Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ketrecben

2009.11.23

Ketrecben, mint a kiállított állatok az állatkertben. Tiszta megszokásból. Ismerem a sarkokat, a padozatot. A rácstól sem félek már, megfogom, szagolgatom. Kaptam egy ócska kocsikereket is, ide lógatták középre, abban ücsörgöm. Napjában háromszor beadják a kaját, mert azt hiszik, hogy harapok, vagy mi, az önitató is nagyon jól működik. A tehetséges fiatal mérnökök tökéletes komfortot teremtettek. Szinte már jó is. A rácsok sem zavarnak, hiszen tudjuk rég óta, csak nézőpont kérdése, hogy ki van bezárva. Pontosan úgy bámulom én a látogatókat, ahogy ők engem. Talán csak annyi a különbség, hogy nekik ki van írva egy táblára a következő:

 

Homo Sapiens hungarikum

Hím, nemzőképes.    

Régen férfi volt, de a ketrecben, hím lett, lerázta magáról a férfiasságot.

Középkorú.     Elméletileg a legjobb kor, hogy a társadalom hasznos tagja legyen

Egyéb  Nem fogadta örökbe senki, még

Megjegyzés Vékony testalkatú, de jól táplált, általában nyugodt, inkább szemlélődő, mint agresszív. Nem köpköd, nem támad a látogatókra. Kommunikál, de szeszélyesen. A tudatmaradványaiban még megvan a szelektivitási inger. Rendszeresen használ eszközöket, főként tollat és papírt. Valamilyen eddig meg nem fejtett kóddal ír, feljegyzéseket. Mikor valamelyikkel elkészül, szörnyen kimerültnek tűnik, de a szemeiben a megelégedettség fénye csillog.

Látogatók Rendszeresek.

 

A minap egyetemisták érkeztek. Megkapták fénymásolatban a feljegyzéseimet és jöttek kutatni, vagy mi. Körbeállták teljesen a ketrecemet és kérdésekkel bombáztak: Miért kóddal ír? Hol tanulta? Hol van az űrhajója? És olyanokat is, hogy: Miért zárkózott ide? Hogyan éli meg a ketrecet? Nem hiányoznak-e a napi dolgok, a játék, az olvasás, a szex? És még ezer kérdést vágnak a fejemhez, én meg csak ülök a gumimban és a lehető legbutábban, nézek rájuk. Megpróbálok semmilyen érzelmet és értelmet nem mutatni. Nagyon rágják a szájukat, hogy hogyan is kéne szóra bírni. Már nem képedek el, hogy nem jut eszükbe a megoldás. Csak be kéne jönni a ketrecbe, nem koszos, sőt, és lakájos is. Ide kéne ülni a gumim elé, és úgy kérdezni. De ők nem. Jó, még csak tudós jelöltek, még nem tudhatják, hogy valamit meg-, kivizsgálni úgy kell, hogy a lehető legjobban a részévé válunk. De majd, talán, egyszer. Nézem őket, mert a full ostoba arckifejezés mögött azért figyelek. Aztán megszánom mind, kezembe veszem a mappámat, a tollat és az ő kódjuk szerint írok.

 

Hát nem szégyellitek magatokat, mondjátok? Bámulni itt. Nem lenne sokkal jobb, ha mással foglalkoznátok, nem velem. Nekem itt pont jó. Viszonylag nyugodt. A kérdéseitek pedig nem érdekelnek. Még egyetlen egy lényeges kérdést fel nem tettetek, olyat, amire nekem kell válaszolnom. Csak olyanokat, mire amúgy is megmondja valaki a választ, hát menjetek a fenébe! Nem! Könyvtárba menjetek, olvassatok, aztán elmélkedjetek, sokat. Majd akkor jöjjetek vissza, ha ez megvolt és megszületett a kérdés mire válaszolni is lehet, magamból.

 

Kinyújtom a papírt. Először forgatják, meg nézegetik, nem is veszik észre, hogy jó a kód, csak nagy sokára. Elolvassák. Nincs döbbenet vagy ilyesmi. Tanakodnak, néha rám néznek, mutogatnak. Megunom őket, hintázni kezdek a gumimmal, és dúdolgatok, nagyon régi dalt, amit egy álmomban hallottam először. Az egyik azonnal egy diktafont kapcsol be. Akkor veszem észre, hogy közöttük is van egy beépített ember. Arról, hogy eltűnik és rövid idő múlva a rejtett kamerák zümmögni kezdenek, fókuszálnak, lekövetik a mozgásomat. Figyeljetek csak, tudnátok, mennyire nem érdekel! Az egyik egyetemista egészen közel lép a ketrechez, szúrósan néz, majd kihirdeti az ítéletet, az ítéletüket, mert nekik van olyanjuk, és mondják is. Erre már nagykorúak. Nem baj ez sem. Majd megtanulják azt is, hogy az ítéletekkel is csínján kell bánni. Szóval az ítéletük: Nagyképű, önelégült bunkó! Nagyon remek. Kár, hogy nem mondtatok semmi ujjat. De tudjátok, ez fájjon nekem, minden más meg nektek. Elemezzetek csak, próbáljatok rájönni, hogy milyen alapon húzom én ki magamat a nagy egészből. Hogy merem? Mi jogosít fel rá? Nem szégyellem-e magamat, hogy az adófizetők pénzéből etetnek itt engem? Az egyéb költségekről nem is beszélve! Elemezzetek csak! Ha belefáradtatok, menjetek haza. A párotok vár rátok, vagy nem, lehet, ő is elemez éppen. De jó estben vár. Meleg vacsora nincs, egy pizzát lehet hozatni. Azzal a csodadoboz előtt az ágyba kerülésig kihúzzátok valahogy. Mennyi érdekeset is mesélnek nektek, a csúcsfejek, a kiválasztottak, meg a szolgáik. Pontosan megmondják a közérzeteteket, az álmaitokat, a… Egyáltalán a véleményeteket, az életeteket. Majd mikor mára kifullad a doboz és ti is lelassultatok, bújjatok a társatokhoz, egy numerára, vagy baszásra, vagy kúrásra, mert szeretkezni, na azt meg sem tanultatok. Egyrészt nem volt, aki megtanítson, meg nem volt hol. Minden társadalom magából kiindulva szégyenlős. Azt tudjátok csak, hogy a végén ha sikít, az jó, feltéve, ha nem játssza meg magát. A másik estben meg jön egy spricc és ha, dohányzik, akkor rágyújt utána, már lehet is aludni.

Azt hallottam, hogy ma új gondozót kapok. Várom már, komolyan. Az újdonság az mindig fel szokott dobni. Vajon milyen lesz? Szimpatikus, vagy egy akarnok. Majd tényleg a gondozóm lesz, vagy csak egy munkahely neki az egész. Tól-ig, néha rám néz, megtanulja a jelemet, és azokat a dolgokat, mit velem kapcsolatban kell. Álmosolyokkal bájologva gügyög aztán mikor a nem létező duda, belesikít az idillbe, fogja magát és lelép. De nem elmélkedem rajta. Úgyis mindjárt jön, hozni kell a vacsorát. Jön, ráteszi a hosszúnyelű lapátra, ahogy elmagyarázták neki előzőleg, és szépen betolja elém. Én lepakolok, ő a lapátot visszahúzza, majd megy a dolgára. Az éjszakás műszak már csak ilyen. Beül a kuszlikba a ketrecem mögött és figyel a monitorokon. Néha feljegyzéseket készít, mikor elégítem ki magam, vagy az orromat turkálom. Gondolom, mindennek van egy kis rovata. Időpont, mennyi ideig tartott, ilyenek. Majd később ezt is elemzik, hogy van-e benne rendszeresség, de nem fognak találni! Direkt mindent máskor és máshogyan teszek. Had forgassák a szemüket bőszen! Csak rájönnek, majd, hogy nem tudnak semmit kezdeni velem. A vagyok állapotában, vagyok. Összetéphetik velem kapcsolatban az összes tudományukat, a vagyok állapoton, csak én tudok segíteni, megfejteni, ha akarok. Mondom, ha akarok. De ha nem, ha nekem jó itt a ketrecben, akkor feleslegesen pazarolják rám az időt. Amolyan ad aktának kellene, hogy eltegyenek, de ők nem, túrják magukat. Ezért írok kóddal, hogy még jobban felbőszüljenek. Mondjuk sejtem, mit keresnek. Azt hiszik, hogy én ismerem az utat bizonyos ősi írás megfejtéséhez, pedig nem! Annyi előnyön van csak, hogy már olvastak fel belőle, és talán néhány sort meg is értettem. Azt hiszem az út megtalálásához, a sorok, a mondatok megértésében lesz majd a megfejtés.

Hihetetlen! Pont olyan szőke, mint ifjúkorom szerelme, és pont olyan kék a szeme is. És a karcsú teste. De valahogy szebb, vagy csak más? Na nem fontos, ma már a vékony feketékre esküszöm. Mindig kiszúrom őket, mikor jönnek megnézni a ketreces embert. Van, hogy valamelyikre rám mosolygok, de semmi reakció, még annyi sem, hogy felkiáltson a kísérője felé: Jenő, rám vigyorodott! Láttad, Jenő? Nem kéne szólni a gondozóknak, Jenő? De nem fontos.

Szőke, hello! Mi a vacsora? Told már, éhes vagyok. Az nincs benn a szerződésbe, hogy éheztessetek. Tessék nekem ide adni a mi jár. A szőke vizsgálja a ketrecemet. Rám sem néz. A ketreccel van elfoglalva. Körbejárja. Nincs semmilyen csodálkozás az arcán, inkább figyelem. Megtalálja az ajtót.

 - De hiszen nincs rajta sem retesz, sem zár! - Csodálkozik fennhangon, inkább magába, mint nekem, de én felkapom a fejem. Észrevette! Ő az első! Izgatni kezd a dolog, már a kaja sem érdekel.

Nagyon figyelem a szőkét, bár úgy teszem, hogy nehogy észrevegye. Miért is? Nem is tudom. Ha észre veszi, akkor talán… Hahó! Mit tetszik tenni?! Az szabályellenes, hogy nyitogatjuk a ketrecajtót! Mi lesz, ha harapok, vagy támadok, vagy mi? Tessék félni, ahogy szépen tanították! Ne tessék, itt felrúgni a házirendet! Megszoktam már, hogy lapátról kapom a kaját, mikor végeztem, szépen összerakom a tányérokat, aztán lapát és el. Mindennek koreografált mozdulatai vannak! Ne, tessék kérem itt újítani, ez nem a kutatóintézet, vagy az akadémia, ez csak egy ketrec! De a szőke, csak bejön, nincs félelem a szemében sem a szagában. Tényleg még nem is mondtam. Itt a ketrecben kifinomultak az érzékszerveim. Szaglásom lett, nagyon jó, úgy látok! A tapintás, hőérzet, minden, mint egy csúcsra járatott érzékelő-gép. A szőkének egyáltalán nincs félelem szaga. Illata van. Nő illata, ember illata.

- Szia! - Milyen természetesen mondja, nekem, a ketrecembernek.- Hoztam a vacsorát. Hová tegyem?

Morognom kéne, vagy valami, hogy legalább ijedjen meg egy pillanatra, de csak nézem.

- Semmi baj! – Nyugtat. Engem, ő!

 - Hol szeretsz enni?

Bátortalanul mutatok a ketrec sarkában lévő kisasztalra meg a székre, mert, mint mondtam bizonyos fiatal mérnökök komfortossá tették a ketrecet. Leteszi a szőke az ételt. Még szalvétát is hozott. Barátom! Egy komplett gyorsterítékkel jött, és már ott is van az asztalon. Hoppá! Vigyázni! Vigyázni! Ez valami csapda lesz! Ketreckinyitás, gyorsteríték, mi következik, bájcsevely? Nem közelítek a kajához, kivárok. Nézem, nem veszem le a szemem róla. Valami csak elárulja, hogy mi folyik itt. Egy rossz mozdulat, egy elejtett szó, egy grimasz, valami. De nem történik semmi, ott áll a kisasztal mellet és néz. Érdeklődve. Én is nézem. Érdeklődve. Érdeklődve nézünk. Ezzel hosszú percek hallnak bele az időbe.

- Van neved, vagy csak a jeledet szereted? – Kérdezi. Most mi legyen? Válaszoljak, vagy sem? Csapda ez vagy sem? Jaj mi legyen?! Ez nincs benne még a ketrecemberek kézikönyvében sem, hogy ilyenkor mi a megfelelő reakció. Mondjuk a kézikönyv is csak a fejemben létezik, de egyszer majd leírom. Magam elé nézek, nagyon halkan mondom, tényleg alig hallhatóan.

- Szeretem a jelemet, mert jellemez: történetsíró, de szeretem a nevemet is, ha nem becézgetik: Gábor.

- És melyiket használjam én?

- Az attól függ, hogy kit keresel. Ha a történetsírót, akkor, történetsíró, ha… és innen már egyszerű a folyamatábra.

- Én Andrea vagyok. Nyugodtam becézheted, ha akarod. Jelem nincs. Bár ha nagyon kell, találj ki egyet.

 - Gondozó. - Mormolom még mindig nagyon halkan magam elé.

-          Mit mondtál?

- Gondozó. Azt mondtam. Aki hozza az ételt, üres papírt tesz a mappába, kicseréli a tollat, ha kifogy a tinta. Gondozó, ami a dolgod.

- Biztos, hogy így akarsz szólítani?

- Ha a gondozó kell, igen. Bizonyos Andreát pedig nem ismerek. Ismertem egy párat, de azok nem te voltál, és már elmentek, elhagytak, megtagadtak, kinevettek… - és egy hosszú felsorolásba kezdek, mert kíváncsivá tett Andrea. Igazán ember, vagy csak emberszagú.

- Ne folytasd. Nem érdekelnek a sérelmeid. Azok a tieid, én nem tudok mit kezdeni velük. Mondd, meg szeretnél ismerni?

- Talán.

- Talán mikor?

- Majd.

- Mondjuk vacsora után?

- Talán.

Andrea a Gondozó, kimegy a ketrecből, de nem csukja be az ajtót. Úgy megy el, hogy rám sem néz, én meg miközben eszem, azon gondolkodom, hogy nem azt kellet, volna mondani, hogy talán. Az igazat, hogy igen, bizony. Tetszel te Andrea, a Gondozó. Jó szagod van. Nem csak, hogy ember, több, és az érzékeknek nem tudsz hazudni. Az agyamat azt átverheted valami lélekgyógyász trükkel, de a ketreclakó érzékeit azt, nem.

Várom, hogy jöjjön az edényekért, nagyon várom. Még az ajtóhoz is oda somfordálok, de nem jön. Valahogy a kocsikerék lengése sem szórakoztat, a szőkét várom. Benne van az illata az orromba, a szeme kékje, a szőkesége, mint fényképek villognak itt előttem, hová mozizni szoktam, hogy ne unatkozzak. De most nem filmek peregnek, csak a szőke, képei. Mit is mondott? Andrea és becézhetem is. Andi. De az olyan megszokott. Ki kell találnom hozzá, neki egy jó nevet. Egy igazit, amin szólítani tudom, amire igazán hallgat, amit szeretni is fog. De hol a francban van már? Tuti fix, hogy direkt csinálja ezt nekem. Lelki terrorban tart! Itt a csapda! Hoppá! Megfogtalak, te rafkós gondozó!

Figyelsz a monitorokon, és kivársz, hogy mikor rázom utánad a ketrecet. Na ebből nem eszel! Mondjuk normálisan, akkor talán bedőlök neki, de egy ketrecember az nem. Figyelj csak. Én ücsörgök itt, csendesen. Majd meglátjuk, ki bírja tovább! Ücsörgök, megmondtam, nézhetsz. Na jó gyere már. Legalább a házirend miatt. A maradékot meg a tányérokat el kell vinni, nehogy kárt tegyek bennük. Hihetetlen! Nem jön! Biztos a doktorokkal konzíliumon van, vagy csak hetyeg valamelyikkel. Egy kora esti kettyintés. Idejön, megzavar, felzavar, megakarszismerni-baromság, aztán meg lötyög egyet valaki mással. Pedig nem olyan illata volt! De… Csitt csak! Jön, hallom! Itt van! Jaj de nagyon szőke, meg kék, mint a képeimben.

- Hol voltál, Gondozó? - Dörmögöm.  - El kellet, volna vinni az edényeket rég!

- Elmentem egy ajándékért, neked.

- Ajándék! Nekem? Minek? És mi az? - Észreveszem, hogy könyvet hozott. Honnan tudta? Ki súgta meg, a gyöngém.

- Itt a könyv, a kedvenced. A Nagyon Okos Gépben sok minden van rólad. Onnan tudom. Azt is, hogy gyűlölöd a Nagyon Okos Gépet, de tudom, te nem segítettél volna.

- Köszönöm. - Nézek a szemébe. - Tényleg nagyon köszönöm.

- Nincs mit. Gondoltam, hogy, majd ha nincsenek itt a látogatók, olvasgatni szeretnéd.

- Nem csak ezért, tudom. Miért még?

- Adni kell ahhoz, hogy kaphassunk. Mindegy mit. Nem tudok szólni, pontosabban nem akarok. Néha még a gyanú tűzhányója kitör, de már csak inkább köpköd, inkább csak füstölög, azt is csak megszokásból. Nagy sokára szólalok meg.

- És mit szeretnél kapni?

- Téged, belőled, a másik embert, nem a ketreclakót.

- Miért?

- Mert senki nem lehet ketreclakó. Mindenkiben ott van az ember, én gyűjtöm az embereket. Komoly gyűjteményem van már.

- Mit akarsz az emberektől?

- Hogy emberek legyenek.

- Most add fel! Ahhoz először ismerniük kellene a  fogalmat.

- Honnan gondolod, hogy nem ismerik?

Ezen elgondolkodtam. Tényleg, akkor most ismerik, csak nem hajlandók emberként élni, vagy nekem van igazam, és még elképzelésük sincs az emberlétről. Nem tudtam, nem lehet ezt eldönteni, még innen a ketrecből sem. Azt hiszem, valahol középen van az igazság, valahol középen.

Andrea beleül időközben a gumimba és hintázik. Bájos így. Az sejlik fel bennem, hogy… Meg is kérdezem.

- Nem szeretnél a ketreclakó társam lenni?

- Szó nem lehet róla!!! A ketrecen kívül van az élet, nem itt benn!

- Ugyan milyen élet? Inkább egy sima húsdaráló, és mi vagyunk a hús. Új fejlesztésű. Akárhányszor ledarálnak, mindig összeállunk újra, hogy szolgálhassunk, és hódolhassunk.

- Kit szolgálsz szerinted, és kinek hódolsz?

- Szolgálom a pénz istenségeit, elvárják azt is, hogy hódoljak nekik. A pénz istensége nélkül éhen is halhatnál, vagy szomjan, az utca közepén, miközben az emberi gépek sora lép át rajtad.

- Ezért kellenek a barátok, hogy segítsenek, ha a tömegben éppen fuldokolva érzed magad.

- Barátok…

- Barátok, igen. Tudod a barátkozás csodálatos dolog! Élni kell minden egyes lehetőséggel. Ezért vagyok most is itt.

- Nem. Te a gondozóm vagy, kötelességed.

- Kötelességem, enni adni, ellátni téged, de nem kötelességem  itt beszélgetni veled.

- Akkor miért teszed?

- Mert a barátság, a barátkozás is egy út. Tiszta és helyes út, valami felé, amiben, vagy amitől megtisztulhatunk. Te, a látogatók, én, mindenki.

- Ugyan milyen a tiszta és helyes út?

- Az? Az, olyan, ami ad, és nem engedi meg a menekvést. Aki megtalálja önmagában a belső harmóniát, az megtalálja idővel másokban is. És ehhez nem kell semmi mást tenni, csak magadhoz engedni a másik embert, és bízni benne, feltételek nélkül.

- Te most bízol bennem?

- Igen.

- És ha megharaplak?

- Akkor is fogok, hiszen tudom, hogy színjátékból tetted. Félelemből, menekvésből, és a barátság nem engedi meg a menekvést.

- A barátság, kötődést is jelent, kötöttségeket, tudom. És a barátságot ugyan úgy meg lehet csalni, mint a szerelmet, meg minden egyebet. És pontosan ugyan úgy fáj is. A megbocsátás művészetében pedig, a barátság és a szerelem elárulásával kapcsolatos megbocsátások a legnehezebbek, ha ugyan lehet egyáltalán.

- Mondd, történetsíró, vagy Gábor, vagy akárki vagy, mennyire vagy te jó színész, mennyire befolyásolod az embereket, kit és mit árulsz el éppen ebben a pillanatban?

- Ezt gondolod? Ezt! Azt gondolod, hogy…

- Azt gondolom, hogy nagyon is tudatosan zárkóztál te ide. Hogy észrevegyenek, hogy figyeljenek rád, hogy szeressenek. De szeretni a rácsokon keresztül nem lehet, és senki nem fog bejönni hozzád.

- De a többi állatot is szeretik a látogatók, tudom, látom.

-          Nem válaszoltál!

Zsákutcába kerültem, mert nagyon is értettem én, miről beszél, el kell döntenem, hogy színt vallok-e, a bizalmamba fogadom, vagy a ketreclakó továbbra is bezárkózva marad. Még mindig ott ül a gumimban, lassan hintázik, miközben engem fürkészik, kedvesen, egyáltalán nem tolakodón. Közben választ vár. Hirtelen hozom meg a döntés, és vágom oda neki.

- Most menj el! Te nem csak a válaszaimért jöttél.  Elvinnél innen mást is, én nem akarok adni. Túl sokat adtam már, és nem kaptam vissza csak nagyon keveset. Nem hiszek a mesédben, nem hiszek a szavaidban, nem hiszek a külvilágban. A ketrec jó. A ketrec véd. A magány jó, mindkettő jó. Belemenekülhetsz. És most menj el. Most! Hallod, mos! És csukd is be az ajtót, ahogy volt, nem kell itt semmi új dolog. Olvasd el a házirendet és tartsuk ahhoz magunkat, ha lehet. – Egyáltalán nem vitatkozik, sőt. Feláll, rám mosolyog, halkan de csilingelő hangon mondja.

- Jó éjszakát! – Én csak nézek utána, a nőies formáit fürkészem, már tudom, mivel álmodom az éjjel.

 

Egész nap undok voltam a látogatókkal, meg mindenkivel. A nappalos gondozóval, az orvossal, az igazgatóval. Írni akartam, de nem tudtam, nem jutott eszembe a kód, a jó kód. Ücsörögtem a kis asztalomnál és néztem az üres papírlapra. Azt vártam, hogy magától jelenjen meg rajta, minden gondolatom, mit leírnék, de nem varázspapír volt, így üresen marad. Maró fehéren. Andrea előbb jött, jóval előbb, mint vártam. Mosolygott, láttam az arcán valami titkot hozott, elő fog állni egy meglepően furcsa dologgal. Amint mindenki elment nem is titkolódzott tovább, nagyon meglepett. Ruhákat hozott. Mióta itt vagyok a ketrecben, nem hordok ruhákat. Jó nekem így pőrén is, de ezek nagyon szép ruhák voltak, számomra. Valahonnan megszerezte a kedvenc ruháimat. Mind csupa farmer, csak az ing selyem, no és hozzá a bőrdzsekim. Bejött és letette a ketrec közepére.

- Öltözz fel, elmegyünk!

- Én nem. Hova is mennék? Mondtam már jó itt!

- Öltözz, ne vitatkozz, mert én öltöztetlek! Elmegyünk, mondtam.

- Hová vinnél engem?

- Vissza az életbe, az életedbe.

- Na, oda biztosan nem akarok!

- Akkor, az álmaidba. – Ezzel meglepett. Erre nem számítottam. Az álmaimba elmenni, nem csak álmodozni, ott lenni. Érdekelt. Elhittem, hogy lehet. Neki elhittem. Felöltöztem. Simogatott a selyem ing, és hűsített. Élveztem. Elindultunk. És mentünk, csak mentünk, egyik álmomból a másik álomba. Nyolc teljes napon át. Elfelejtettem a ketrecet, mindjárt a második napon és nem is gondoltam rá.

 

Csak akkor tudatosult újra a vasrudak szabályos rendje mikor egy hajnalon, visszavitt elé.

- Ennyi volt a kirándulás. – Mondta. - Holnaptól más dolgom lesz.

- Mi más dolgod lehetne? Olyan jó volt az álmaimban, és láttam, te is élvezted. Hova mennél, miért mennél?

- Nekem is vannak álmaim, nem veled.

- De… De összetartozunk.

- Nem. Az én álmaim mások, és mással kell megélnem. –Válaszolta Andrea.

Először csak kértem, hogy maradjon, aztán könyörögtem, majd őrjöngtem, hogy nem teheti ezt velem, de csak állt, szinte megvetőn nézett. Megvetette a gyengeségemet. Lenézte, hogy ketreclakó merek lenni, de önmagam nem. Elment. Nem is jött többet. Soha többet. Visszaszoktam a ketrecbe. Azzal a különbséggel, hogy sokat sírtam, és nem írtam többet semmilyen kóddal. Egyáltalán semmit nem tettem, csak létfenntartottam. Végtelen idő elmúltával eszméltem rá, hogy már nem is Andreát siratom és nem azt a nyolc napot. A… Nem tudtam megfogalmazni, mit siratok. Éreztem belül, láttam is, de nem tudtam megfogalmazni.

Csak bámulok kifelé a ketrecből, egyáltalán nem érdekel semmi, a ketrec rácsai előtt egy mozivászonra vetítem magamnak, hogy mit siratok, csak megfogalmazni nem tudom.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.