk azonban bírták, unatkozva ugyan, de bírták.

Mert azt egyikük sem vallotta volna be, a világ kincséért sem, de úgy két napja már unatkoztak. Főként napközben, mert este csak elmentek ide-oda, kicsit piálgattak, kicsit csajozgattak. De napközben: csak szétdőltek a parton, időnként lustán föltápászkodtak, megmártóztak a cseppet sem hűsítő tóban; aztán megint csak szétdőlni a parton.

És emiatt a nyomasztó unalom miatt kezdtek el fogadni, fogadni mindenre és mindenben.

Most csak lustavetin feküdtek a késődélutáni napzuhanásban, mígnem arra ugrált - hogy-hogy nem - a Béka.

Gazragzo vette észre legelőbb, mert ő hason feküdt a napárral szemben, és a Béka épp elé ugrált az orrának. Gazragzo rávetette szemét, majd kezét, s ördögi vigyorral Amante hasára tette. A fiú úgy tett, mintha észre sem venné, bár hasfala megrándult, mikor a hideg békahús találkozott melegvérű húsával.

Aztán lassú méltóságteljjel – abban bízva, hogy az enyhe hasrendülést társa nem vette észre – megfogta a Békát, s szeme elé emelte.

Gazragzo odavetette: „Béka.”

„No!” - így Amante.

A párbeszédre a harmadik, Terzo is fölnézett, majd fel is ült. Már mind a hárman ültek, középütt meg ott ült a Béka is. A napozógyékényen.

Megint Gazragzo szólt: „Nem mered lesmárolni!”

Kis csönd, csöndke, aztán Amante: „Már miért ne?”

„Fogadjunk!” - adott váratlan fordulatot Terzo.


„Mibe?” 


„Láda lötty!”


 „Áll!”

Amante felemelte a Békát, egyre feljebb emelte a Békát, szája elé emelte a Békát, aztán  megcsókolta.



ócsodaócsodaócsodaócsodaócsodaócsodaócsodaócsodaócsoda

 


A Béka azon percutumban szépséges-szép ifjú leánnyá változott, s elindultak kéz-a-kézben kettesben a láthatár alján aranyat öntő nap felé, hátuk mögött az ezüstöt olvasztgató épp felkélt holddal az égen.

 

és egész éjjel kéz-a-kézben láb-a-lábbal és majd szétrobbantódott ez a nyomorult lepusztult és sötétszürke világ mert beleáradt az öröm és a szerelem

és egész éjjel hajad terült a párnámra és csókod illett az orcámra és összeillett minden tagunk hajlékony boldogan és velünk szeretkeztek állócsillagok és menő bolygók és a szép fényes telihold is az égen

meg velünk szeretkeztek tóparti nádasok hápogó kacsái csakúgy mint az éj mély feketéjében nem látszó kormoránok és világító testű ezüsthattyúk

meg a felcsobbanó halak a mélyből meg a tejúton békésen haladó üstökösök maga a fénysötét univerzum szerette magát mibennünk

és most és mostantól folyvást mindörökké

a szemed csókolom és szemöldököd ívén futkos kisegér ujjam és mindörökké torkomból-szívemből árad a szó szeretlek

és most és mostantól folyvást mindörökké és reggelig a nap s a kenyér megkeltéig

 

Aztán a reggel, a lírátlan reggel, az akadó nyelvű prózai reggel.


A Békának nyoma sincs reggel.


Amante futásnak ered, parton és vízen rohangál, utakon és útféleken rohangál, és félúton és egész úton keresi a Lányt, a nem találhatót, az egyetlent.

És kiáll és kiált: „Szerelmem, Békám! merre vagy, hogy nem vagy sehol?”

És kiáll a partra és kiált a partiakhoz: emberekhez, nádakhoz, kacsákhoz, hattyúkhoz, békákhoz és túlcsorduló halacskákhoz, de nem: nincs válasz, és a Lány sincs sehol.

Vagy a Seholban van?

Így, így megy napestig.


Egyedülmagányban, társtalanságban.

 

Alkonyattájt találkozik egy ismerős Fiúval, aki csak ránéz, és szeméből-arcáról olvas:

„Mi van” – kérdi Amantét -, „téged is átvert az a kurva a békatrükkel?”

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.