Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Holdkirálynő

2009.10.21

Előjáték

Azt mondják, valahol létezik a Társ, akivel minden teljesen működik, minden forma alak, a test minden porcikája szabad, érte remeg minden pillanat. Vele, csak vele akarsz lenni minden másodpercben, mert az idő izzik, ha együtt vagytok, nem csak múlik. A pólusaid magadba szívják a bőrét, a szemed az alakját, szád az ő szájának ízét. Szinte egyé váltok, hogy aztán egy megjósolható rossz pillanatban, borzalmas kínok közt, gyűlölködve, áskálódva, utálkozva váljatok el, mert… Aztán van a Lélektárs, aki érti a lelked minden mozzanatát, üzenetét, akinek a lelkére, ha a te lelked borul, szent gyönyör! A Lélektárs nincs melletted, és csak a gondolataitok szeretkeznek. A Lélektárs nem készít vacsorát, és szerelmes szavakat sem suttog esténként az ágyban. A Lélektárs a lelked társa, mert…
Ebben a fenenagy elektronikus korban, a másodpercek, az egyidejűség, a határtalanság világában, történt, hogy összeakadtam a szupersztrádán egy olvasóval, egy hálás olvasóval. Egy olyan olvasóval, ki valamiért elhitte a meséimet, ki belelátta magát a történetekbe, ki néha eggyé vált a szereplőkkel. Összeakadtunk és leveleztünk, pontosabban, a chat nevű varázslatot űztük egymással, ami a mai kor nagy-nagy csodáihoz tartozik. Hálásolvasóm, minden bizonnyal egy gyenge pillanatában tette fel nekem a kérdést mi aztán mélyen elgondolkodtatott:
- Mond! Honnan ismered a lelkem? Honnan ismered a vágyaim? Miért van, hogy a meséid az én meséim? Ki vagy te egyáltalán?
Nagysokára született meg csak a válasz…
Én csak egy Történetsíró vagyok. Nem tettem mást, csak szipogva hozzád lopakodtam, és megálltam az ágyad fölött...
___________________________________________________________________________
Talán május volt, vagy június eleje. Kései tavasz, koranyár, vagy ki tudja, már. Ahogy életünk, úgy az időjárás is kifordult. Langymeleg volt, fenn a pincesoron, ahová szívesen menekül a férfiember, mert fáj neki a világ, vagy ki tudja mi. Ez férfiembereknél megfoghatatlan, hiszen úgy van, hogy fájni kezd, és akkor el kell meni, fájni. Minden bizonnyal a másik nemnél is így van, csak ők kevésbé látványosan menekülnek. Rövidre fogva. Fájtam, hát mentem, és nem titok, hogy más férfiemberek is fájtak a szomszédban, így főztünk, boroztunk, utáltuk a politikát, áldoztunk az ördög bibliájának oltárán, és egyszer csak teliholdas bársonypuha éjszaka lett. Asztalt bontottunk, ment mindenki saját magányába. Ilyenkor és csak ilyenkor, néha, de, csak ha figyelsz, eljönnek a bűvös pillanatok. Mikor a hold fényében a dűlőn botorkálsz a présház felé, és csak a sugallatát érzed az éjszaka örökös őrének. Valami vonz. Valami bizsergető, megmagyarázhatatlan. Csak egy jó érzés. És tart mindaddig, míg meg nem érkezel. Lerogysz a konyhaasztal melletti székre és megkérdőjelezed, hogy bizonyosan jó volt-e ma ezt az ultipartit végig játszani. Bizonyosan és ténylegesen, valóban fájsz-e, vagy csak akarnokként akarsz magányt, mert az olyan férfias. Szóval agyalsz. Aztán zuhanyozás után egy fürdőköpenyben ki kell még menned a ház előtti pázsitra, mert… Engem itt ért el a varázslat…

Teljes telihold volt, fenn az éjszakai égbolt kellős közepén, éppen felettem. Tündökölt. Hatalmas volt, és fénye játszott a kert fáin, a pincesor tetőinek gerincein, a kerekes kutak káváin. És csend volt. Valahogy mély furcsa csend volt. Sehol az éjszaka zörejei, apró szösszenései. A bagoly sem rikkant, a vadkan sem moccant. Csak a kis kert pázsitja hívott a hold alá. Úgy ahogy voltam, kilépve a zuhany alól épp csak egy fürdőköpenyt kaptam magamra, és egy pillantás múltán már ott álltam a hold alatt, beledermedve a látványba. Majd hirtelen, a hajnali szél, szellő, langymeleg fuvallat, vagy csak a képzeletem játéka lecsusszantotta rólam a köpenyt is. Miért? Hogy a fényt befogadjam, a szellőtől megtisztuljak, az éjszakába beleolvadjak, hogy elkezdhessek egy csillagutazást, vagy csak egy álmot, egy gyönyörű látomást.

A hoppmester hármat koppantott a botjával majd fennhangon így szólt:
- A Vándor. Minden utak csavargója, minden borok kóstolója, minden dalok dúdolója, minden álmok álmodója. Az apátlan, hazátlan árva, kit az út fogadott örökre magába.
Erre a furcsa mondatra riadtam és nem értettem hol is vagyok, meg miért, és egyáltalán mi történt, hiszen alig egy perce még csak zuhanyoztam. Körbepillantottam. Az udvartartás csak bámult rám. Minden bizonnyal soha nem láttak még krokodilbőr Western-csizmát, ami már ugye önmagában is ellentmondás. Mint ahogy kopott-foltos farmert sem. Az udvartartás selyemben volt. Az udvartartás lehet, hogy csak selyem volt. Nem volt időm megfigyelni, mert valahonnan messziről, a fényből előlépett egy sziluett és kérdezett:
- És mely utak hoztak hozzám, te vándor.
- Ha én azt tudnám… Semmilyen útra nem készültem éppen, s lásd mégis itt vagyok. De Hol is?
A hoppmester válaszolt fennhangon, szinte trillázva, mint egy madár.

Ahol a mélysötét éjt megtöri a fény
Ahol minden mondatból lehet remény
Ahol simogatnak, ölelő szavak
Ahol fényben fürdetheted magad
A Hold udvarában,
Az álmok világában
A Holdkirályságban

Hol is? A Holdon. Nem az nem lehet. Valami királyságban. De, de ilyet meg nem ismerek. Ismerek földi királyságokat, jártam már diktátorok rémuralma alatt, láttam már kiskirályok önkényuralmát, éltem át önjelölt nemzetvezetők dilettáns vergődésében, menekültem szolgák és talpnyalók világából, és szánakozva köszöntem el az öreg cselédasszonytól, aki nem tudta, és nem is fogja már megtudni soha sem, hogy az uraságot tisztelni kell, vagy utálni. de soha még nem halottam a Holdkirályságról. A hoppmester csilingeltette újra a hangját:
- Élvezd a kegyet, idegen, s nézz jól körül e helyen. Itt nincsenek kegyencek, a szolgák sem nem lopnak, nem lopakodnak. És úrnőnk vár, hogy néhány egy csodára rátalálj.
Az úrnő pediglen még mindig ott állt a végtelennek tűnő terem másik végében, a ragyogásban. A hoppmester eltűnt a folyosón. Jól lehetett hallani botja koppanásait. Pár lépést tettem az úrnő felé de a padozat áttetszővé vált, és mint egy mozi vetítőtermében peregni kezdett egy film, apró rövid történetekből, kaotikusan összeszabdalva. Megjelent a diktátor benne, és Jenő bácsi a földszint kettőből. Aztán utcalányok és gazdáik, összeroppant tizenévesek szétszurkált vénával, sivatagban rettegő éhező csontsovány emberek. Ahogy lépdeltem a sziluett felé minden egyes lépésem váltott valami másra. Gyomorforgatóra, szívfacsaróra, megnevettetőre, elgondolkodtatóra, és nem akart vége lenni a teremnek, én pedig nem mertem megállni, mert hátha egy olyan képkocka merevedik ki, amitől inamba száll a bátorság. A végén már szinte futottam a fény felé, és nagy sokára, végre a fényben fürdő alak elé érkeztem. A női arc mosolygott. Az atollkék szemek is mosolyogtak, a teste is mosolygott. Kitárta karját, átölelt és csak suttogta:
- Üdvözöllek a királyságban.
Nem tudtam szólni, álltam ott és vártam, mi történik. Biztos voltam benne, hogy bármi is legyen, az nem lesz szokványos, az nem lesz már átélt. De semmi nem történt. Hellyel kínált maga mellet és csak üldögéltünk. Nem voltak kérdéseim, ő pediglen nem zaklatott kérdésekkel. A terem távolabbi részein mintha a selyembe burkolt alattvalók mozgolódtak volna, de ez is csak inkább érzéki volt, mint sem megfogható. Belefolyt az időbe a pillanat mikor megszólalt. Arra lettem figyelmes csupán, hogy hangjának folyamán, már egy ligetben vagyunk egy ősöreg bölcs fa lábánál, és ő csak mesél. Mesél sorsokról, talán a sorsáról. Mesél válásokról, gyermekekről, félelmekről és boldogságkeresésről. Mindenféle emberi dolgokról. Csak csodálkoztam, hiszen hogy kerülnek ide, ebbe a királyságba emberi dolgok. Itt meséket kellene hallgatnom. Sok-sok Kis Herceggel kellene találkoznom, Fülessel, Mici Mackóval. De nem! Nagyon is az élet kellős közepén voltam, és ez tartott egészen addig míg a Hold királyságában nyugovóra intett bennünket valami édes-bús dallam. A szobámban az ágyon a plafont bámultam, mert nem tudtam elaludni. Egy kisfilm elkezdett pörögni…

Azt a képet szeretném! - szólította meg az eladót a férfi a galériában.
- Egész pontosan melyikre gondol?
- Arra ott a fő helyen, a kékben pompázót, aranyban csilingelőt…
- A Királynőre gondol?
- Amennyiben az a címe.
- Azt nem lehet, az a főnök kedvence. Nem is olyan régen szerezte be.
- De nekem az a kép kell.
- Uram! Azt nem lehet.
A férfi kifordult a galériából, de még vetett egy utolsó pillantást a képre. A szemek helyén pompázó atollkékre, a csillogó feketére mi az arcot fogta keretbe. Az aranysárga diadémre, melyben ragyogó fehérben pompáztak az ékkövek. Nagyon megigézte a látvány. Van ilyen mindenki életében, hogy csak meglát valamit, és nem tud, nem akar tőle szabadulni. Nem a szerzési vágy hajtja, a megismerés édes kihívása. És egy képben annyi mindent bele lehet álmodni. A nappalokat, az éjszakát, beszélgetéseket, szeretkezéseket. Egy tengerparti nyarat, vagy fenn a hegyen egy másikat. Egy kép oly sok mindenen át tud segíteni, mert hagyja, hogy szeresd, engedi, hogy játszadozz vele és a képzeleteddel. Egy kép nem csak egy pillanatnyi állapotot mutat. A képben benne a múlt, a fényekkel, mesékkel, a jelen, ábrándokkal, és a jövő, reményekkel. A férfinak az járt a fejében, hogy tulajdonképpen nem is annyira a kép kell neki, jobb lenne a modell. Nem mindenki képes arra, hogy a festőt arra ihlesse, hogy királynővé varázsolja. Erre csak a különlegesek képesek. Csak az olyanok kik maguk is királynők már, csak pompa nélkül, udvartartás nélkül, szolgák nélkül, egy nagyon apró királyság legszebb hölgye. Egy királyságé minek nincsenek határai, nincsenek fegyverei, nincsenek politikusai, nincsenek kapzsi kereskedői. Egy királyságé mi az emberekben keres magának pillanatokat, hogy otthagyhassa a szarvasbőrbe öltöztetett nagy könyvet, annak a téziseit, hogy nyugalomra, harmóniára, békére tanítson. A királyságé, mi nem hirdet semmilyen eszméket, hiszen nem eszmék mezsgyéjén, gyűrűjében kell élni, csak az érzések orgiája szabhatja meg a helyes utat. Igen van úgy, hogy az érzések megvadulnak, van úgy, hogy félelmet keltenek, van, hogy rettegést hoznak, de erre vannak a társaink, és a Királynő. A társaink kik megfogják a kezünk és elkísérnek az út egy szakaszán, hogy nehogy rossz irányba lépdekelj, és a Királynő ki áldását adja.
A körúti forgatagot észre sem vette a férfi, a gondolataiban járt, a kép igézetében égett. A művészet már csak ilyen, az arra fogékonyakban elindítja a képzelet játékát. A férfi éppen hős lovaggá változott, mert meghallotta, hogy a Királynőt valami gonosz szörny, rettegésben tartja, és elhatározta végez vele. A Királynőnek tisztának, fenségesnek, mégis természetesnek kell maradnia, nem garázdálkodhatnak körülötte mindenféle szörnyetegek, mert akkor ő, a hős Lovag azonnal paripájára pattan, megküzd vele, ha kell utolsó vérig. Az nem lehet, hogy csatát veszítsen, hiszen tudja, érzi a Királynő ott belül, erőssé teszi, bátorrá, szinte legyőzhetetlené. És különben is, meg is írja ezt, hiszen békeidőben majd ő lesz a Krónikás, és a Dalnok. Sőt a Bolond, ki ha kell fricskát mutat, ha kell boldogan mulattat. De az Udvarmester is szívesen lesz, már ki is gondolta mit fog mondani mikor a királynő megjelenik sejtelmesen átlátszó hálóköntösében, hogy nyugovóra térjen. Már tudja biztosan. Hármat koppant a botjával a hagyományok szerint, majd méltóságteljesen szól: Ti lelkek mind, most már ne zajongjatok, halkan csendben vigadjatok, a hölgy, a fenség, nyugodni tér, csendesedjen el most itt a tér. Csak a Nagy Fa beszélhet, mondhat titkokat, susoghat álomba ringató dallamokat.
A férfi felnézett és gyökeret vert a lába. A királynő ott jött vele szembe. Még pár lépés és ideér. Most, most itt az alkalom, hogy igazán megmutathassa, hogy képes-e rá, megérdemli-e azt a képet…
Egy hét elteltével a galéria tulajdonosa, mikor nyitotta a boltot nagyot kiáltott, majd térdre esett és fájdalmasan zokogott. Nagysokára tudott csak felnézni a fő helyre hol az imádott képe volt kihelyezve, de a keretben csak összefolyt színek torz összevisszaságát láthatta.
Hová lett az én Királynőm? Zokogott fel újra fájdalmasan, de soha senki nem mondta el neki: Sosem volt az övé, pillanatokra birtokolta csupán, de a királynők szabadok mindenkoron, senki nem birtokolhatja őket, csak hódolhat nekik, és akkor talán kegyesen lehajolnak, a füledbe súgnak egy varázsmondatot …

Holdkirálynő, holdkirályság uralkodónője, kiről, és akinek ez a történet szól, létezik. Olyannyira, hogy nélküle nem lennék, nem lehetnék történetsíró. Így itt ezúton is meghajtom fejem előtte köszönetképpen…mindenért.

Utóirat

A Vándor soha nem volt csavargó, de ezt csak akkor értettet meg igazán mikor Holdkirálynővel találkozott. Mert a találkozások kellenek. Kellenek, hogy a lelkek beszélgessenek, kellenek, hogy a szemek összevillanjanak, kellenek apró, figyelmes érintések. Jó mondatok kellenek, mert a mondatok a kapcsok, a mondatok tudják csak elsírni, hogy örülök, hogy vagy nekem…

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.