Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Imá(z)s Kön(n)yv

2009.10.12
 


 
Kép Kopcsó Andrea: Porhüvely

 
„Csupán hozzánk viszonyítva van édes, keserű, forró és szín, a valóságban csak atomok léteznek és az űr.”
                                                                                          Démokritosz
 
Ima, Imád: A szó eredetileg pogány varázslással kapcsolatos fogalmat jelöl, s a kereszténység felvétele után, bonyolult jelentésfejlődéssel nyerte el mai alakját.
                                                                          Magyar Szótörténeti szótár
 
Imázs: Tükörkép, összkép, képmás. Gondosan és tudatosan felépített sajátos arculat.
                                                                            Idegen Szavak Szótára
 
Könyv: A 'könny' régies alakja.
                                                                           Magyar Értelmező Szótár
 
              Nyomtatott szöveget tartalmazó lapokból egybefűzött vagy kötött, fedéllel ellátott írásmű.
                                                                       Magyar Szótörténeti szótár
 
Összefőzött lapok rajta szavak, amelyek mondatokká, bekezdésekké, néha párbeszédekké állnak össze. Vannak különleges esetek, amikor a szavakból versek lesznek a lapokon.
                                                                                                A Szerző
 
Könny: Az a hígan folyó váladék, melyet a szeműr külső zugában elhelyezett könnymirigyek elválasztanak.
 
A szerző előszava:
 
Az Imá(z)s könny(v) nem más, mint egy egyszerű üzenet. Magamról, magamnak. Ez nem jelenti azt, hogy másnak nem ad, nem jelenthet semmit. Ez csupán annyit jelent, hogy az író nem követ néhány alapszabályt. Néha tán még nem is következetes. Nincs történetiség, nincsenek valódi szereplők. Leginkább kidolgozott és nem kidolgozott gondolatok vannak. A kidolgozatlanság néha tudatos, hiszen az író mint ember ugyanúgy fél mindentől, mint az átlagember. Csak néha félelmeit félretéve elemez. Nos néha a félelem győzött.
 
Hogy betekintés-e a magánéletembe? Nem. Semmiképpen. Ha bármibe betekintést nyújt, az talán az írói hitvallás, fájdalom, keserűség és szeretet, amit ki kell, ki akarok, és ki fogok írni magamból.
 
Hogy hogyan? Milyen minőségben? Mennyire szak és szakmaszerűen? Itt most nem fontos. Mint ahogy - és ezt nem kéne bevallani - nem cél a közérthető mondanivaló sem. Tudom, azért néhányan majd érteni vélik, ám én mindenkinek szeretném megköszönni, hogy elolvassa.
 
I.
 
Az írók idealisták. Mind. De nem féltik az álmaik. Ébren továbbálmodják.
 
Az olvasók lusták álmodni.
 
A hit a gyengéké, mondják a materialisták, de az ég felé könnyeznek, mikor temetik halottaik.
 
Ments meg minket!
 
De legalább is oldozz fel.
 
Tudom, úgy sem teszed meg.
 
I/1
 
Sohasem hittem, hogy Isten létezik, létezne, sem nem a Fiában, sem a Szűzanyákba. Láttam Rómát és a Vatikánt. Tudom, hogy a vak hit és az Úr nevében több halál hörgött a Földanyához, mint a virágzó szerelem csengő nevetése Napatyánk fényében.
 
A Szent Szellem akarta, akarja így. Nem tanít, csak van köztünk. Szemlélődik. Minden csoda, mely a remélt boldogsághoz visz, tőlünk származik, belőlünk fakad, és nekünk kell megélni. A Szent Szellem nem ad és nem kér. Csak tapasztal. Tapasztalatait pedig felírja az égre, ahonnan a sámánok útmutatásai alapján bárki elolvashatja az őt érdeklő részt.
 
Csak meg kell tudni érteni a nyelvét.
 
Szánj meg minket!
 
I/2
 
Egyszer a Casablancai piacon kiraboltak. Egy berber kislány volt és a testvére, a kékszemű, majdnem szőke Emír. Elkapták őket. Elkapták őket, mert a szegénységnél és a nélkülözésnél is nagyobb úr az idegen tisztelete és pénze. Nem tudtam milyen sors vár rájuk, nem tudhattam, hiszen sem szokásaikat, sem kultúrájukat nem ismerem, de kéretem a rendőrfőnököt, hogy ne bántsák őket, hiszen mindenem meglett, kár nem ért, és ők még csak gyermekek.
 
A Rendőrfőnök hajthatatlannak látszott és én nem tehettem mást, mint megértsem, a törvény azért van, bárhol is élünk a világban, hogy meg és betartsuk őket.
 
Négy nap múlva kopogtattak egy több száz kilométerre lévő kasba kis szobácskájának ajtaján. Kinyitottam. A két gyermek állt ott és az apjuk. Azt mondta, hogy azért jöttek, hogy a gyermekek szolgálhassanak engem. Nem értettem, de elmesélte, hogy a rendőrfőnök elengedte őket és elmagyarázta, hogy mi lett volna a büntetés.
A gyermekek a lábam elé borultak. Az apjuk sírt.
Vettem nekik két jégkrémet és büntetésből megitattam az apjukkal egy teljes üveg bort.
 
Köszönöm, Neked.
 
I/3
 
Mindig elhagytál, mindig magamra hagytál a legrémisztőbb pillanatokban és én féltem, hiába kerestelek az égen, valaki szemében, házak oldalában, fák koronájában, ringó búzamezőn, sörben, dohányfüstben. Bárhol. Mindig hiába.
 
Haragudtam rád, mert a szükségben nem voltál ott, nem álltál mellettem, és nekem egyedül kellet harcolnom a csatákban.
 
De mára megértettem, te nem harcosnak születtél, sem nem ámító, csábító, vakító, butító, felkent és felsőbb társamnak, ki majd mindig és állandóan elkísér.
 
Ugyanolyan vagy, mint én. Te is rettegsz a háborúktól, hiszen nem a Te háborúid. Te is menekülsz, ha látod, a természet pusztítani jön el és nem életben tartani. Te is keresel és bolyongsz, mindaddig, míg rá nem találsz az óhajtott talizmánra. És Te sem barátkozol, mert a barátság megszentségtelenítése rosszabb a halálnál. Az árulás nem bűn, a valódi élet megtagadása.
 
Kinyújtom feléd kezem.
 
I/4
 
Egy nap, egy nagyon szánalmas pillanatomban, amikor, szégyelltem, hogy elhagytak, amikor rettegtem az eljövendő magánytól, amikor alkohol és gyógyszermámorban éjszakáztam és a nappalaimat egy szektával töltöttem, akik valami Istent imádtak - de különc módon -, egy éjjel azt hittem megjelentél.
 
A plafonra felrajzolódott egy arckép az éj kellős közepén és hívó hangokat hallottam, egy szavak nélküli dalt.
 
Páni félelem fogott el és csak ordítottam bele az éjszakába, hogy:
 
Menj innen, nem kellesz! Nem szeretsz, nem óvsz és védsz. Csak játszol velem.
 
Tudom, hogy Te voltál, és tudom, hogy nem haragszol rám. Csak kipróbáltad az akaratom.
 
A bölcseké a hatalom.
 
I/5
 
Sajnos ritkán találkozunk. Túlzottan is lefoglal a lét- és fajfenntartásom.
 
Keresem az utam, és Te hagyod.
 
Hála
 
I/6
 
Az ostobák tervezik és vágyják a jövőt. Így aztán kiszolgáltatottak önmaguknak, de Te mégsem leplezed le őket soha, csak fricskát mutatsz, hogy jót viduljunk.
 
Tiéd a humor
 
I/7
 
Tudom, semmi nincs kőbe vésve. Az csak az ateisták önámítása. A holt lelkek vergődése saját ketreceikben, hol ugyanaz az inkvizítor, mint a vádlott és a hóhér.
 
De a szellem akkor is szabad, mert a Tiéd, hiába mi hordozzuk. Te csak hagyod, hogy földhözragadt mondatokká szelídüljön bennünk, mert hiszel az értelem erejében.
 
Hiszed, hát hisszük, hogy valaki egyszer talán megtalálja az Aranymondatot.
 
I/8
 
Tudom, hogy adhatok.
 
Nem Belőled.
 
Magamból.
 
A hitemből, érzéseimből, apró kínjaimból és életösztönömből.
 
Belőlem, de általad.
 
Az egyensúly mindig helyreáll.
 
Mosolyogsz
 
I/9
 
Soha nem engednéd, tudom, hogy a Boszorkányok és a Sámánok közös gyermeket nemzenek, mert elég elviselned az önjelölt Bolondok hányaveti uralkodását.
 
Haragod mégis féken tartod.
 
I/10
  
A mélyről jövő nyomorúságot nem Te mérted ránk, ostoba gyarló bűneinkért. De hagyod, hogy gyengeségünkben vergődjünk. Nincs hatalmad csak szellemed, ezért hát csodát nem tehetsz, de megsejtetheted a kivezető utat. Csak mi balgán, inkább szenvedünk tovább.
 
A beletörődés nyomor.
 
I/11
 
Amikor álmomban átéltem egy indián törzs esőtáncát és tudtam, hogy mellettem ülsz, kíváncsi lettem. A természet vagy a hit az erősebb?
 
Két napra rá eleredt az eső és új életet adott a természetnek. De az indiánok nem téged kezdtek el imádni.
 
Csak köszönetet mondtak.
 
I/12
 
Színpadod követelünk magunknak.
 
Az előadás sikeres.
 
Mosolyod elismerő, de nem tapsolsz.
 
Adj újra és újra erőt.
 
I/13
 
Nincs gyűlölet.
 
Csak a szerelem létezik és annak stációi. És a Szerelem jól tudod, hogy fölötted áll.
 
De tudom jól, nem hibáztál.
 
I/14
 
Élvezzük a bort, Napanya és Földatya minden áldását, és közben beszélgessünk.
 
Ez az üzeneted
 
I/15
 
Az életünk végét mi határozzuk meg. Azt, hogy mikorra gyengül el a hitünk, mikorra győzi le az akarást a feladás. De ez nem szükségszerűen a szellem halála, inkább a fásultság győzelme a kétkedés felett.
 
Ám a lélek örök.
 
I/16
 
Te nem vagy maga a szerelem. Pedig a szerelem alaptétele, hogy tudj adni, és képes légy elfogadni. Ennyi és nem több. Csak mi - itt ebben az óriási nagy játékban - írtuk át a szabályokat, csak nekünk, nálunk van áldozat, kín és szenvedés.
 
Az oltáron kínlódó áldozatokkal nem tudsz mit kezdeni.
 
Neked nem fáj az ostoba mártíromság.
 
Iszonyú kín.
 
I/17
 
Keresem benned a kimondatlan szavaimat, ám nevetve visszautasítasz.
 
Nem értelek, hiszen én már tudom, értem, hogy nem az enyém a város, és sem a sivatagot, sem a bérceket nem uralhatom. Csak szavakat kérek.
 
Hallgatsz.
 
II.
 
Az életben két dolog, ami bizonyosan megcsal; a hited és a szerelmeid.
 
II/1
 
Reggel felébredek és félrefordítom a fejem. Ébredezik. Arcán gyűrt mosoly, szemében kérés: Ugye felteszed a kávét? És én lustán elhiszem, hogy még ma is engem akar.
 
Aztán ráébredek, hogy ez még álom.
 
A valódi reggeleken a mosoly ritka kincs és sokszor még a kávé is hideg, mert órákkal előbb rég elmentél.
 
Régebben még volt egy cetli, hogy szeretlek, vagy hogy vásárolj be. Ma van, hogy reggelire már nincs kenyér.
 
II/2
 
Sosem voltam nős, sosem lettek gyermekeim, sosem éltem valós élhető családi életet. Pedig.
 
Pedig annyira hittem, elhittem, hogy én is, ha majd nagy leszek, ugyanazt kapom, ami mindenkinek jár. Ugyanazt a kispolgári unalmas ám élhető, leélhető életet, amit a környezetemben minden család sugallt, ami a másolni való példa volt. És én rózsákat akartam kerti lugasomba, kutyát, egy kislányt, akit majd férjhez adok és azt a jótestű szőkét, akit annyira de annyira…
 
Azt mondják - és ezt is lustán elhiszem-, hogy adok. Nap mint nap, kis apró dolgokat, belőlem nekik. Én meg minden egyes nap elcsodálkozom: Miért? Hogyan? Miből? És van-e egyáltalán jogom adni? Mi ez az egész?
 
Hiszen nem lettem senki. Nem vagyok senki. Nem lettem a tökéletes családapa, nem lettem A Férfi, a szerető férj, a sármos szerető. Nem halmoztam fel gazdagságot, jól és előre kigondolt baráti és üzleti kapcsolatokat, nincs hírnevem, nincs egyebem, mint a doboz cigi a zsebemben, egy napló a kezemben és egy toll.
 
Ugyan mit adhatok én így?
 
Minden iskoláimat erős közepessel végeztem el, és azt hiszem ez az élet iskolájával is pont így történt, bár a bizonyítványra talán egy jó tizenöt évet még várni kell. Most amolyan hatodikos lehetek, csak a többiek húsz évesek én meg negyven. Későn érő típus mondják rám fanyalogva, és általában elfordulnak. Valahogy nem kellenek a későn érő típusok. Nincs kisugárzásuk. A nőstény nem látja meg benne a védelmezőt első pillanatban, és már megy is tovább. Nem várja meg, hogy beszéljek neki, bármiről. De azt hiszem jobban is teszi már. Úgysem értené.
 
Haldoklik a hitem. A mostani. Mert már annyi hitem volt. Hittem mindenekelőtt a világ megváltásában, ami természetesen csakis rajtam keresztül történhet meg. Ez közvetlen az után volt, amikor apró hitszösszeneteim a semmibe vesztek, a Télapó és a Jézuska ürügyén. Sőt a Mozdonyvezető, Tűzoltó, de még a rock sztár is rég feledett hitecske volt csupán.
 
Aztán jól nem váltottam meg a világot. A világ pedig engem. Én persze meg vagyok sértődve a világra, de ez a világot egyáltalán nem érdekli. A világ szarik rá, hogy milyen hitem van, vagy van-é egyáltalán. A világ éli saját világát, de azért rendes, mert ha nem nagyon nagy a pofám, hagyja, hogy lézengjek benne. Hagyja, hogy új és új hiteket keressek magamnak. Hagyja, hogy új és új szeretők ágyában dideregjek, meg sírassam azt a középcsaládot, a harmadik emeletről. Egy ötéves kocsival, lakáshitellel, egy fruskával, akit imádok…
 
II/3
 
Minden bizonnyal és ez tudományosan is bizonyítható, hogy eddig, sőt ezután is, a leghosszabb időt saját magammal éltem. Csak ezt követően jött az Irma, a Vilma, Ildikó, Emőke, és hosszan sorolható lenne az utónévszótár.
 
Furcsa, de ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor - bármennyire is imádott volt Fruzsina, Szilvia, és Henriett - önmagammal volt a legjobb.
 
Legboldogabb pillanataimban mindig egyedül voltam, mert a boldogságot nekünk magunknak kell megélni. Megosztható persze, sőt ajánlatos is, de mégis csak a miénk, a sajátunk.
 
Tudom, most lebolondoztok.
 
De bolondnak is kell lennie a világban, nem csak lebolondozónak.
 
II/4
 
„Okos nő vagyok, ha akarok” írta egy ízben kedvenc barátném, ami egy nőtől a végtelen egoista férfitársadalom szemében, megmosolyogtató, minimum. Ilyenek az előítéletek. Én szeretem érte.
 
Bizony jó az, ha okosak tudunk lenni. És egy nő általában mindig tud okos lenni. Közvetlen az után, hogy összetört, szétboncolt, meggyötört, kifacsart, és megalázott. És persze önmagát is.
 
Egy nő okosság előtti pillanataiban ott van az egész ösztöni ragadozó élet, az ősi gyökerek. Ott van, ahogy becserkészi áldozatát, ott van, amint türelemmel vár a megfelelő pillanatra, hogy lecsaphasson, megfigyelhető miként védelmezi, óvja és szeretgeti, bújtatja, eltitkolja, és büszkén körbehordozza. És a legvégén, a drámai színdarab, a sértődött ellökés minden egyes patikamérlegen kiszámított mozdulata, mondata, levele, telefonja és üzenete.
 
Aztán okos lesz. Mert akart.
 
II/5
 
Álnok csalók, mindketten. Ők, akikkel örökre összezárt a lét.
 
A Hitem, mely ugyanúgy kurválkodni jár egy idő után mellőlem, mint a Szerelmeim. Pedig én hűséges típus vagyok. Én, sem Hitem, sem a Szerelmeim soha meg nem csaltam. Nem mondom, olykor bizony hajtott a vágy, a kísértés sértegetett és kevélyen kérdezte: Na mi van, nem mered? És én nem mertem. Mert valahogy ez a két dolog oly szent nekem. Ez a két meg nem fogható, le nem rajzolható, tökéletesen és egyértelműen le nem írható, nem tanítható, nem tanulható, el nem készíthető, meg nem jeleníthető, valami, ami semmi. A tökéletes semmi, és mégis a minden.
 
Nem tudom, hogy mindig így volt-e, hogy a Hit és a Szerelem volt a legcsalfább életünkben, vagy csak azóta van ez így, mióta a Hittel és Szerelemmel nem rendelkező emberi egyedek mindkettőből árucikket csináltak.
 
II/6
 
Soha nem érintett meg a vak hit. És semmilyen vallás. Mert a hit nevében nem ölhetünk. Senki sem. Amennyiben ez megtörténik az egész csak mocskos ideológiává süllyed, amely csak arra jó, hogy rá hivatkozva az emberek menthessék a bőrüket a valódi igazság alól, aljasul.
 
Ezért hát nekem hiteim lettek. Ahogy öregszem egyre másra megváltozó, átalakuló, formálódó hit. Mert a hit ilyen együtt él az élettel elemzi, megérti, majd dogma helyett érzéssé alakítja át világainkat.
 
A hit meggyőződés. Meggyőződés közvetlenül bizonyíthatatlan dolgokról. A hit tehát ellentmondás. Egy meggyőződés, ami ellent mond minden materialista ténynek. De hit nélkül nem lehet. Egyikkőnknek sem. Hitünket válaszuk ki önmagunk. Legyenek apró-cseprő hiteink, meg jelentősebbek. A hit jó dolog, és nélkülözhetetlen. És nem lehet csak úgy cserélgetni. Beléd ivódik, veled nő fel, veled öregszik meg, és a halálod után a hited tartja majd életben a szellemed.
 
És bár a hit segít, ám az ima sohasem. Hittel, mely nem sokban különbözik az akarattól, elérhetjük kitűzött céljainkat.
 
Imával sohasem.
 
Az Ima a gyengék menedéke és a hitetleneké, akik nem tudják;
 
A Szent Szellem nem segít, csupán tapasztal. Nem teremtett, de nélküle felborulna az egyensúly. Bennem, benned.
 
III.
 
A monodrámák megírásánál csak az előadásuk nehezebb. Állsz egymagad a színpadon, előtted a közönség feszülten figyel. Kíváncsi mennyire vagy jó. Mennyit érnek a pillanataid.
 
III/1
 
Jó megígérem, hogy jó leszek, de a zsákos embert azt ne hívjátok!
 
Kérleltem Anyámat mindannyiszor mikor rosszfát tettem a tűzre. Valahogy apám szíja nem hatott meg, összeszorított foggal tűrtem az ütéseit és mindenegyes csattanással a seggemen egyre távolabb és távolabb került tőlem. A pofonjait kiröhögtem. De a soha nem látott, ám még a Nagyapám által mesélt zsákos embertől rettegtem.
 
Ma már nem rettegek.
 
A zsákos embertől nem.
 
Pedig milyen jó lenne, ha csak a zsákos embertől kéne rettegnem.
 
III/2
 
A Csavargóknak van tíz parancsolata.
 
„Ne zavard Isten álmát
Minden városban adj pénzt egy koldusnak
Tartózkodj a tömegtől
Kedvesebb legyen a különös mint a tiszteletre méltó
Alázatosság, figyelem, nyitottság minden új iránt
Tiszteld a régi mestereket
Szakíts idõt a zenére
Asszonyt és italt ne utasíts vissza
Hagyj jeleket magad után az úton
Légy szerelmes az életbe”
                                                     Földes László HOBO
 
Ha betartom, kívülálló vagyok. Ha megtagadom, önmagam tagadnám meg.
 
Nincs középút. Felszedték az út közepét.
 
III/3
 
Hetek óta kikérem magamat magamból. Siralmas siralomjáték. Egy soha be nem mutatott monodráma, melynek minden mondatát azonnal törlöm, amint megszületik. Olvasok, de nincs olvasásélményem, írok, de összevissza sorok sorakoznak csak, mementóként a skizofrén valóságomra.
 
Az egyik ücsörög a fotelban és próbálja megérteni valaki más sorainak a lényét, a másik vergődik saját soraiban, a harmadik sörözik a kocsmateraszon, a negyedik keresi rég elveszett szerelmét, az ötödik fedezi a hatodik apró le nem írható stiklijeit, a hetedik vár a sorára, a nyolcadik alszik, a kilencedik meg nem született gyermekét neveli, a tizedik kirándul…
 
Magam vagyok a szobában. Általában magam vagyok ebben a szobában. Mondjuk ez érthető, mert magamban írok. Magamban olvasok, magamban beszélek, magamban tévézek, magamban hallgatok zenét, és magamban sajnálom magam. Magamban kereslek meg, mindig. És mily érdekes, magamban vagyok csak magam.
 
Elfogyott az apró
 
Elfogyott az apró. Pedig mindig az apró fogy el utoljára. Valahogy így van kitalálva a világ. Apró a remény, amikor azt merészeljük képzelni, hogy vége, de mindig találunk egy rég elfelejtett dobozban aprót, a túlélésre.
 
Egy apró rejtett sikolyt, reményt az ágyban, amibe belekapaszkodhatunk, hogy talán azért még szeret és nem csak közösülni jött, parányi pillanatra. A szembogarában kéne látnom a csikasz kéjt, de a fejét elfordítja, viszont a meztelen mellén alszom el. Ha száraz is vágy, de vágy. Mert mindig az apró fogy el utoljára.
 
Valami rémromantikus mozitévedésünk alatt határoztuk el, hogy ha már majd saját ballépéseinket látjuk a vásznon, azonnal jelzéseket küldünk a másiknak.
 
Még így is a vége olyan szomorú volt. Sírtál a vállamon, amikor megvettem azt a villamosjegyet - naná, hogy az utolsó aprómból - ami aztán végképp elvitt tőled.
 
Elfogyott az apróm. A nagyszüleim mindig arra tanítottak, hogy a nagycímleteket, csak nagyon indokolt esetben váltsam fel.
 
A szerelmi bánat az indokolt eset, ki tudja? Mindenesetre vézna öröm, a söröm, játszi könnyedséggel kapom a legnagyobb címletből, meg a cigit. Kortyolok egy hitványat és egy torz mosollyal magam mellé ülök. Nyújtom a cigit, de a csávó, pénzt kér.
 
Öreg sajnos elfogyott az apróm.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.