Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A testszínű kép

2009.11.03
 

 

A parton ült, az óváros régi mólójánál, hol egy kis sziklára építették a régiek az öblöt vigyázó, faragott kőkerítéssel ellátott kilátót, hogy mindenki láthassa amint a tenger, minden nap megküzd a parttal.

Nézte a naplementét. Nézte, hogyan festi az alkonyat színeire a lemenő nap a tengert és az öböl előtt a kitüremkedő kis kopár szigetet. Csak a színekre gondolt először, színekre, amit majd egyszer meg fog festeni, mert a színek a fontosak, nem az alakok. A színek adják a hangulatot, az alakok, csak a formák miatt kellenek, hogy mások is értsék, megértsék a színek üzenetét. Aztán arra gondolt, hogy haza megy. Nem a lakásba, hol lakik, haza hol született, honnan elindult csavarogni, mert… Nem fontos miért. Nincs jelentősége már a múltnak, annál is inkább, hiszen nem hagyott ott semmit. Amit kellett azt magával hozta, önmagában. Itt a tengerparton pedig mindig vele van, csak gondolnia kell rá. De most haza megy. Látogatóba, csak azért, hogy felelevenítse az otthoni színeket is. Nem marad soká, csak pont addig, míg elrendezi a dolgait. Míg megszeretgeti a szeretteit. Kicsit sétál a körúton éjszaka, nappal meg a ligetben. Talán a várba is fel megy, hogy lógathassa a várfalról a lábát a város felett…

Hírtelen kapta el az érzés. Az is színnel érkezett, testszínnel. Aztán érintésekké érett, egy férfi érintéseivé. Majd szavakká vált. Mindenféléről beszélgetett vele. Arról, hogy miért kell és miért jó ülni itt a parton, várni a színeket, és arról is, hogy este Miguelnél jó fajta vörösbor mellet, kinn a teraszon olyan gyorsan megy az idő. Aztán még szóba került néhány könyv, meg blues, meg elmélkedtek a szerelemről is. Azt is elhatározták, hogy írnak egy dalt azzal a címmel, hogy: Álomjáték. Majd arról szól, hogy hogyan is kellene együtt élni az életet, nem csak pillanatokra. Nem csak úgy, hogy lopkodjuk egymástól a kellemes perceket, nem vad tűzzel, folyamatosan izzó parázzsal. Levelekről is beszélgettek, hogy mennyire nem tudják kifejezni magukat az emberek. Noha nem a szókinccsel van baj és nem is a stílussal. Tartalom nincs már, csak összedobált mondatok vannak. Silányok, egyszerűek, banálisak. Semmit mondóak. Kezdte furcsán érezni magát, annyira jól elbeszélgetett ezzel a színnel, sőt a beszélgetés közben érezte, hogy egyre jobban körbezárja, átöleli, simogatja, ölben tartja. A nap időközben mára belehalt a tengerbe, az alkony színeit lassan az este színei váltották fel. A tenger felől az esti szél is megérkezett, és kavarni kezdte a strand kiszáradt homokját. Lassan elindult. Elhatározta megfesti ezt a testszínt, ahogyan benne él, ahogy beszélget vele. Bármiről, bárhol, bármikor. Nem vásznat választott, az akvarell lesz itt a magoldás, az illik majd a legjobban ehhez a színhez, pontosabban színekhez. Hiszen ahogy beszélgetett vele a testszín ezer féle lett. Más volt mikor ölelte, más mikor simogatta, más mikor csak kicsit megkarcolta a lelkét, mert ellent mondott neki. Más lett mikor zenét hallgattak, más mikor csak ültek a konyhában és kavargatták a kávét. Az sem zavarta, hogy közbe besötétedet, és az üdülőfalú éjszakai hangorgiája halkan de roppant magabiztosan nyomakodott be a nyitott ablakon. Már csak a képre figyelt, mi benne már ragyogott, csak meg kell festeni. Csak meg kell festeni! Mondják. De csak megfesteni, csak megírni, csak eljátszani semmit nem lehet. Azt úgy kell, ahogy bennünk él, de legalábbis törekedni kell rá. Soha nem lesz pont olyan, mert nincsenek olyan eszközeink, mint a belsőnknek, hiszen belül mindenünk meg van, de sokszor nem olyan tehetséges a kéz, nem tudja pontosan megmutatni azt a bizonyos belső ragyogást.

Az első ecsetvonások után újra megszólalt a testszín. Azt kérte tőle, hogy fessen bele a képbe mindenféle titkokat. Rejtse el benne a szavak szerelmesének verseit, a vándorzenész dalait, meg mindenféle történeteket, emberekről, Tündérekről és mesékről is. Legyen benne minden beszélgetés hangulata és minden szemvillanás üzenete is. Gyorsan le is tette az ecsetet. A testszínhez fordult és kissé felháborodva vonta kérdőre, vajon hogyan gondolja ezt. Egy képbe nem lehet belefesteni mindent. Egy kép az csak egy nagyon rövid pillanat mi megmerevedik és mindörökké úgy is marad, mementóként az útókornak, vagy csak azért, hogy gyönyörködtesse a szemet, vagy mert éppen ezt varázsolta a pillanat. De a testszín vitatkozott vele. A képbe igen is bele kell festeni mindent, mindent, amit lehet, mert lehet az lesz az utolsó kép. Hírtelen elkomorult, elgondolkodott, de mielőtt még a kitört volna a testszín elmosolyodott. A bocsánatkérés pasztelljei futottak át rajta és csak annyit mondott: Igazad van! Csak azt fesd bele, amiről, ami miatt meg kell, hogy szülessen a kép. Az sem baj, ha nem lesz több kép. A képek is olyanok, mint a regények, nem férhet beléjük az egész élet. Aztán ismét az ölébe vette, csendesen visszahúzódott, talán még egy cigarettára is rágyújtott, beült egy sarokba és csak figyelt. Az ecset pedig, megindult a papíron, alig halhatóan simogatva azt, miközben adta át neki a színt, hogy életre keljen. Ő pedig kezdte jól érezni magát, valahogy csak előkerült a vándorzenész és egy dalt dúdolt neki, minek szövegét a szavak szerelmese írta, és kisvártatva a Tündér is ott mosolygott, hiszen tudta, a dal az ő egyik meséjéből született. Az akvarell pedig kezdett megszületni. Néha megnézte, hogy a testszín ott van-e még, és nyugodtan vette tudomásul, hogy igen itt van bizony. Az ajkaival játszik kicsit a hátán, vagy éppen pajkosan a fenekére csap. Bele pillant a készülő képbe, majd elsimítja a haját az arcából, belenyúl a festékbe, és harci díszbe öltözteti az arcát. Egy pillanatra még nagyon szorosan meg is ölelte. Ő pedig festett tovább, de belé hasított egy kérdés, lerakta az ecsetet és az ágyon fekvő testszínhez fordult.

- Mondd, miért jöttél te most el hozzám, és honnan? Mi késztetett arra, hogy megtalálj a parton? Miért ölelsz itt? Miért vagy velem, épp velem?

A testszín felült az ágyon, egy cigarettát kotort elő, babrált vele egy kicsit, majd meggyújtotta. Mélyen leszívta a füstöt, és lassan eregette kifelé.

- Miért vagyok itt? Mert azt gondoltam, hogy el kell, hogy jöjjek hozzád. El kell jöjjek hozzád, a magány börtönéből és, hogy tudd, nem kimenőre jöttem. Lejárt a büntetésem, ide vándoroltam. Nem koldulni jöttem és nem is azért, hogy megszánj. Élni jöttem ide, hogy belefess abba a képbe. Nem én választottalak. Az érzéseim súgták meg az utat, azt is megmutatták, hogy ott a parton megtalállak. Nem számított a távolság és semmi sem. Abban sem voltam bizonyos, hogy befogadsz-e, mint ahogy azt sem tudtam, hogy a megfelelő én vagyok. Jöttem csak. Mikor ideértem éppen nyitott volt a lelked rám, hát beköltöztem. Hogy meddig? Amíg hagyod. Csak addig, amíg hagyod.

- És mit teszel, ha elküldelek?

- Nem tudom. Talán beállok valamelyik királyságba udvari bolondnak, vagy elszegődöm íródeáknak, vagy tudja a fene, mit teszek. Elmegyek, mert azért küldesz el, hogy jobb legyen. Itt akkor már befejeztem a dolgomat. Amit adhattam, adtam. Amit kaphattam, megkaptam.

- Akkor te most azt gondolod, hogy megosztom veled az életem?

- Nem! Azt remélem, hagyod, hogy élhessük az életünk.

- De… De én itt már szépen berendezkedtem, van egzisztenciám, van terem, van mindenem, ami kell. És azt sem tudom, hogy mit adhatnék én neked. Mondjuk ma éjjel, elalhatsz ott a kereveten, és talán holnap is, de mi lesz az után? Nem tudom, van e hely a ruháidnak, nem tudom, nem zavarsz-e mikor dolgozom…

- Én sem tudom, hogy jól érzem-e magam a kereveten, és azt sem, hogy elhozom-e egyáltalán a ruháimat. Nem is ezért jöttem. Sem nem ruhásszekrényt, sem nem ágyat nem kerestem soha. Nem a tárgyak kellenek. Minden, ami megvehető egyszer minden bizonnyal be lesz szerezve. Én egy képnek a része akarok lenni…

A testszín egy üveg bort vett elő valahonnan a semmiből és töltött két pohárba. Koccintottak, egymást fürkészve kortyolgatták a bort. Érezték a tűzét, gyümölcsös zamatát. Közben a kép hangos sikolyba tört ki. Nehezen viselte, hogy félbehagyták. Az ecset is fickándozott, dolgozni akart. Az a bizonyos vándorzenész pedig egy lassú bluesba kezdett egy magányos csavargóról, ki belebotlott egyszer egy koldusba. Leült mellé és meghallgatta az életét. Aztán tovább ment az úton, éjszaka egy utcalánynál szállt meg, aki reggel kérte, hogy maradjon, de ő csak ment tovább. Közben az ecset szeretkezett a papírral és a festékkel és furcsa orgiává vált az egész. Miközben a színek varázslata egyre elképesztőbb produkciót kerekített, testszín újra hozzábújt és egy fel nem tett kérdésre válaszolt.

- Tudom, hogy nem is ismerlek, tudom, hogy te sem tudsz rólam semmit, de nem azért vagyunk most itt. Most játszani jöttünk össze. Egy nagyon intim és nagyon valóságos játékot fogunk játszani. Ahol csak olyan szabályok vannak mit közösen hozunk meg, és nem cél, hogy bárki is nyerjen. A játék örömért játszunk. Legyünk akár gyermekek ebben a játékban, vagy meglett felnőttek, nem számít. Nem kell nekünk semmi, sem varázsló, sem angyal, sem semmi mágia. Hiszen mindezek mind, mind mi vagyunk. Ott lapul bennünk, mint szellem a palackban és csak arra vár, hogy előhívd és játssz vele, no meg érte, hiszen őket is életben kell tartanod.

- Nem gondolod, hogy mindez csak ábrándozás?

-De, mind ez semmi más, csak ábrándozás. A kettőnk dolga, hogy az ábrándjainkból valóságok legyenek.

- De ha ez csak egy játék…

- Ez nem csak egy játék! Ez a játék!

-Jó akkor játszunk. Mond ebben a játékban, Rómában a Spanyol lépcsőn ücsöröghetsz csak úgy, mert erre van kedved? És Londonban elhiheted, hogy a boldogság nem egy tankönyvben lakozik? Berlinben a romoknál, kijelentheted fennhangon, hogy a múltra csak emlékezni kell, és nem hivatkozni rá untalan? És Jézus sírjánál valaha is elolvashatja nyugodtan valaki a Próféta könyvét? Mond, ez a játék elviseli, hogy kövér pénzemberek akarják diktálni a szabályokat? Nem rondít-e bele a gőgös magamutogató öntudat a hatalomért, mi csak annak létezik, ki éppen ott van, és a szolgáiknak? Mondd…

- Ez a játék, nem az a játék. Ebben a játékban ott vagy éppen hol lenni szeretnél, nincsenek távolságok. Hatalmas tér van és a játszópajtásaid.

- És ha valaki csalni akar?

- Itt lehetetlen csalni, mert a bíró a legkifinomultabb műszerrel figyel, mindenkinek a saját lelkével. A hazugság, a csalárdság azonnal megbukik azon a mércén.

Kiment egy pillanatra a szobából. Egyedül akart maradni a gondolataival. Valami furcsa visszásságot kezdett érezni. Mi is van itt éppen. Egy színnel beszélget, miközben fest egy képet, és még jól is érzi magát. Beköltözött ide ez a szín és csak mosolyog, meg ölelget, huncutul játszik a szemével, én meg élvezem. Mi történt? Álmodom talán, vagy vizionálok? Áh, fenébe a racionalitással. Visszarohant a szobába. Újra a kezébe vette az ecsetet.

- Figyelj testszín! Mondj most nekem egy verset. Mindegy miről, de én most akarok egy verset! Megteszed nekem? Aztán meg tortát akarok, jéghideg kristályvízzel. És hozz nekem… Hozz nekem…

- A verset már el is mondtam, jól tudod. Hoznom sem kell semmit, nem próba ez. Minden mire vágysz úgyis itt terem, csak kérned kell, de nem én hozom, csak visszaadok abból, mit már adtál nekem.

Hírtelen teljesen meztelenre vetkőzött, és minden szemérem nélkül a testszín felé fordult.

- Mondd, milyennek találsz? Szép vagyok? Kívánatos? Akarod, hogy hozzád bújjon ez a test és szeresse a te testedet?

- A vágyakkal, a testi vágyakkal ugyanúgy játszani kell. Nem baj, ha harapsz, mint ahogy az sem baj, ha karmolsz, vagy sikoltasz. Szinte ugyan az, mikor csak bújsz, mint egy apró kiscica, és dorombolsz picit. Az sem fontos, hogy szép vagy-e. Nekem szép, hiszen hiába a lélek útmutatása, ha az érzékek urai ellenálltak volna, nem lehetnék itt.

Visszafordult a kép felé. Nagyon vékony ecsetet vett elő, és leheletvékony vonalakkal játszott el a vásznon. Bár furcsállta kicsit de szinte természetes volt, hogy közben látja, hogy a testszín tölt még egy pohár bort, aztán papírt és tollat vesz elő. Írni kezd, és ahogy fut a toll a papíron, mintha a kép felett megjelenne a szöveg.

Tudod-e, hogy csak a képzeleted játéka vagyok, tudod-e, hogy a magányod furcsa jelenése ez most itt? És tudod-e, hogy soha nem fogok eljönni hozzád a valóságban? Így nem. A valóságban nem csak vágynod kell rám, és nem csak keseregned utánam. A valóságban meg kell keresned, és hívnod kell, és utat mutatni, hogy merre is jöjjek, és mikor is jöjjek. A valóságban, ha azt akarod, hogy itt fess előttem meztelen, és én csak ámuljam ezt a csodát, ki kell nyújtanod értem a kezed. Nem csak, mint egy színdarabot, nézned kell az életed, fel kell, hogy lépj a színpadra, és az éppen rád osztott szerepet el kell játszanod…

-Azonnal hagyd abba az írást! Ripakodott rá a testszínre.

- Azt már nem hagyom, hogy ki is oktass. Azt nem tagadom, nagyon jó, hogy most itt vagy velem, és olyan természetes, ahogy vagy, de ki nem oktathatsz. Ez most az én képem lesz, és már megmondtam: mindent nem lehet belefesteni egy képbe. Világos?! Mindig csak azt tedd, ami a dolgod, és most az a dolgod, hogy újra az öledbe ültess, hogy be tudjam fejezni a képet. A kényesebb dolgokkal rá érünk majd reggel foglakozni, ha ugyan még itt leszel. Ha ki nem rúglak innen mindjárt, ha azonnal nem ölelsz magadhoz, ha most azonnal nem mondasz nekem egy szép bókot, ha…

- Fényszerető! - Suttogta nagyon-nagyon halkan a testszín, miközben ölébe húzta.

Arra ébredt, hogy csendesség van, mély csendesség. Körbenézett, de a testszínt nem látta sehol. Félelem fogta el. Csak nem, elment? Köszönés nélkül itt hagyott! Pont most mikor már annyira jól éreztem magam vele. Mikor hagytam, hogy vigyázza az álmom, hagytam, hogy takargassa a testem, hagytam, hogy bókjával elcsábítson. Mit is mondott? Fényszerető! Hát hova tűntél, hé? Azonnal gyere vissza, még suttogd nekem, hogy Fényszerető! Akarom, hogy suttogd, miközben magadhoz húzol. És tudod mit? Hagyom, hogy írd tovább azt a valamit arra a papírlapra. Csak légy itt! De nem találta sehol. Akkor arra gondolt, hogy hívja a vándorzenészt, vagy a szavak szerelmesét ők majd megmondják hova tűnt. De a szavak szerelmesének nem volt egyetlen jó mondata sem e tárgyban, és a vándorzenész kottáiban nem szerepelt egy dal sem, bizonyos testszínről. Nagyon elkeseredett lett. Akkor a szeme az asztalon pihenő képre tévedt, megmerevedett. Ott volt a képen. Ott szeretkezett vele. Ott, éppen abban a pillanatban, mikor arcán gyönyörrel, és nyugalommal, boldogan öleli. Szorítja a teste, magába fogadva, vágytól ajzva, remegve, abban a pillanatban mikor a gyönyör kapuja kitárul, és csak ömlik belőle a fény. A testszínű fény…

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.