Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Álomjáték

2009.10.02

 

A-nak

 

 

„Kis Asszonyom ne sírj, nagy Egy vagyunk mi ketten,

A végtelenbe megmaradsz velem

Az Ének én vagyok s én rólad énekeltem.”

                                                           József Attila



Ültem az ágyad mellett a földön és néztelek. Hajnal volt. Hideg sötét november végi hajnal. Abban reménykedtem, hogy nem veszed észre, hogy gyönyörködöm benned.

Álmodsz. Szépeket.

 

De Te felébredtél. Álmos arccal rám mosolyogtál, és kérted öleljelek meg egy pillanatra. Aztán kikísértél csak úgy pizsomában, még egyszer megöleltél és elküldtél. Menned kell.

 

A kocsiban hazafelé már én is álmodtam. Ébren. Ilyenek vagyunk. Álmodozók. Álmodunk, mert álmodni jó. Ezért hát álmodtam két napot. Álmodtam és meg is kaptam. A boldogságom határtalan volt még akkor is, ha tudtam, éreztem és rettegve féltem tőle; vége szakad.

 

Megtörtént.

 

És én kicsit az első napokban belehaltam. Belehaltam, mert tudtam, éreztem mi az, amit nem kaptam meg. Téged. De nem úgy, ahogy azt mások gondolnák. Mások a Nőt látták benned. A csillogó, viruló szép nőt és talán észre sem vettek mögötte téged. Én, én az első találkozásunkkor is csak az aurádat láttam. Fürödtem benne, miközben te meséltél. Magadról. Tán akkor és utoljára egyszerre oly sokat nekem. Ám a mese maga csak száraz tény volt. A jelentős dolgokat mind az aurád mondta el. A mesében nem voltak benne az álmaid. Tényközlés volt csupán, ám én láttam az álmaid és vágytam rá, hogy veled álmodhassak.

 

Nem lehetett. Nem lehetett, nem csak azért, mert két embernek nem lehetnek közös álmai. Azért mert Te, másra vágytál. Nem egy álomjáték játszótársra. Talán nem is tudtad, van ilyen. Pedig létezik.

 

Arról szól a dolog, hogy mindenek előtt elfogadod, hogy a más álmának soha de soha részese nem lehetsz. Ahogy a szerelem is egyedül a tiéd és másét el nem veheted, úgy az álmaid is csak a tiédek. Nincsenek kölcsönálmok, nincsenek átadott álmok, nincsenek kért vagy kapott álmok. Vadóc, ösztöni, kezelhetetlen saját álmaink vannak csak. A legnagyobb titkaink egyúttal. Mert ki merné elmondani másoknak, hogy az álmaiban nem úgy él és nem azt az életet, mint a valóságban? Ki merné bevallani, hogy az álmai néha nem boldogok? Ki merné beismerni, hogy az álmai megsúgták, a boldogság nem más, mint egy harmonikus rajongás, ahol a magányt, a kellő és éltető magányt harmóniába szeded a szerelemmel, néha hozzám lopakodsz és megkérsz, fejezzem be a mondataidat. Megkérsz, hogy kezeimmel, ajkaimmal, karjaimmal, a testemmel szeresselek legalább annyira, ahogy a szerelmem szereti a Te szerelmedet. Én pediglen hozzád bújok és nem is kell elkezdened azt a mondatot, amit be kell fejeznem. Tudom.

 

Adok, és kérem, adj. Kapok, és tőlem kapsz. Van, hogy csak pillanatokra elég ez az ajándék, ám van úgy napokig, hetekig is kitart, hogy át és túléljem azokat a pillanatokat, amikor vagy nem vagy velem, vagy én menekülök el magányba, mert a saját magányunk nélkül elveszett emberek lennénk.

 

A magány ugyanis tanár. Megtanít feldolgozni, megérteni az álmaink. Megtanít élni. Persze nem azt az elvárt, mindenki által ismert életet tanítja, mit nap mint nap látunk magunk körül és élünk is.

 

A magány a saját életünket tanítja meg. Azt, amihez a világnak nincs sem köze, sem beleszólása. Azt a világot, ahol minden eldől, még akkor is, ha sokan ezt tagadják. Az a belső világ, az álmok világa csak ez az egyedüli dolog a világon, ami valóban a Tiéd, a sajátod.

 

Ebbe a világba hívlak játszani.

 

Beáll a metrószerelvény a konyhába, te mosolyogva kiszállsz. Az asztalra teszed a cekkert és a táskád. Rám nézel. A szemeiddel kérded: Vártál rám? Én a szemeimmel válaszolok, hogy igen. Ma is vártam rád. Igen ma is úgy éltem, hogy várhattalak. Néha nagyon. Olyannyira, hogy hiányoztál, néha pedig épp hogy, szinte alig, de éreztem illatod és ízeid.

 

Te örülsz a válaszomnak és már éppen mondanád, hogy bizony én is kellettem volna egy végtelen hosszú pillanatban és eltűntem néha, de nem fájt, mert tudtad, hogy eljön az este és megkérdezheted a szemeddel én pedig válaszolhatok a szememmel. Ez megnyugtatott.

 

- Most pedig ölelj át! – szólítasz fel, én boldogan lépek feléd, ám egy Griffmadár, vagy tudom is én milyen ragadozó, lecsap a nappali közepére, karmaival a vállaidba váj, és már visz is. Még annyi időm sincs, hogy utánad kiáltsam: Kiszabadítalak!

 

Nem tudok kiáltani sem, mert beugrik egy régen látott vagabund az ablakon és elvisz magával, útra, fogadókba, meg idegen ágyakba, kispiszkos motelszobákba, nőkhöz, akik testi vágyukat elégítetik ki velem, miközben azt hiszik, hogy megkapták a lelkem is, csak azért mert meztelenül, széttárt lábakkal fekszenek előttem. Én meg némán tűröm, hogy játszanak velem.

 

Közben pedig elfeledlek. Pontosabban eltemetlek. Magamba. Mélyre, nagyon mélyre. Szégyellem magam, mert nem tudtalak kimenteni a karvaly körmei közül és szégyelltem azért is magam, mert nem vettem észre, azt a madarat te hívtad, hogy mentsen ki belőlem.

 

Ülök egy tevekaraván szélén benn a sivatagban egy oázis peremén. Éjszaka van. Hideg éjszaka. Ezek a sivatagi éjszakák képesek tisztára mosni mindent. Valahogy az érzékeiddel csinálnak valamit. Olyat, amitől hajnalra már nem a sivatagba akarsz menni egyre mélyebbre és mélyebbre, hogy soha de soha ne találjon meg a világ. Nem! Kiáltod, és reggel alkudozni kezdesz, hogy valaki vigyen vissza Casablancába, vissza a világba. Az óceánon már jól tudod, amikor átsiklik a motoros veled a Gibraltári sziklánál, hogy dolgod lett.

 

Mindenki elől eltitkolod az utazást. Ezt az utazást. Most éppen magadban utazol. Furcsa helyeken jársz és csodálkozol, hogy szinte mindenhol szembe jössz magaddal. Részegen, meg borotválatlanul, semmi nőkre rácsavarodva, szerelmet keresve, koldulva és véve. Csodálkozol, hogy vajon ki mert a te bőrödben garázdálkodni magaddal. Azonnal ügyvédhez akarsz fordulni, mert valaki elvette a tested és felhasználja valami olyanra, ami nem te vagy. De akkor Te melléd ül. Kér egy cigit. Megveregeti a válladat és megkérdezi: Csak körbenéztél, vagy végre eljöttél értem. Te meg nem érted elsőre a dolgot. Megzavarodsz. Kérsz mindkettőtöknek egy italt, de nem mered bevallani, hogy nem tudod a választ. Akkor Te felállsz magadba nyúlsz és előveszel egy képet. Egy asszony képét, amit eltemettél magadban. Felmutatod és megkérded. Miatta, miatta elviszel innét?

 

Megisszátok az italt és elindultok a lakásodra.

 

Napok múltán Te mesélni kezdesz, Én pedig elhiszem a meséket. Először egy életszagú virágról mesélsz, én emlékezni kezdek. Majd álmodni. Szépeket. Te a kezembe nyomsz egy tollat, elém egy papírt, rágyújtasz és gúnyosan hozzám vágod: Nem mered!

 

De nem ismersz eléggé, vagy nagyon is ismersz, mert azonnal nekilátok és kiírom magamból minden szánalmas és szégyenletes szerelmemet, aztán hozzád vágom a lapokat és gúnyosan mondom: Nem merem? Itt van. Nesze.

 

El sem olvasod.

 

Szánalmas vagy, mondod. Kinek kellenek a mesék. Magadról írj, magadnak. Ne tartsd szem előtt a külvilág nevetséges elvárásait, ne érdekeljen senki csak magad. Csak a Te lehet hiteles. Minden más önámítás.

 

Persze én nem hiszem ezt el, de megpróbálom. A Te mellé ülök olyan közel, ahogy csak lehet és egy zenész barátom által írt dalra, aminek Én szereztem a szöveget, belehalok. Magamba.

 

A siker óriási. Önmagamhoz képest persze. Lustán elhiszem, hogy már hozzám képest vigyázzák a világot. Lustán elhiszem, hogy ha nem vigyázok, mérték és érték egység leszek. Ilyenkor a pofonok nagyon fájnak. Hát még egy öklös és egy gyomros.

 

Egy korházi ágyon térek magamhoz. Fel van dagadva az egyik szemem. A nővérke azt mondja, alaposan helybenhagytak, de pár nap és kiheverem. Addig a legtöbb, amit tehetek, hogy alszom. Álmodjak. Én pedig megfogadom a tanácsát és álmodok. Merek álmodni, azt veszem észre, hogy merek. Az álmaim pedig mesélnek. Tanítanak. Megtanítanak arra, hogy a világ szarik rám, ám ha szembe akarok vele menni, elsöpör. Egy dolgot tehetek. Kigúnyolom, megfejtem, karikírozom és mint egy kém minden titkait kifürkészem, hogy egy alkalmas pillanatban mindenkinek elmondjam. Így a világ nem bánt, sőt. Hagyja, megmutathassam mindenféle arcait, mert nárcisztikus és nagyravágyó. Én meg tükörré változom és csak forgolódom egyre.

 

Észre sem veszem, hogy változom. Már rég más vagyok. Arra ébredek, hogy egy derűs napon, délben felcsendül a hangod a nappali közepén. Én meg nem ismerlek fel. Majdnem megkérdezem, hogy csókolom, kit tetszik keresni, de a hang, a hang árulkodni kezdett és este már gyomorideggel forgolódtam az ágyamba, de vágytam, hogy holnap is el gyere, ahogy ígérted.

 

Az utazásom egy kínszenvedés. Első nap csak szótlan depresszív állapotban teszem a dolgom rutinszerűen, miközben azon jár az agyam, hogy mit tegyek. Egyszerűen attól félek, hogy rettegek, újra el kell, hogy temesselek majd egyszer és abba bizony nem belehalok. Belenémulok. Örökre.

 

Második nap zombivá válok. A környezetem távolságtart és látom a szemükben a féltés. Kiveszik a szerszámaim a kezemből, leültetnek egy kis sámlira és tanakodnak, hogy egy sört hozzanak, vagy inkább orvosért szaladjanak. Ám én felhívlak, és éjjel már tudom, nincs okom a rettegésre. Tudom, egy dolgom van. Nem megengedni Neked, hogy elmenj. Az a dolgom, hogy meg nem határozott időre megkérjelek, hogy fogd a kezem, és majd én befejezem a mondataidat, majd én körbevezetlek a világomba és nem kérek cserébe semmit. Csak a szemed, a színeid, az illatod, a napot a jobb combodról és a jeleket a hátadról. Nem kérek cserébe semmit csak pillanatokat, de azok a pillanatok legyenek olyanok hol csilingelő nevetésedet már nem zavarja meg semmi. Csak olyan pillanatokat kérek, amiket Te is akarsz. Minden más nem kell. Nincs szükségem csak az egészre, a rész, a fél nem érdekel. Nem tudok mit kezdeni vele. Csak fognám, fogdosnám, forgatnám, megpróbálnám szeretni, de tudom nem menne.

 

Egy meztelen postásnő csenget. Azt mondja táviratot hozott. Magamtól. Ez jellemző, magamra. Üzenetet küldök egy jó kis meztelen nővel. A cetlin ez áll: Ébredj! De én rácsapom az ajtót a meztelen postáskisasszonyra, kiállok az erkélyre és beleordítom a világba, hogy: Neeeeem! Szó nem lehet róla, hogy én felébredjek. Én álmodni akarok. Álmodni és játszani. És tudom, hogy van álomjátszótársam és tudom, hogy jön és játszani is fogunk.

 

Egy kiscsávó a homokozóból felkiált: Ne ordíts te köcsög, a hugicám aludni akar.

 

Újra elszégyellem magam. Már megint önző voltam, már megint csak magamra gondoltam. Már megint túlálmodtam egy álmot. Pedig azt nem szabad. Az önbecsapás. Az álomjáték csak addig jó, amíg maga az álom játszik velünk. Mi a játékosok csak játszhatjuk, ám szabályokat nem hozhatunk.

 

 

A vészbanyák kara kárálni kezd. Bele a bal fülembe, de szétcsapok köztük. Nem, értsétek meg, hogy nem fogom engedni, hogy ezt a játékot bárki is elrontsa. És nincs beszálló! Ketten vagyunk. Tudom, holnap jön azzal a nagy piros villamossal, amit egy álmomban ígértem neki. Majd csenget egy kicsit, nehogy felébredjek, kinyitja az ajtót és csak annyit kérdez: Megyünk? Én, pedig mellé ülök a vezetőkabinba, összenézünk, és már tudjuk, először hozzá megyünk látogatóba és nem tervezünk tovább.

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.