Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A csend I.

2009.12.22

A hely neve: Márka. Ahogy belépek életre kel a csend. A Csend. Az idegenek csendje. Nem beáll, vagy velünk érkezik ez a csend, mint a halál, életre kel. A halál, jelzéseket ad, mikor, milyen formában jön el, hogy rettegésben tartson. Ez a csend, megfélemlít, mert ez a csend mindig is itt volt. Szimbiótaként él együtt a vendégtér nikotinmocskos bútoraival, a falak kocsmasárgájával, a törzsvendégek böffentéseivel, káromkodásaival, a vendéglős fali széfjével, a pultos fáradt unott; Mit kérsz?-ével. Már rég belefúrta magát minden négyzetcentiméterbe, ott van a falban, a húgy áztatta fajanszban, de még a külső reklámfeliratban is, és ha kell, életre kel. Ez neki a dolga. Meg kell jelölni az idegent, mert az idegent nem ismeri. Nem tudhatja, hogy mit kaphat tőle, és mit vehet el. Mert az idegenre a csend azért telepedik rá az alkohol zárkáiban, hogy elvegyen, gyűjtsön, hogy minden ilyen tapasztalatából aztán megalkossa valóját, a Csendet.  Arra született, arra, hogy csenddé váljon, a napi munka bűze a testhajlatokból, a politika szennyes mocska a tévéből, a gyűlöletgondolatok a fejekből, a piros ulti kontrája a kártyaasztal mocskos terítőjéről, a vibrálás az egyetlen neoncső vergődéséből, ahogy átrágja magát végre a füstön. Aztán csenddé egyesíti a nagyfröccs illatát, a sör leheletét, a pálinka gőzét, a száj és lábszagot. Az olcsó ruhák illatát, az apró csörrenését a kasszában, a hűtők motorjainak folyamatos-monoton duruzsolását, a rádiótelefonok csengőhangjainak vakkantását, a mosdó csapjának csöppenését.

A csend önmagához vonzza az idegent. Vagy az idegennel jár mégis együtt a csend? Lehet, hogy nem is a kocsma élősködője a csend, az idegené? Rendelek, majd egy sarokasztal védelmébe húzódom. Figyelem, ahogy a söröskorsóból menekülnek az apró buborékok felfelé, bele a csendbe. Figyelem, ahogy figyelnek. Figyelem, hogy a csenden keresztül meghallani-e, hogy a pultos megigazítja a vastag farúdat közvetlen a pénztár mellett, vagy hallani-e a bent lévők fejéből kiszakadó: Ki ez? felkiáltást, de a csend mindent eltakar. Sőt közelebb húzódik hozzám, átölel, majd teljesen befed. Érzem, hogy a zsigereimet keresi, azokat a zsigerpontokat, ahol belém nyomulhat, hogy felfedezzen magának, kifürkészhesse titkaim, megbecstelenítse emlékeim, megölje a zenét, törölje a verseket, és kioltsa a fényt bennem. Harcolok a csend ellen.

-          Majd én! - Gondolom. - Majd én megölöm ezt a csendet!

- Nincs egy cigid? - Fordulok a mellettem ácsorgó felé ültömből, de a csend egy elutasító hideg maszkot nyom az arcára és teljes testével elfordul. Érzem, ahogy a csend felröhög bennem, a csatátnyert tábornokok artikulálatlan remegés-röhögésével. Erősödik már, és ezt tudja jól. Tudja, hogy mi következik. A jól ismert kotorászás a zsebekben pénz után, majd egy: Adjon egy cigarettát; odamotyogása a felszolgálónak. A celofán felszakadását egy velőtrázó sikolyként érem meg. A csend sikoltott bennem, mert feltéptem, ami már az övé volt, fájt neki. Élvezettel kattintgatom az öngyújtóm és figyelem belül a csend hörgéseit, ahogy a parázs elpusztítja a dohányt s vele a csend egy darabját. Mintha már hallanék is hangokat. Mintha már a szomszéd asztalok duruzsolnának, mintha a tévé épp híreket mondana.

A játékgép épp egy nyereményt ünnepel. De a csend még nem fujt visszavonulót, csak taktikát váltott, kivárásra játszik, hogy majd a következő rossz mozdulatomnál ismét beburkoljon és megfojtson végérvényesen.

- Adj egy cigit! - fordul felém a mellettem álló idegen, de már más álarcba bújva. Kissé fenyegető, de azért érdeklődő. Kérdezés nélkül ül le a székre velem szemben, és fölénk fújja a füstöt.

- Honnan jöttél? - A csend összeomlik.

A pultos hangosan szid valami Ferit, mert megint összehányta a vécét, az ultisok egy ócska betlin vitatkoznak, a tévé gyilkosokról beszél és áldozataikról. A csend pedig visszavonul. Ismét beleivódik a mocskos taposó pólusaiba, a függöny műanyagába, a tükör torzításába. Ismeretlen ismerősöm kabátujjába, a nyikorgó székek háttámlájába, és figyel. Egy új áldozatra vár. Én pediglen magamban ujjongok, hogy legyűrtem a csendet. Pár perc alatt vertem vissza minden támadását és arcvonalai mögé űztem. Bizonyítottam neki, hogy erősebb vagyok. Ezzel a tudattal boldogan elbeszélgetek Józsival, az ismeretlen ismerőssel, aki már a cigimet szívja, és most vettem neki egy sört. Zárórakor távozom. A motel felé bandukolok, mikor hirtelen észreveszem, hogy itt a csend. Bennem. Végtelen, sivár, száraz csend. Hát mégsem győztem le. Belém is belém ivódott és most, mikor már támadnia sem kell, uralkodhat. Próbálnám felidézni a Józsival történt beszélgetést, de azonnal megöli a csend. Mindent belém fojt, és én megrettenek egy pillanatra egy nagyon erős gondolatfoszlánytól, hogy: Segítség, most már én is viszem magammal a csendet, fertőző vagyok! De a csend, csendre int. Teljesen elcsendesít az ágyban… Reggel, tankolás közben, mintha nem hallottam volna a benzinkutas hangját, amikor kérdezett valamit.

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.