Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Egy lekésett busz margójára

2010.01.01

Huszonhárom lépés és felszállhattam volna a buszra, de nem jött ki jól. Egész pontoson nem jött ki időben az a huszonhárom lépés. Ám nem idegeskedem. Rezignáltan rágyújtok egy cigire és a következő megálló felé indulok, hiszen jól tudom – a nép már régóta mondogatja – buszt lehetetlen elkésni. Kizárólag csak túl korán lehet kimenni a következőhöz. Nos ha én túl korán megyek ki, hát sétálok. Van, hogy a menetjegyet megspórolván elsétálok egészen a célomig, mert egy újabb népi mondással élve: busz és nő után nem érdemes futni.

Persze, hogy futottam már. Általában a nő után és általában a nő miatt a busz után. És persze, hogy fogok is. Naná. Mert a szabályok azért vannak, hogy megszegjük őket, és mert képtelen vagyok megváltozni. Nem nő be a fejem lágya és én csak futkosok össze-vissza az életemben. Hol nő, hol busz, de megesik, hogy kutya, ritkán udvari kapirgálós csirke, esetlegesen pediglen a disznó farka után.

De most csak sétálok a januári hidegben. Füstölögve, mert dohányzom, ám azzal a tudattal, hogy semmi baj. Kis szerencsével a következő buszt a következő megállóban már csak hat lépéssel csúszom le. Egy kicsivel, nagyobbal pedig, pont kijön a lépés és vége a sétának. Felszállhatok a buszra. Felszállhatok és tanulmányozhatom, még akaratlanul is a buszbűzt, amit kizárólag utastársaim illatának egyvelege képez és évszakonkénti, de inkább havonkénti jellegzetességei vannak. A tél elején, amikor előkerülnek a nagykabátok, igen is érezni a naftalin hatását. Ez olyan, mint nyáron az édes dezodor émelyítő illata, vagy ősszel a meleg zoknik hatására a lábszag.

Az illat mellet pedig ott van nekem még egy teljes élő kiállítás. Arcképcsarnok. Csak nézegetni kell őket és meséket mögéjük gondolni. Hihetetlen, hogy a Lófejű Tündér még mindig létezik, ahogy a Vasorrú Bába, hogy ne is beszéljek a Hét Törpéről, Mici, Mackóról, a Zsákos Emberről, aki a rossz gyerekeket viszi el, és az új kor termékeiről, a kikent kifent negyvenes, aki telefonon a gyermekével szülőt játszik miközben a szeretőjéhez zötyög, az állandó kamaszt az aktuális maszkban, a dílert, ki alig lát, de vigyorog. A romacsoportot, mennek markecolni a piactérre jegy nélkül és hangosan, aztán a hajléktalan, aki felkéretkezett két megállóra.

Ám ha mégse nem jön ki a lépés, akkor sincs semmi baj. Az íróembert az utca is elszórakoztatja. Először is ráedzhetek az össznépi kutyaszar-átugráló versenyre, aztán felbosszanthatom magam az útszéléről engem fröcskölő autósokon, mert a magyar utaknak ma már ugye nemzeti öröksége a kátyú. Szerintem, direkte cégek szakosodtak a kátyúk gyártására is, csak titokban teszik ezt. Úgy, hogy mi halandók ne is lássuk. De szórakoztat az utcán a csodacsávó biciklisgatyában, meg mindenféle testhez simulóban. Fut. A kutyát meg húzza maga után. Szegény kutya haldoklik és infarktus közeli az állapota. Csávó boldog, hogy futhat. Közben beszívja ugyanazt a szmogot meg port, meg mindent, amit én, de ő egészségesen fut. A kutya meg tűr. A szánalom jár át. A kutya végett.

Megnézek a túl oldalt néhány egyáltalán nem elhanyagolható helyi megoldást. Barátnők bizonyosan, és kevés a valószínűsége, hogy valaki unja már őket. A mozgó kirakatban még minden kinn van közszemlére. Nem is tudom kinek is kéne hálásnak lennem érte, hát erősen elgondolkodom, amikor fellöknek. Emberünk lóarcú, amiről arra asszociálok, hogy minden bizonnyal most jött a tágas pusztából és még szédül szegény a betonon, de nem. Márkás cipő, jó ruha. Városlakó. A városlakók arroganciájával büfög a képembe, hogy nem tud vigyázni!

Ki, öcsém én? Én tudnék, de Te? – ám a vita meddő. Városlakó már messze jár, éppen egy öregembert rúg fel. Útba volt, értsük meg.

Újabb megálló, és busz is. Ajtók kinyílnak, de nem szállok fel. Egy megállóra már minek.

Megspóroltam egy menetjegyet, amit simán egy sörre tudok váltani a kedvenc kocsmámban. Már megérte.

Aztán még végighúzhatok a kerítéseken egy botot, hogy a kutyák őrjöngve rohanhassanak felém, és bennem újra éledjenek a kölyökkori emlékek, mert bizony, amikor jöttünk haza anno a suliból, ugyanezek a kerítések álltak már és csak a kutyák cserélődtek. Gyorsan megállapítom, hogy bármely korban jó gyereknek lenni. Sőt gyereknek lenni a legjobb, bármelykorban. A gyerek szabad, ő az örök szabadság. A felnőtt gyerek már csak egy szerepjáték, tele félelemmel és bűntudattal. És a kutyák sem a régiek már.

A kocsmában a buszjegy árából megspórolt extra sör felett elgondolkodom: megérte-e? Megérte-e megspórolni, majd erre a sörre elkölteni. Egyáltalán megérte-e bemenni a városba és üres tekintetű hivatalnokok bugyata képével társalogni? Megérte-e nem futni a busz után? Mi lett volna, ha egyszer csak egyszer az életben elérek egy buszt? Azt hiszem semmi. Mert a világnak az én világom nem számit. Csak én, mi hisszük azt, hogy számítunk a világnak. Fixa ideánk, hogy az én és a világ szétválaszthatatlan egész. Pedig lássuk be a világ szarik ránk.


Tudod világ én meg rád. És itt és most megfogadom újfent:


Nő és busz után ezek után sem.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

marius@yahoo.com

(Marius, 2011.11.10 16:27)

miert nincs leirva az iro???