Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A csend II.

2009.11.27

 

A csend II.

 

A-nak

Csendben

 

Feküdtél, hanyatt

Hagytad, játszhassak a testeddel

Öled felsikoltott

A gyertya lángja elfordította a fejét

Körülöttünk a csend

Beleremegett

 

Csendben éltünk, mert vékonyak a falak a betonbörtönök cellái között.

 

Te két gyermeket hoztál a kapcsolatunkba, én nyolc zoknit, hat alsót, és a hordozható cd-játszót. Te egy harmadik gyerekről beszéltél, én az első könyvemről. Te menekültél mellőlem, hogy aztán hozzám menekülhess, én rajongva fogtam a kezed és könyörögtem; maradhassak még. Pillanatokat éltünk együtt, mert rohanni kellet mindig valahová. Hol a gyermeked volt beteg, hol a volt férjed jött, hol a pénzem fogyott el, hol a türelmed.

 

Rohanok az úton, tán gyorsabban zakatol a szíven, mint a kocsiban a motor.

Remélem tudod, még most is, évek távlatából, még most is, ebben a pillanatban, összekeverednek a klaviatúrán a betűk, mikor a csendünket akarom megírni, és az A betűn, mi, mily érdekes az élet, keresztneved kezdőbetűje, eldörgölök egy könnycseppet. Remegek, mint ahogy te, mikor ösztöni vágyad beteljesült abban a pillanatban. Most is jajveszékelek, hogy miért is ért véget a csendünk. Miért vált őrült hangzavarrá, miért lett egy soha meg nem írható dal.

A lift dohogása izgalomba hoz. Az ajtóban a mosolyod, felmelegít. A vacsorát halni hagyjuk az asztalon, csak sajtot eszünk és vörösbort iszunk. Hozzám bújsz, hozzád bújok. Összebújunk. Megkeresem a kedvenc testrészemet a testeden, megkeresed a kedvenc testrészedet a testemen. Megcsókollak, megcsókolsz. Csókolózunk. Lecsukott szemhéjaimra az elmém felmozizza a mosolyod, hosszú hajad csiklandozza a köldököm.

Néha, ma, álmaiban még mindig itt a szád íze. A nyelved melege. Ajkaid bársonya. Ezer közül ismerem fel. Vágyom, hogy koccanjanak össze a fogaink. De nem! Az álom könyörtelen, olyan, mint egy álom. Soha nem teljesül be.

Reggel. Ülök az ágyad szélén és nézlek. Órákig nézlek. Nem csak reggel. Nézlek éjjel, mikor felriadok, mert magamnak sem hiszem el, hogy mellettem alszol. Nézlek nappal, ebédfőzés közben, ahogy ott ülsz a konyha kövén, lábujjhegyeiddel simogatod a lábam fejét. Nézlek a bevásárlóközpontban, ahogy válogatsz a polcokon, hosszú sálad a földet veri. Nézlek a kocsma füstjében, mikor a barátnőddel beszélsz telefonon, rólam, nyíltan és boldogan. Nézlek a laptop monitorja fölött, ahogy játszol gyermekeiddel. Nézlek a kádból, ahogy a szennyesbe szórod ruháid. Nézlek.

Vágyták szemeim, hogy nézhesselek.

Minden kép elveszett rólad. Kicseszett velem az elektronika, vagy a gép gonosz szelleme. Csak bennem vagy már. De örökre…Bármi is történt, bárhogyan.

Csendben szeretkezünk, ahogy mindig. Nem nyikkan sem az ágy, sem Te, sem Én. Még a feneked is csendben verődik az ágyékomhoz. Nem is verődik, simul. A takaró is valahogy alánk keveredik, mikor lezuhanunk az ágyról, így a csend nem bomlik fel. Nem tudom, hogy tudatosan vigyázunk erre a csendre, vagy a csend vigyáz-e ránk.

A Balerina sikongatott és szinte üvöltötte, hogy: Csináld még!, meg, hogy: Lökjed!, és én nem akartam Rád gondolni, de folyton felsejlett bennem a szeretkezéseink csendje. A testeink háborúját nem zavartuk meg hangoskodással, így sokkalta inkább egymásra figyeltünk. Kerestük minden csata után a következő harcszínteret, és valami fortélyt, hogy a győzelmünkbe biztosak lehessünk.

A Balerina meg csak ordít, hogy: Most jó!

Fényt ittam. Tudom, Te azt hiszed, hogy csak bort, Veled, de én tudom, Fényt ittam. Minden fénnyé vált. Nevetésed csilingelése, tested moccanása a testemen, összefűzött ujjaink a kocsiban, mikor száguldunk hozzád, hogy szerethessük egymást. Fényt ittam, mikor sétálunk a lakótelep őrtornyai között, hogy kocsmát találjuk, mikor megkapom karácsonyi ajándékaimat, mikor elalszom meztelen mellkasodon…

Minden fényed mára már betűkké vált. A betűk szavakká, a szavak mondatokká, a mondatok versekké, novellákká, ők pediglen jelekké. Jelekké az úton, bár nélküled, de mégis Veled, Neked.

Délutánonként összeszorítjuk testeinket a kanapé szűkös ölén. Összeszorítjuk ujjaink, fogaink, és hinni akarjuk, hogy megtaláljuk, megtaláltuk a csendünket. Csendben keressük a csendet, remélve, hogy ez már az a csend. A boldogság csendje, az értés, megértés csendje. A szerelem csendje, melyből majd a szeretet csendje lesz, hogy a legvégére belehaljon a megszokás csendjébe, de addigra már majd összeöregszünk egymáshoz és már majd nem lesz baj, hogy megszokásból csókolok bele a nyakadba, hogy megszokásból bújsz hozzám az ágyban, csendes csenden. Keressük azt a belső csendet, mi utat mutat, és utaktól visszatart.

De hamis volt a csendünk, vagy csak még nem voltunk felkészülve ennek a csendnek a keresésére. Mert én benned kerestem a csendemet, Te bennem. Én belőled akartam csendet kiszívni, hogy bennem pompázzon Szerelemcsended és talán én nem is tudtam, akartam átadni neked az én csendemet. De az is lehet, hogy csak vártuk, hogy telepedjen belénk a csend. Fel sem merült bennünk, hogy a saját csendünk, az a saját csendünk. Nem egymástól kapjuk, és nem egymásnak adjuk. Te kellesz nekem, hogy a csendem bennem méltó helyére kerüljön, boldogan élhessen, mint ahogy Én is kellek neked, hogy csended megszülessen benned, mint egy gyermek, de egymástól csendet el nem vehetünk. Talán, talán közösen felnevelhetünk csendet, csendeket, de egymásból nem szakíthatunk ki egyet sem… Tudom, ma már tudom, hogy Te tudtad ezt…mondtad is, de én csak azért is a csendedet akartam…

 

Drága! Tudd, ma már, van csendem. Csak csend kell, és Veled vagyok, még ha nélküled is. Van csendem, de ez az alkotás csendje. Ezt is tőled kaptam, hiszem balgán, pedig tudom jól, csak azt mutattad meg, hol keressem önmagamban. És már azt is tudom, hogy csendek kellenek, mindannyiónknak. Kell egy gyerekcsend, kell egy ebédcsend, kell egy tévézős csend, kell egy… A Csend bennünk, csendekből áll, s talán, ha megtaláljuk összes csendünket, majd igazán boldogok leszünk. Talán. De, de, nem lenne ez annyira jó, nekem, mert, mert, mert… az én Szerelemcsendem Nálad maradt, Örökre…

 

*

 

A-nak. Suttogva, félve, ordítva, őrjöngve, remegve, sírva, nevetve, dacos akaratból, félelemből és fájdalomból, józanul, részegen… gyűlölettel és szerelemmel…

 

 

Nem tudok táncolni, mint ahogy baszni vagy dugni sem. Szeretkezni, talán.

Nincs… Nincs névjegyem, lakásom, autóm, pénzem, gyermekem, szeretőm, barátom…

Kopaszra nyírtam a fejem és egy húgyfoltos alsógatyában síratom magam.

Nem tudok ölni, szeretni, gyűlölni, vitatkozni, verekedni, repülőt vagy műsort vezetni, nyilatkozni, viselkedni, szavalni, énekelni, zenélni…sírni…

Dolgozom. Dicsérek, követelek, üvöltök, tárgyalok, felveszek, kirúgok, megalázkodom, eltörlök, építek, rombolok… este a kocsmában lemosom az aznapot félájult-bágyatt elmére, belezuhanok az ágyba, és várom a csendem.

Mert csendem van. Csak az van. Megvárom, hogy elaludjon András a nején egy elfojtott: Váaúú után, a fal túl oldalán. Megvárom, hogy az utcakölykök mára már ne tördeljék tovább a játszótéri padot. Megvárom, hogy az éjjeli híradó letudja a híreket, hogy az utcai lámpa abbahagyja a vibrálást, ma éjjelre végleg kialudjon, hogy a holdat elnyelje egy felhő, aztán kiszellőztetem a szobát. Addig lemegyek a kihalt térre, és csak a cigarettacsikk parazsát nézem meredten. Miközben meggyalázott anyák mocskos ágyékait látom, miután elvonult felettük a megszálló hadsereg, és látom a fénytelen szemeket a hajléktalan koponyájában, ahogy rettegi az éjszakát vackán a két garázssor között. Látom a kurvák fehérneműit, ahogy vonaglanak az UV fényben a króm rúd körül, és látom a szomszéd Marit, ahogy undorral de mégis izgalommal nyalogatja a szeretője makkját, mert azt hiszi ez már szerelem. Látom a nagyapámat a halálos ágyán és érzem, hogy meg akarja szorítani a kezem, de a Szent Szellem mást akar és ott hal meg a karomba. Annyi de annyi mindent látok abban a csikknyi parázsban. Látom a szeretőim vagináját és látom mindenféle formájú melleit. Látom a történeteiket, és ahogy a vécén siratják magukat miután egy másik mára végzett velük. Látom a városokat, utcáikat, kocsmáikat. Mindbe belevesztem, mindbe beleszerettem, mind megcsalt, mind kivetett. Látom a tengert, ahogy nyaldossa a partot, ahogy én a szeméremajkakat, ha akad egy csendes numera. Néha azt hiszem ilyenkor a téren, hogy látó vagyok, de mire felérek a másodikra, és a monitoron megjelenne a kurzor villogása, már nem látok semmit. Csak villog ott, pimaszul. Ezután telepedik rám a csend. Megrugdos, felpofoz, majd aludni hajt, betakargat, elaltat. A hajnallal ébredek. Még a macskák sem nyávognak lenn a pincefolyosó ablakában, a szomszéd majd csak egy óra múlva ébred, krákogva szarni megy, s mikor végzett végtelenhosszú ideig nyomva tartja a csapot mi olyan hangot ad, mitől felébred az egész ház. De még csak a csend van. Az éjszakai csendtakaró egy apró sarka, mit magamhoz ölelek, és nekiállok harcolni a kurzor gúnyával, a billentyűzet kopogásával, a valóság kontraszttalanságával, és a tegnap esti képekkel a csikkparazsából…

Hatra jön értem az autó, hogy nyakamba vegyek egy új napot. Hogy építésvezetőkkel parolázzak, szállítókkal vitatkozzak, mérnökökkel kávézzak, munkásokkal pöröljek, ellenőröknek pitizzek, megrendelőnek hajbókoljak, könyvelővel tanácskozzak, ügyvédnek fizessek…

Aztán a kocsma, a sörök, az éjszakai csendtakaró…

 

Látod Kedves! Még egy csendtakarót is adtál nekem. Látod Kedves, megvagyok. Látod. Ugye legalább látod! Néha Irén, vagy egy szirén itt szuszog mellettem hajnalonként, akkor szabadságra megy a csend, de…De általában, általában mélyen belébújok, kereslek benne, ízlelgetem és szagolgatom, hogy hátha megérzem benne, megérzem benne, megérzem benne…

Akkor eszembe jut, hogy fel kéne hívjalak és, és, és száznegyvenhatodszor végigmondjam azt a szánalmas könyörgő-vallomást, és sírjak… de a vonal végéről nem csilingelő hangod adna feloldozást, csak a csend, a könnycseppek csendje, utolsó kenetet…

 

 

Fekszem, hanyatt

Hogy, játszhassak a testemmel

Ölem felsikolt

A gyertya lángja meghal

Körülöttem a csend

Vonyítva jajong

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

válasz Doriannak

(történetsíró, 2009.11.28 07:23)

Dorian! Köszönöm!

válasz merjoe-nek

(történetsíró, 2009.11.28 06:43)

Kevés olyan írásom van, ami önmagában és teljesen fikció, ahogy kevés olyan is ami minden egyes mozzanatában igaz. nos ez olyan. Az a valóságom volt valamikor és ráadásul nem oly rég folytatódott is és a dolgok természeténél fogva; szomorú véget ért. Újra.

www.dorian.eoldal.hu/

(Dorian, 2009.11.27 21:05)

Fantasztikus írás!

***

(merjoe, 2009.11.27 20:58)

Eddig is tetszettek az írásaid, de ez elképesztően jó... annyira átérezni a szenvedést, hogy ötödszöri olvasat után is fáj -Függetlenül attól, hogy valaha barátok voltunk- Szeretném, ha ez csak fikció lenne és nem valóság...