Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Béla néni

2010.01.05

  Béla nénivel együtt laktunk. No nem egy lakásban, de nekem ez sokszor nem így érződött. Béla néni mindig mindenhol ott volt, tanácsokat adott és édes süteményt. Teát főzött, folyton kritizálta az aktuális nőimet, mondván, hogy egy ilyen fess fiatalember miért foglakozik egyáltalán a nőstényekkel.

Béla néni a szomszéd volt a körfolyosós bérházban, mikor még azt hittem, az az életérzés, az igazi, ha egy ilyen lepukkant régi belvárosi romhalmazban lakik az ember. Jenőke palotapincsije nem elég, hogy a lábtörlőmre szarik rendszeresen, de egész éjszaka vonyít, amit János a helyi kocsma vezető alkoholistája úgy tolerál, hogy üvölt vele veszettül miszerint: Jenő megöllek, meg a kutyát is, te meg Irma takarodjál mán, és föl leszöl jelentve… Jenő! A fejedbe is bele fogok ütni… Bele fogok ütni a fejedbe… Irma az anyád…


Szóval éjszaka idilli állapotok uralkodtak. Ehhez még adjuk hozzá a villamos csilingelését, a mentők és a rendőrök szirénázását, a kukás autó prüszkölését, a taxisok veszekedését, a szomszédos üzletek árufeltöltőinek csattogását, káromkodását, de… De Pesten laktam, közel a …


Akkor még meg tudtam fogalmazni, hogy mihez is közel. Mára csak Béla nénire emlékszem egész pontosan. Béla néni negyven körül lehetett és nem egyszerű homoszexuális volt. Komoly transzvesztita beütésekkel is meg tudta lepni a bérház teljes lakósságát, beleértve Jenő palotapincsiét is, aki a látványra veszetten menekült a kukák mögé. Béla néni a haverom-barátom volt. Béla néni vigasztalt mikor hatodszor is kirúgtak a főiskoláról és akkor is, amikor különböző főszerkesztők tették meg ezt többszörösen. Mindig azt mondogatta, hogy: Kisfiú ne add fel! Majd még jönnek, azt könyörögnek.


Innen jelzem Béla, hogy elfelejtettek eddig jönni, de azért abban igazad volt, hogy az Ágota nevű nem marad meg sokáig mellettem. Egy büdöslábú taxissal lépett le, és volt ütéslátás is, persze, hogy a részemről, mert az úgy szép, hogy ha már a csajod éppen lelép, akkor fogjál már az új palijától egy öklöst, mert szólni mertél. De! De a Bözsivel nem volt igazad! A Bözsi még évek múltán is azt mondta, hogy igen is szeret és meg tudná bocsátani azt az egy, kettő, szóval több félreértést, vagy lépést?

Mert Béla nénivel meg lehetett beszélni a nőket, meg a pacalfőzést, és rohadtul tudott vasalni. Na jó, voltak tévedések, miszerint a strandra és a gőzbe nem nagyon kellett közös programot szervezni, de veszettül tudott vitatkozni, mindenféle műkedvelő-színdarabokon, meg verseken. A zenészek is szerették, mert jó volt a dumája és nagyon sok fontos emberrel jóban volt. Soha meg nem mertük kérdezni, hogy miért. Egyszer addig elmerészkedtem, hogy: Béla, miből élsz? Mire szemrehányóan válaszolt: Köszönöm szépen, jól. Ezzel ezt a témát egyszer s mindenkorra jegeltük. Mint ,ahogy a nemi és szerelmi élete is tabu volt. Néha könyveket hozott át hozzám, néha meg pörköltet. A rakott krumpli elkészítési módját tőle tanultam meg, és palacsintát sütni is. A zenészeknek olyan cuccokat szerzett be, hogy csak néztünk, meg agyaltunk, hogy melyik világsztár gardróbja bánja. Aztán volt telefonja is, ami akkoriban komoly társadalmi presztízzsel járt. Szóval Béla néni, az Béla néni volt és nem nagyon foglalkoztunk nemi identitásával, sőt az életével sem. Tudomásul vettük, hogy van nekünk, s mikor elköltöztem, csak hónapok múltán jöttem rá, hogy tulajdonképpen hiányzik.

Elköltöztem a városból. Egy falu kis utcájának majdnem utolsó házába. Évekkel ezelőtt. Nem jött be az álruhás szörnyeteg, a Főváros képtelen világa. Azt mondják a vidék sivár. Meglehet. Nincs színház, sem mozi, de a  verandáról látom a tavat és az utca másik oldalán kezdődik az erdő.

Béla néni a minap megjelent a kertkapuban. Edzőcipőben , rojtos farmerben, egy  kiskabátban és valami női kalapban. Kezében koffer az ezernyolcszázas évekből. Meredten álltam az ajtóban, Ági pedig mögöttem felröhögött, miközben nevetéstől bugyborékoló hangon vezényelt a fülembe: Küld el a francba ezt a bohócot!
- Nem tehetem.
- Miért?
- A haverom.
- Ez? - és komoly kétségekkel a szemében, nézett rám.
- Ez.
- De éjszakára nem maradhat.
- Béla! Hát te? Itt az isten háta mögött? Mi történt?
- Kisfiú! Hát megismersz?
- Lehet téged nem megismerni? De miért vagy bohóc ruhában? Valamikor még volt ízlésed meg ruhatárad.
- Ez most nem fontos. Álca.
- Álca?
- Tudod, hogy ne ismerjenek fel?
- Itt? Ki?
Nem kaptam választ. Béla néni egy rohammal foglalta el a nappalit és a konyhát az étkezővel. Ági csak ült meredt arccal a sarokülőn és dermed arckifejezéssel azon gondolkodott, hogy sírjon, nevessen, vagy azonnal hívja a pszichiátriát.

Na jó, van abban valami természetellenes, hogy egy férfi, női kalapban egy idegen konyhában krumplit pucol, miután alig öt perce érkezett házba. A rémisztő az egészben az volt, hogy közben folyamatosan mesélt. A múltról, főként a múltról, az elmúlt ötven évéről. Mindenről ami csak eszébe jutott. A döbbenet és a rémület után szinte szórakoztató volt. Még Ági is az ölembe kucorgott és elmélyült figyelemmel hallgatta Bélát, miközben láncdohányzott. Mert Béla mesélt a Kisfiú viselt dolgairól. Ki nem hagyhatta azt a bizonyos házibulit, amiről a helyi kerületi kapitányság is megemlékezett egy feljelentés formájában, és ami után négy teljes napig nem tudtam felkelni. Elmesélte a táncosnőmet is, meg a jóval idősebb újságírónőt is. Beszélt aztán olyan koncertekről, amit már régen elfeledtem, de valami derengett, hogy igen, valahol, valamikor, ütöttem én egy zenészt a mikrofonállvánnyal bizonyos pénzügyi elszámolások kapcsán, de aztán az megoldódott, mert belevettünk egy autóügyletet, meg egy kamu lakáscserét és így meglett a lé és a barátság sem ment a kármentőbe. Szóval érdekes dolgokra emlékezett Béla néni. Fruzsinácskára a hatemelet kettőből. A körfolyosón esett össze és halt meg, Kútfalusi nénire négy nap után törték rá az ajtót, mert a postás gyanakodni kezdett. Aztán Béla megemlékezett a közös estéinkről is. Általában én álltam a borokat, ő szendvicsekkel érkezett és csak dumáltunk. Mindenről. Éjszakába nyúlóan.
Ahogy most is. Mert éjszaka lett. Ágnes már alszik, a borosüveg is félig üresen szomorkodik az ásványvizes palack mellett. Egyszeriben Béla felpattan, a kabátjából egy nagyobb borítékot dob az asztalra.
- Fél egység. - elkerekedett a szemem. Fél egység ötszázezret jelent a titkos közös, belső szlengünkben. - Temettess el belőle…

Hajnali négykor fékeztem a bérház előtt. Ha lehet még romosabb volt a kapualj, és még sötétebb. A lépcsőház lépcsői tükörfényesre kopva, és ugyan az, az illat terjeng, a szemét bűzével kevert doh és vizelet fanyar szaga. Béla néni egész úton nem szólt. Pontosabban azóta nem szólt hozzám, hogy visszaadtam neki a borítékot. Azóta dacosan hallgat. A lakásba érve is csak rámutat a fotelre. Ugyanarra a fotelre,  a dohányzóasztal mellett, mint egykor.
A százéves telefon is ugyanott van, talán csak a tévé lett új, tekintve a technika előrehaladottságát. Cigarettázunk. Közben hallgatjuk a rakodóemberek csattogását és káromkodását, a szirénák vijjogását, a taxisok perlekedését, a villamos csilingelését, a kukásautó mormogását...
- Tudod, nem tudtam. - szólalok meg nagy sokára. - Elmegyünk a múltunk mellett, ott hagyjuk valahol, és hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla. Ne haragudj?!
- Akkor eltemettetsz? Majd.
- Majd. De addig
- Nem kell addig. Csak temettess el…
Otthon Ági kérdezte, hogy mikor jön a bohóc barátom újra, mert élvezte, nagyon. Két könnycseppel a szememben csak annyit mordultam felé: Nem tudom

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Tecccet,Dady!

(Csodálatos Goyó A Négerek Királya, 2011.02.13 20:36)

Teccet Dady,rohaggggyámeg!

,,,

(merjoe, 2010.01.08 20:17)

Judit, ebben is egyet értünk :)

Pécs

(uccika, 2010.01.07 22:17)

Nem ha ritkán írsz, de az minőség! Ez (káromkodás helye)Jóóóóóóóó!