Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az utolsó vándorlás

2009.12.11

Mottó:

 „A ritka pillanatokban érzed át és érted meg, hogy mennyire sokfajta szépség van a világon. Igen, sokan akarták már megfogalmazni, lefesteni, leírni. Badarság. A szépség annyira megfoghatatlan, annyira törékeny a sok szörnyűség, rettenet, csúfság és okádék között, hogy csak véletlenszerű pillanatokban van jelen, és amikor rájössz, hogy nincs többé, óriási, leküzdhetetlen hiányérzeted támad és újra hatalmába kerít a félelem a sok háborútól, a kisstílű kormányoktól, a fokozódó, elviselhetetlen zajtól, a fájdalmas fintoroktól, a feltörő bűztől, a hideg, amely megfagyasztja a szívedet, lebénítja az izmaidat, és ilyenkor újra csak egy magányos felkiáltójel vagy, amely az érzéketlen kozmosz felé röppen, ahonnan nem jön megértő hang, csak az idegesség jeges süvítése. A verset eldobod - túl érzelgős.”
/Győry Attila: Ütközés/


Csak a kereszteződésig ment el. Tudta ez már nem az ő világa. Már nem vonzotta az út, egy kép lebegett előtte, egy nőé. Ki, ki… Egy nő… Tulajdonképpen nem is útra indult a Vándor, csupán el szeretett volna jutni a nőhöz. Pontosan tudta, hogy hol keresse, pontosan tudta mikor talál rá, de azt is tudta, megérkezni nagyon nehéz. Nehéz még akkor is ha, nincsenek úttorlaszok, nincsenek lezárt határok, nincsenek drótkerítések árammal, nincsenek aknazárak, ámbátor minden bizonnyal mindegyikkel megbirkózott volna, csakhogy láthassa Őt.

 

Az út sima volt és aszfaltozott, a pillanat mikor megcsókolta az arcát, varázslatos, az a bő egy óra mikor a szemével magába szívhatta, földöntúli. A hangok tisztán csengtek, mint ahogy megálmodta, de teljesen másról beszéltek. Nem az álmairól, a valóságról, mi sajnos unalmas tud leni, ha az ember gyermeke éppen az álmait szeretné valóra váltani.

 

Ezért mondom hát, megérkezni nagyon nehéz. Oda érni, ott lenni, egyszerű formaság csak, de megérkezni, az nem oly egyszerű. Ahhoz nagyon tisztának kell lennie minden hangnak, a csendnek beszélni kell. Valahogy így történt.

 

A Vándor bejutott a toronyszobába, hol a Királynő hellyel kínálta és hűsítő itallal. Az idillt csupán az udvari etikett betartása zavarta. A tudatosság, az udvariasság felszínes dolgokra terelte a valós beszélgetést. A szemeik beszéltek igazán őszintén, azok nem akarták tudomásul venni az udvariassági szabályokat, a szituáció törékenységét, ők csak beszélgettek, mint akik már nagyon régen ismerik egymást.
-Eljöttem.
-Örülök!
-Hiányoztál!
-Vártam én is ezt a találkozást.
- Látod, milyen zavarban vannak, az intelligenciák.
- Rá se ránts, mi így is tudunk beszélgetni.
-De tudunk ám!

 

És folyt a szó, egész szófolyó. A valóságban, be nem teljesült szerelmekről esett szó, és emberekről, kiket meggyötört az élet. A szemeik fogócskáztak lent a téren. A valóságban feszengtek kissé, a szemeik eközben szeretkeztek, belefeledkezve az áldott mámorba. A valóságban remegték az idő múlását, a szemeik csak kacagtak, hisz ők már tudták nincs határ. A valóságban, a valóságban szerepet játszottak még akkor is, ha ezt nagyon nem szerették volna, de a szemeik, a szemeik, nem tudtak hazudni egymásnak. A valóságban letelt a kiszabott idő, így csókot leheltek egymás arcára, visszatartották a búcsúkönnyeket, átkozták magukban az idő megállíthatatlanságát, és elváltak útjaik. A szemeik, csak összecsillantak utoljára ezzel az üzenettel: Majd ha legközelebb láthatsz, majd nem engedünk senkinek és semminek. A ragyogásért fogunk élni és rákényszerítjük őket is.

 

A Vándor kedvtelenül távozott. Szörnyű volt újra átélni a távozást, magát. Neveletlen gondolatokat nyomott el magában, leült egy kis ligetben a padra és levelet írt bánatos szemmel, remegő kézzel:

A Kedvesnek!

Annyira meséltem volna másról, nem erről az ócska világról, annyira kértem volna, hogy ölelj, annyira szorítottalak volna, annyira… Nem telt el hat perc és hiányzol, nem vagyok messzebb száz méterre tőled, és furcsa rossz érzés tölt el nélküled. Még itt cseng a hangod a fülemben, mégis úgy érzem, elmenekültek tőlem a hangok, még itt táncol a tested a szememben, de vaknak érzem magam, ki most csak kóborolni fog hasztalan. Arra kérlek hát, jöjj el hozzám, ne szólj, csak ölelj, ne nézz, csókolj, légy és tégy úgy, ahogy a titkos valód már annyira vágyik. Gyere és pihenj meg mellettem, gyere, és majd elbújunk egy helyre, hol őszintén sírhatsz, önfeledten nevethetsz. Gyere el és felejtsük már végre el ezt a képmutató világot…

Elküldte a levelet a maga módján és újra az út szélére állt, de most pontosan tudta hová kell elmennie, hogy a Gyönyörök Kertjéhez kell eljutnia. Pontosan tudta, hogy azt csak úgy nem lehet. Ahhoz a Hobók Hercegének áldása kell, így hát fel kell kerekednie, meg kell találni a Legöregebb Koldust, ki útba igazíthatja a Herceg felé, de a Koldust sem éppen egyszerű megtalálni, hiszen világ életében szabadon élt, mindig éppen ott hová sodorta a sorsa. A Vándornak a Zenészhez kellet fordulnia tanácsért, merre is induljon el. A Zenész a nagyváros megrögzött lakója volt. Pontosan annyira volt rabja a betonbörtönöknek, mint amennyire szívből utálta őket. Hellyel kínálta a Vándort és kíváncsian figyelte a történetét. Mikor meghallgatta csak elmosolyodott, nem szólt. Elővette ütött kopott gitárját és egy dalt játszott el. Az ének egy völgyről szólt, hol még a természet szabadon létezik. Hol a Szabadság Vándora ugyanolyan szívesen látott vendég, mit a turista maga.

 

Tehát az elveszett Álomvölgybe kell eljutnom, ott van valahol a Koldus ki meg tudja mondani, hogy merre tovább. De! De ha elveszett, merre keressem hát. A világot millió út járja át, a világ megmutatja már magát, de ha elvettünk valamit tőle azt nem adja többet a valóságban. Nincs út, mi oda vezetne, kivétel egy, ha belülről keresed…

 

Az Álomvölgy bejáratához hosszú út vezetett. Szörnyekkel kellet csatázni kik minden erejükkel azon voltak, hogy a Vándor maradjon csak a kitaposott utakon, hiszen azokból is van éppen elég. Azok is visznek csábos csudás helyekre, de ott mindenütt a kapzsiság szent csillogásának, a pénznek hódolnak. Démonokkal kik csábos trükköket vetettek be, azért, hogy ne találja meg a kijelöletlen utat, hogy maradjon a való világ peremén, két út között. Legyen csak vándorló Vándor, az örök átutazó. Legvégén még maga az Ördög is tiszteletét tette, az ígéretekből nem volt hiány. Minden földi jót megadott volna és csak egyet kért: Vándor, az utat ne keresd! Az út rossz dolog. Az út mindig visz valahová. Az úton csak elfáradsz, az út csak meggyötör. Helyette itt a földi gyönyör. Nézd a lányokat mily szépek, a szüzek csak téged kérnek, a borok, a mulatók, mind tiéd. Lépj be a leggazdagabbak világába. Megadom neked a neved. Te lehetsz az Első Szolga, mindjárt a Főurak első kegyeltje. Te lehetsz… bármi, csak az utat feledd. De a Vándor csendesen mosolygott. Nem világosította fel az Ördögöt sem, hogy elkésett már. Neki kell a Gyönyörök Kertjének varázsa, neki jár az a kijelöletlen út.

 

Végül is eljutott az Álomvölgy bejáratához, fáradtan állt meg a patak partján. A tiszta erdei levegőből mélyet lélegzett, és az alig érzékelhető szellő szárnyán elküldött egy kérdést: Koldus, öreg cimborám, merre vagy? Egy ősz, öreg apó lépett ki, mintegy varázsütésre a fák közül. Kezét nyújtotta a Vándornak, majd botjára támaszkodva egy kis lakhoz kísérte. Egy hatalmas fa árnyékában csak úgy leheveredtek a fűbe:
- Mi járatban jársz erre barátom?
- Nagy útra indultam, a segítségedért jöttem. A Hobók Hercegét keresem, az áldását szeretném. Áldását, hogy bejuthassak a Gyönyörök Kertjébe, mert várnak ott rám.
- Megbizonyosodtál te arról, hogy tényleg téged várnak?
- A szavak nem mondtak semmit, így kétségeim voltak egy ideig, de mikor játszhattak a lelkeink, mikor a karjába zárt, megtudtam, ott lesz ő, és ha eljutok az út végére, várni fog rám. Csak egy átlátszó selyem lepelben lesz, a holdfényen fog táncolni, a nászágyunkat puha felhőkből veti, s ha megszomjaznék, ajkaival oltja majd szomjamat.
- És mit viszel te cserébe? Mit adsz, mert várnak rád?
- Csak önmagam. Majd a kapuban minden álarcom és álruhám eldobom. Még az ágyékkötő sem kell. Megyek teljesen meztelen, csak én és a mesék, miket az úton álmodtam.
- Nem túl kevés ez szerinted?
- Csak ezt adhatom. Csak ezt akarom adni. Minden más, hazugság lenne.
- Jól van. Figyelj! Keresd fel a Boszorkányt, ő egy sugaras követ fog adni neked, majd a Cigánylányt, ki kártyát vet, és egy jóslattal bocsát utadra, az lesz az üzenet. A Festő egy rajzot ad, a Költő egy verset. Vidd el mind a Varázslónak, ő az, ki mindezekből meg tudja mondani a Herceg éppen merre jár.

 

A Vándor ismét útra kélt. A Boszorkányhoz ment. Tiszta szívvel de félelemmel. Egyszer egy pillanatban szerelembe esett vele, de az óta nem látta. Félt a viszontlátástól. Félt az érzelmeitől. Mi lesz, ha a Boszorkány újra megigéz? Mi lesz, ha ágyába fogad, csak egy éjszakára, mi lesz, ha mosolya újra elvakítja a szívem? Mi lesz, ha csak egy pillanatra is eltérít az útról.

 

A Boszorkány kedvesen fogadta, de szemében hideg csillogás vélt felfedezni a Vándor. A gyertyafényes szobába lépve feltódultak régi édes emlékek, a falon ott lógott a kis boszorkány mit a Vándor hozott el egy messzi tájról. Szótlanul ültek, méregették egymást. A Vándor arra gondolt, hogy nem is olyan régen még térden állva kérte volna a Boszorkányt, legyen az övé, most pedig. Most, most meg kell szólalni.
- Egy bizonyos sugaras kőért jöttem. Sajnos nem tudom mi az, csak annyit tudok, nálad van, és nekem el kell vinnem a Varázslóhoz.
A Boszorkány hosszasan nézte. Mélybarna szemei nem árulkodtak semmilyen érzelemről. A Vándor azt érezte, hogy éppen keresnek benne valamit, érezte, hogy a szemek sugarai végig pásztázzák egész valóját. Halkan szólalt meg a Boszorkány, a hangja tisztán csengett, mint akkor régen mikor azt kérte a Vándortól, hogy ölelje át.
- Nincs már nálam a köved. Visszaszerezted. Nem olyan rég de visszaszerezted. Én adtam volna már rég, de te mindenáron itt akartad hagyni. Nem volt elég neked sem az őszinte szó, sem semmilyen jel, de aztán megnyugodtál, és már a tied a kő. Ott van benned, vidd tovább.
Csak átölelte és elengedte. A Vándor nem láthatta, hogy keservesen sírt a Boszorkány mikor egyedül marad, mint ahogy azt sem, mikor kezébe vette a Vándor ajándékát, és hosszasan nézett a távolba. Akkor már ő régen messze járt, a vándorcigányok nyomát kutatta az úton.

 

Ment amerre az érzései vitték, és közben kereste magában a sugaras követ. Bolond ez a Boszorkány! Ugyan bennem hol lehet az a kő, különben is, vajon mekkora? Hogyan hordozhatnám belül? Egy fogadónál aztán megtalálta a cigánykaravánt. Az ajtóban állt a lány, azonnal ráismert. Színes ruháival melléperdült, tenyerét a kezébe vette és elmélyedt benne. Hosszasan tanulmányozta majd így szólt:
- Tudtam, hogy egyszer még eljössz hozzám. Tudtam, kell neked egy jóslat. Itt van hát. Van neked egy köved, mi néha súlyos teher, néha azt sem érzed, hogy nálad van. Azt a követ egy pillanatban le kell tenned a porba, ott kell hagynod, úgy, hogy vissza sem nézel rá. Ha ezt meg tudod tenni, a kő szét árasztja sugarait a világba. Te könnyű leszel és tiszta. Ha szívedben ott van egy talizmán, a kezedben egy pergamen, megkaphatod, amire vágysz.
Nem szólt többet, légiesen könnyedén ellépet mellőle. Nyakában megcsillantak a műgyöngyök, színes szoknyáját meglebbentette a szél és belépett a fogadó ajtaján.

 

A Vándor késztetést érzett, hogy utána menjen, hogy megkérdezze mit is jelent a jóslata, hogy igyon egy pohár bort, hogy elvonuljon egy sarokba, hogy… De felvillant benne valami. Egy emlék mikor csak céltalanul kóborolt és felszínes, kényszerkapcsolatokat keresett pont ugyan ilyen útszéli fogadók söntésében, csupán azért, hogy ne legyen egyedül. De most dolga van, meg kell találnia még a Festőt és a Költőt.

 

A kép poros volt nagyon, alig lehetett kivenni mit ábrázol. A Vándor a padláson talált rá egy ismeretlen Festő házában. Keret nélkül árválkodott a legsötétebb sarokban.
- Festő! Én ezt a képet szeretném. - a Festő nemet intett a fejével.
- A kép nem eladó.
- De hiszen ki van dobva, szinte alig látszik rajta, hogy évek óta nem törölte le senki, nem nézte meg a fényeit, nem gyönyörködött a kompozícióban.
- A képeknek nem ez a lényege. A képek csak egy pillanatot örökítenek meg. Egy szinte nem is létező pillanatot, ha porosodniuk kell, porosodjanak, de a pillanat azért még benne van. Az én pillanatom, és az nem eladó.
- Festő! Nekem kell a kép. Ez a kép a kulcs, hogy eljussak valahová, hol már várnak rám.
- Nem, neked egy kép kell, de az a kép már régen a tiéd. Megfestetted már, a színeit magad keverted, a fényeket beállítottad, és nem csak egy pillanatot örökít meg. Menj utadra Vándor, azt a képet pedig hagyd csak ott a sarokban.

 

A Vándor búsan indult tovább. Rágták dühítő gondolatok. Koldus, cimborám az úton, ezt a segítséget! Sugaras kő, jóslat, kép. Sokra megyek velük! Dühösen rúgott egy útszéli rögbe, lehajtotta a fejét és összeszorított fogakkal elindult a Költő otthona felé. Talán majd ő, talán majd tőle megkapom legalább azt a költeményt.
A Költő szívesen fogadta, de ő is csak sajnálkozó mosollyal nézett rá mikor megtudta, mi járatban van.
- Vándor, Vándor - csóválta a fejét - A naivitásod, az határtalan. Miből gondolod, hogy bármely versem a tiéd lehet, honnan veszed, hogy tőlem bármit is elvihetsz, honnan gondolod, hogy adhatok neked. Vannak sorok, mik kiszakadnak belőlem kínnal, keservvel. Ezt, ezeket kéred te tőlem? Annyi minden van már a világon ami eladó, elvehető, ellopható, megszerezhető. A sorokat meg nem kaphatod. A sorokat olvashatod, megtanulhatod, elhiheted, de meg soha nem kaphatod. Tudod mit! Itt egy üres lap. Nézd! Tiszta, fehér. Vidd csak ezt. Legyen ez a te versed.
- De…
- Nincs de. Verset akarsz? Mondom, vidd a papirost, csak az lehet a tiéd, mit én adhatok.

 

Egy kocsma bűzös sarkába menekült, mint régen. Megcsalva, elárulva, elhagyatva éreztem magát. A Varázslóhoz el sem megyek. Minek? Borokat kért még, bagót rágott, egy kivénhedt utcalányt kért meg, simogassa egy kicsit, mintha, mintha már a Gyönyörök Kertjében lenne. Az asztalra bukva aludt el, álmatlan alvásba menekült, de kora hajnalban megérintette valaki a vállát. Nem akart hinni a szemének. A jelenés a föld felett lebegett kissé, gyönyörű nő volt, benne a Boszorkány mosolyával, a Cigánylány természetességével. A kézében egy képet tartott és halkan, alig hallhatóan egy verset szavalt. Villanásnyi volt csak, de ettől erőre kapott, úgy érezte teljesen friss, újra mindenre fogékony, szabadon mer ismét nekivágni az útnak.

 

A Varázsló palotájához sietett és bebocsátást kért. Szörnyen csalódnia kellett. Nem fogadta a mágus, csak egy szolgálóját küldte, egy üzenettel:
„Neked nem varázslatra van szükséged. A varázslatok csak a gyengék gyógyszerei, mik csak tüneti kezelésre jók. Te magad vagy a varázslat, csak hinned kell benne.”
Az Álomvölgy kis patakja mellett ült le legközelebb. Úgy érezte dolgavégezetlen és újra menekülnie kellett. Ide. Itt talán majd el tud tölteni, néhány évet, ez is valami. Hiszen ezt is csak kevesen ismerik. Bár a völgy, nap mint nap sok kirándulót fogad, de ők csak egy patakot látnak, dombokat, fákat. Végigsétálnak a patak mentén, a kis ösvényen és a nap végén hazatérnek, elköltik a vacsorájukat, panaszkodnak, hogy mennyire elfáradtak, a cipő is feltörte a lábukat. Másnap reggel már nem is emlékeznek az erdő illatára, a patak csobogására, semmire sem, csak a fáradságra.

 

A Koldus szokása szerint hirtelen lépett mellé. Nézte egy hosszú gondolatnyi ideig, majd megszólalt:
- Dolgavégezetlenül értél vissza, ne is mond, úgy is tudom. Gyere, van itt egy hely. Csak az oromnak nevezik. Onnan fentről megláthatod az egész völgyet.

 

Hosszú meredek út vezetett az oromhoz, néha alig kitaposott ösvényen gyalogoltak, vagy éppen fák gyökereibe kapaszkodtak, hogy felérjenek a helyre, de sikerült, és fent a Vándor elámult. A kis patak zúgójának csak a hangját lehetett hallani, a szikla peremén állva bámulatos látványt nyújtott a völgy. Csak sejteni lehetett, merre kanyarog. Amerre a szem ellát csak a fák milliónyi zöldjét vette észre a szemlélő, és hangokat. Madárzsivajt mi néha elhallgatott mikor egy óvatlan turista megzavarta az idillt, a szellő halk suttogását a leveleken. Mindent mit a természet üzenni akar.

 

A Vándor nem vette észre mikor ment el mellőle a Koldus, arra lett csak figyelmes, hogy mögötte mintha valahol halk zene szólalt volna meg. Hátrafordult és ott állt előtte a Koldus de nem a megszokott ruhájában, és mintha fiatalodott volna. Hosszú ősz haja most ragyogott a nap fényében, ahogy szálfa egyenesen állt, csak most lehetett látni, szinte daliás, fénylő szemmel nézett a vándorra és egy dalt kántált díszes ünnepi öltözetében. A Vándor ámulva állt és csak nagy sokára tudott kinyögni egy mondatot.
- A Hobók Hercege!
- Gondolod? Talán. De most ne erre figyelj! Tudd meg a szabadság, a szerelem nem egy tankönyvben lakozik, sem nem itt a völgyben, sem nem semmi olyan helyen hol kézben foghatod. Csak egy helyen találhatod, és azt gondolom már mindkettőt megtaláltad. Már csak egy dolgod van. Figyelj a jóslatra, fesd meg a képedet, írd meg a versedet és megtudod akkor, hogy hol van benned a sugaras kő. Tedd az ide az oromra, hogy küldje bele a térbe azt mi vagy, hiszen az nem más, mint a lelked. Ha mindezt megtetted, menj egy másik útra. Menj, fogd kézen a kedvesed, hozd el ide, mert ő sem várhat még téged a Gyönyörök Kertjében. Neki is kell a jóslat a kép, a vers, hogy ő is ide tudja tenni a maga kövét. Akkor majd eljön a Varázsló, és mikor már mindkettőtök sugarai az éter felé szállnak szabadon, kinyitja nektek a Gyönyörök Kertjének kapuit, hogy élvezhessétek a szépséget.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.