Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kóda

2009.12.18

Részletek

 

Figyelmeztetés!

Az alant olvasható alkotás teljes egészében a szerző fantáziájának szüleménye. Bármely vélt vagy életszerű hasonlóság a valósággal, kizárólag az olvasó belemagyarázása, bizonyos sorokba, gondolatokba, személyekbe, vagy azok kapcsolataiba.

Ezen kívül a mondatok néhol csúnya szavakat tartalmaznak, sőt egyes gondolatok perverz fantazmagóriává csődülnek össze, hogy az erősen erotikus részekről már ne is beszéljek.

 

/ Kóda: függelék, befejező rész (az amerikai angolban; farok)/

 

„Az istenek, miután ellopták az embertől az istenit, tanácsot ültek: hová is rejtsék el? Egyik isten azt javasolta, hogy vigyék a föld túloldalára és temessék el; ám a többiek mondták, hogy az ember nagy vándor, megtalálhatja a föld túloldalán elrejtett kincset. A másik azt találta ki, hogy ejtsék a tenger mélyébe; de ugyanazt vetették ellene - az ember telhetetlen kíváncsiságában elég mélyre merülhet, hogy még ott is megtalálja. Végül kis időnyi hallgatás után az istenek legöregebbike és legbölcsebbike így szólt: Rejtsétek el magában az emberben, mert az lesz az utolsó hely, ahol eszébe jut keresni.

Az ember időtlen időkig járta a világot, kutatott mindenhol, közel és távol, a mélyben és a magasban, mielőtt eszébe jutott, hogy magába nézve keresse az istenit. Végül lassan, tétován elkezdte felismerni, hogy amiről azt gondolta, hogy távoli és messzeség pátoszába rejtett, az közelebb van, mint a sóhaj, amit elsóhajt - pontosan a szívében.”

                                                                                                                                                                Joseph Fort Newton

 

Első

 

Benyit a dolgozószobába, mint rendesen, ahogy minden áldott nap. Megnyugszik. Megnyugszik, mert a jól ismert ájer fogadja. A könyvekből, a bútorokból, a függönyből, a szőnyegből szivárgó, másoknak kellemetlen, neki megnyugtató, dohányfüst illat, keveredve a száraz borok jellegzetes zamatával, a bútorokból áradó apró mesékkel, és a könyvekből el-elszökő felkiáltójelekkel.

A lakóház teljes területén tilos a dohányzás, kivéve ezt a helyiséget, ami még azért is különleges, mert földi ember be nem teheti a lábát oda, ha ő nincs ott. Ez szabály, nagyon fontos szabály. A dolgozószoba egyszerűen tabu. A dolgozószoba egy olyan hely, ahol a sajátja lehet a magány, megértheti, szavakba öntheti azt. A hely. Egy szülőanya méhe, hol a magzat csak a szülejével van kapcsolatban és onnan elő nem jön mindaddig, míg fel nem nőtt, meg nem erősödött annyira, hogy a földi valóságot, meghallja, meglássa, megtapasztalja, elmondja és megpróbálja megérteni. Aztán már önálló életet él. Örökre. És ritkán néz vissza a szülői házba, akkor sem szeretetért, vagy pénzért. Általában csak kritikát hoz. Szülője kritikáját. Jót és rosszat egyaránt.

Persze mondhatjuk, hogy a kritikák attól függenek, hogy mennyi idő alatt született meg a gyermek, mennyi időt szántak felnevelésére, de mint minden az életben ez is látszólagos. Mert furcsa gyermekek ezek. Van, hogy csak pár óra kell nekik, és felnőtté válnak, de van olyan is, aki évekig vár magzati pózban, hogy többhónapos vajúdás után jöjjön napvilágra és akkor is csúnyácska kissé, de azért a mi gyermekünk.

 

Atyám! Atyám! - térdel a feszület előtt - Atyám én nem vagyok boldog!

Mond fiam! Hol van az megírva, hogy neked boldognak kell lenned - válaszol egy belső alig hallható hang, mi általában megnyugtatja, jó és érthető válaszokkal látja el, ám most a kérdés megmarad benne: Vajon mi is a boldogság? Hogyan kell megfogalmazni, hogy örökérvényű legyen mindenkoron. És kitől kapjuk valójában? Még akkor is, ha nem mindenkié. Ha nincs megírva sehol, hogy jár, hogy élhet benne bárki, szabadon? De legfőbb képen az foglalkoztatta, hogy miért is nem találja ő. Ő, aki talán a legjobban vágyik rá mindenkinél. Ő, aki millió formában elmondta már, elénekelte már, le és megírta már. Ő, akiről azt hiszik, hogy bizonyosan az övé, ő nem találja, nem kaphatja meg. Nem érti, hogy miért.

Pedig nem is biztos, hogy a boldogságra vágyik. Hiszen egyáltalán nem bizonyos, hogy az a boldogság, amikor egy férfi és egy nő valamiféle harmóniában együtt tudd élni. Vannak közös élményeik, közös programjaik, meg tudják tartani a másik intim szférájának határait, de ha kell, mégis bebújnak oda, hogy a szerelemnek nevezett varázslattal, elszédítsék a másikat.

Kár, hogy a szerelem elmúlik. Bár az igaz, nem belőlünk, mert a szerelem az örökre a miénk. Sokkalta inkább alanyát veszti. Egyszerűen megunja. Nem találja elég izgatónak, vagy túlontúl izgatónak találja, de az is lehet, hogy belefásul a mindennapok mocsarába. Sőt! Elrettenhet az ugyanolyan vacsorák ízétől, az ugyanolyan szeretkezések izzadságától, az ugyanolyan válaszok megszokottságától. Aztán újra keresni indul. Egy másik áldozatért. Amit feláldozhat saját oltárán, saját magának.

 

Mindig is gyűlölte a buszokat. A koszt, a tömeget, a különböző szagok kavalkádját, hogy a fülébe szuszognak, hogy tapizzák, és mégis évek óta busszal jár minden áldott nap kora délután, hogy ne legyen feltűnő. Ne legyen feltűnő a kocsija, az alakja, a ruhái. Sokszor még el is maszkírozza magát. Parókát húz, számára idegen ruhákba bújik és szinte állandóan napszemüveget visel. Nap és évszaktól függetlenül. Az évek alatt a zsigereibe ivódott ez a délutáni buszozás. Még a főiskolás éveiben kezdte, akkor kapott rá, akkor találta ki az egészet leginkább azért, hogy létfenntartson. A szükség nagy úr, mondogatta magában, de tudta, már akkor tudta, hogy ez olcsó kifogás. Ennek ellenére mégis minden délután felszállt arra buszra, elment addig a lakásig. Magára húzta az ajtót…

Próbál nem gondolni az egészre. Egyszerűen máshová képzeli magát. Néha Afrikába a Szahara széléré, meg az Atlasz lejtőire, vad dzsungelbe és szavannákra, aztán meg fel a Kilimandzsáróra, Ré városába. Mindig máshová. Bár már nem gyűlöli ezt a lakást, de nem szeret itt lenni. mára már meg vette. Befektetés, mosolyodik el. Egy sokszoros befektetés, ami megtérült már. De rágondolni nem szeret. Benne élni sem. Arra másikat tart fenn. Itt csak a megszokás, a megszokás rabjaként tartózkodik, minden áldott délután három órát.

 

Furcsa emberek a gyűjtők. Minden bizonnyal spórolósak, hiszen gyűjteményük ékeit leginkább pénzért tudják megvásárolni. Ez már csak egy ilyen világ. A pénzre rendezkedett be. Minden más csak túlkomplikácó. Minden más alatta él. A pénz már nem eszköz, hatalom.

Akkora baromságot! - háborodik fel, a dolgozószobában, a pamlagon heverve, amint éppen olvas - még hogy minden a pénz! És mi van velem, velünk, a kapcsolatainkkal, az értékeinkkel, a hitünkkel, az érzéseinkkel. Bár abban lehet valami, hogy a gyűjtők élete a pénz körül forog, nem pediglen a gyűjteményük körül. Mert gyűjthetünk bármit, meg kell vennünk, legyen az tárgy, érzés, vagy ember. A birtoklási vágy mára már erősebb, mint a tisztelet, bármi iránt is. Úgy alakultunk át, hogy a birtoklási vágy sokkalta erősebb ösztönné vált, mint a megismerés, a megértés és az elfogadás. Ha valamit megszereztünk, azt a magunkénak kell érezni, a magunkénak kell, tudni. Birtokolni kell. És ami a birtokunkban van, már nem tehet semmit, csak szolgálnia kell. A begyűjtöttek dolga az alázat. És ha alázatos, akkor már kellőképpen a miénk. Értünk van, tesz. Ha kell, véd, ha kell, értünk támad, vak hitében - mit beléneveltünk, mit magáévá tett, ahogy a gyűjtemény része lett - már nem önmaga. Csak egy darab begyűjtött, megszerzett, kiállítható, mutogatható és bármikor el és feladható rész, a gyűjtemény egészéből.

 

A válása óta keres. Egynéhány pillanatban talált is, de mégis valami érthetetlen hév hajtotta tovább és egyre tovább.

Mások, külső szemlélők azt mondanák, hogy kapuzárási pánik, pedig dehogy. Megszokás. Valahogy megszokja a nőit. Gyorsan és ösztönösen. Aztán már csak használati cikkek, vagy azok sem, mert elmennek. Elmennek abban a pillanatban, amikor megtudják, az alig titkolt tényt: van másik. Mint abban a régi bohóctréfában, hol a zenebohóc számtalan és egyre kisebb zeneszerszámot húz elő a zsebeiből, és büszkén felkiált: Van másik!

A nők veled kapcsolatban csak sírnak, vagy azért mert nem kapnak meg, vagy azért mert megkaptak - mondta egyszer egy barátja. Kinevette. Ő nem tehet semmiről. Pontosabban, ő nem tehet róla, hogy nem tudják értve szeretni őt. És aki nem tudja értve szeretni őt, már nem más, nem lehet más, csak egy nő, nem titkolt ösztöni dugásokra, vad és gyors szeretkezésekre, de semmi másra.

Nem ő a hibás. Ő tudja, mit akar. Nagyon is.

 

Egyszer, nagyon régen, amikor késő éjjel odaért hozzá és nem a testét akarta, feltette a kérdést:

 Miért? Miért, vársz itt? Miért vársz rám? Miért játszod még mindig ezt a szerepet? Miért adod el és ki a tested? Miért nem maradsz otthon és alszol egy valódi valaki mellet? Miért nem adod el ezt a lakást és leszel végre az, amire vágyva vágysz?

A válasz helyett inkább leszopta, majd álomba cirógatta. Taxit hívott, végtelen csöndbe osont be a lakásba, megnézte, hogy alszanak-e a gyerekek, és bár fojtogatta a sírás, könnyek nélkül aludt el.

 

Elég ha csak szeretsz, úgy

 

Csak, mert élni mertem

Mert élni nem féltem

A balladák világába menekültem

Ne ítélj!

 

Ez az enyém! Mi a tiéd?

Vannak-e tündérek, mesék?

A boszorkány gonosz, vagy

Csak egy pajkos áltündér

Ki játékra hív?

 

Tudod?

Bizonyosan tudod

Hogy a kis ember

Ki benned sír és nevet

Boldog

Vagy csak

A napok sorát

Monoton sorolod?

 

Ne kövess meg

Elég ha csak szeretsz

Úgy

 

A világ furcsa és kiváltképp aljas, de összességében azért a külsőségekben nekem adja a főszerepet. Még a végszavakat sem kell megtanulnom. Elég néha egy dal vagy egy vers és a Nímand máris ünnepelt sztár. A művészbejárónál csak belé kell kapaszkodnom a kiválasztottba az előadás után és miénk az éjszaka. Ő azt hiszi, meg kapja az előadás minden pillanatát újra, én meg csókolom a melleit, kéjnedvét nyelvemmel szomjazom, átélvezzük az éjszakát. Reggel remegve megy el. Feljegyzi, hogy mikor lesz vége a következő előadásnak, a buszmegállóban reménykedik: Kitart ez még a következő előadásig. Ki kell tartania, hiszen nekem írta, tőlem kapta, a fülembe suttogta, ott ég a szemében, érzem a dohányfüstjében. Ez, ez már nem múlhat el.

 

A nagy szellemek és a középszerű emberek között mindig hatalmas az ellentét. Ez nem lehet kérdés. A középszer, az átlag, a túlélésre való. Nincs benne semmi - mert lusta, vagy egyszerűen képtelen megkeresni önmagában az értéket - egyszerűen csak él.

Beletörődött életet él. Az ősi vadászösztön, a vad orgiákkal fűszerezett mágikus bálványimádat már nincs sehol. Testét nem hajtja előre kényszeresen a fajfenntartás, lelkét nem féli semmilyen istenek mágikus dicsőítése, nem érzi a másik bőrének illatát, nem hord festett díszeket, boszorkányait máglyán égette halálra, hit helyett ideáknak bókol.

 

Semmit nem tudnak róla a munkahelyén. A világon semmit. Ha csak azt nem, hogy minden áldott nap pontosan ugyanabban az időben lép be az irodába, pontosan ugyanazzal a mosollyal köszön, pontosan ugyanannyi kávét iszik, pontosan ugyanúgy veszi fel a telefont, pontosan ugyanakkor megy ebédelni, és pontosan ugyanakkorra készíti el a kimutatásokat. Semmi több.

Azt tudják róla, hogy pontos, van két gyereke, elvált, és ha kell, benn marad kicsit a munkaidőn túl.

Persze mi mást is kellene tudniuk? Miért lenne fontos, hogy ki és mi is ő valójában? Hogy ő nem pontosnak készült még gyermekként? Hogy a válása kényszeríttette rá, hogy pontos legyen és az ő kis titka? Hogy a délutáni buszozások, abba a másik lakásba, ahol a mai napig éli, kiéli mindazt, ami nem pontos?

 

Soha nem volt célszerű bálvánnyá magasodni élő embernek.

A fejét vették.

 

A színpadról más a világ. Láthatatlanabb. A fényszórók elvakítanak. Nem nagyon látszik a közönség. Inkább csak a takarásban állók szeméből vehetsz mintákat, mennyire vagy jó.

Én jó vagyok.

Mindig.

Legalább is magamnak jó vagyok.

Magamtól mindent megkapok.

Ti lányok meg csak sírjatok.

 

Már csak páran maradtak. A régiek. Mind a múltamból. Olyan ez mintha nem egy férjem lenne, hanem mondjuk húsz. Mindtől elváltam és mégis mindnek még mindig odaadom magam. Mind tart, eltart. Mindnek kellek. Kell a testem, kell a kávém, kell a lakás melege, kell az a másfél óra, kell a más, ami valójában mindig ugyanaz.

 

 

Élvezzétek a szépséget

 

Ide érkezett egy pillanat

Kedvesen rohan

Rohan a szó

 

Most itt bevégeztetett

 

Csengő harangok sírnak

Hamis filozófiát

Gyűlölet könnyeket csalnak

Végzetes hazugságok árán

 

Itt állok

Hullnak rólam

Koszos, szeretett

Másnapos ruhák

 

Reszketek a gondolatmagánytól

Bár tudom közelemben élnek

Álom-játék társaim

 

De ti ne rohanjatok

 

Pillanatokra élvezzétek

A szépséget

Mert

Magunkból fakad

 

A sósmogyoró tartó funkcióját én találtam ki. Lehetne, mondjuk aprót is tárolni benne, vagy csak egyszerűen itt állhatna az asztalomon és hirdesse, valakihez tartozom. Valahol van egy bohóc fej, egy másik asztalon, talán a fő helyen és neki is ez a dolga. Szerényen emlékeztet. Mert nem csak egy ajándék, nem csak egy emlék. Egy élő tárgy, mi pimaszul minden nap felkiált, hogy: látod nem vagy egyedül, és ez a szép. Az, hogy lehetünk egymástól távol, vagy közel, beszélhetünk naponta, vagy csak havonta egyszer az átadott szépséget már nem veheti el tőlünk senki.

Egyszer komolyan elgondolkodtam rajta, hogy megírom a dísztálka általam kitalált történetét, de beláttam, semmire nem megyek vele, mert, már amikor csak tervezgettem a mondatokat a fejembe, rájöttem, többkötetnyi könyvet írhatnék róla. A szépségéről, az életútjáró, hogy hogyan milyen viszontagságokon keresztül jutott el hozzám. Így aztán feladtam az írást és tudomásul vettem, hogy az a legjobb, ha jelkép marad. A barátság és a tisztelet jelképe.

 

Nekem otthon, biztonság kell. A másik egzisztenciája, kell. Nem fontos a bizalom, a hűség, anyagi biztonságot nyújtson, éljek, élhessek jól én és a gyerekek. A többi nem számít. A többi felesleges romantikus baromság, ami csak a könyvekben létezik és azok íróinak meglehetősen gyenge fantáziájában. Hát hol mer egy álnéven író félművelt romantikus regény gyáros könyvet írni arról, amikor éppen a kuncsaftom azt, akarja, hogy seggbe dugjon, és én hagyom. Hagyom, mert ott akkor az a dolgom. Ugyan. Ezek és az élet! Parasztvakítás az egész. Jó, mert szinte olyan ez, mint amit én teszek. Hagyom, hogy elvégezzék a dolgukat, és nem gondolkodom rajta, ahogy azokon a szarokon sem kell, elég ha csak olvassák, hogy teljen az idő.

Azt meg mindenki felejtse el, hogy igazi, hű és örök szerelem.

Hányás…

 

Kereslek, gyakran azon veszem észre magam, hogy nem is teszek semmi mást, csak kereslek. Kereslek az összes ismeretségemben, kereslek buszokon, meg minden járművön. Kereslek hangokban, képekben, fényekben. Nem játék ez ma már. Görcsös akarás. Akarom, hogy rám találj és dühöngöm, hogy megint nem Te jöttél el. A türelmetlenségem lassan ellenem fordul, és önváddá érik. Bizonyosan én vagyok az, aki valamit elront nap, mint nap. Csak én tehetek róla, hogy néha már azt hiszem, egy testben Te vagy. Aztán a borús bizonyosság a telesírt párna, az átizzad ágynemű, éber éjszakák.

Annyira feladnám az egészet, de nincs mit. Hiszen ha feladunk valamit, az veszteségekkel jár, de itt nincs mit vesztenem. Ez már szinte kényszeres. Annyiszor elképzeltem, hogy hogyan is lesz. Millió formáját láttam a boldogságunknak, és untalan rádöbbenek; az összes álom a képzeletem szemfényvesztése csupán.

Kereslek. Most is. Rutinból. És álmodozom, azt hiszem, álmodom is, tudom. De reggel nem bújsz hozzám, nem csókolod a szám. Azt mondják: Ne keresd! Majd megtalál. Frázis ez csupán. Keresni kell. A keresés ad reményt. Ha már nem keresnélek, csak ücsörögnék romjaimon, ha a nihil győzne felettem, akkor, akkor…

Nem is tudom. Még kereslek. Fájdalmasan hosszú hónapok, évek óta, csak kereslek. Végigszínészkedtem, végigtanultam, végigváltoztam az életem, csak azért, hogy valamely jelmezemben rám találj, és aztán majd akkor kinyílhatok, mint a réten a sok virág. És Te nem letépsz, nem elviszel magaddal, csak gyönyörködsz bennem. Élvezed az illatom, a színeim.

Kereslek…

 

Menedéket adok valamitől és valamiért. Tudom, csak eszköz vagyok, de kellek, hát vagyok. Megvehető, használható, eldobható. Majdnem tárgy. Vagy egy tárgy de mondatokkal, mozdulatokkal, tudatos érintésekkel, harapásokkal, karmolásokkal, láthatatlan jelekkel a testeden.

 

Most itt fogom a kezed. Arra gondolok, hogy tudod-e, hogy még mindig keresek, hiába vagy itt. Bár most már benned keresek. Keresem a másik felem. A nyugalmat, a zsongást, a suttogást, a táncot, a szunyókálást. A hideget, a meleget. Az életet és a halált. Ketten vagyunk sokszor ám egyedül. A kézfogás nem sokat jelent, ahogy az sem, hogy szeretkezünk. A szavak, a szavak. A szavak elvakítanak, aztán elhagynak…

 

Ott otthon vagyok

 

Szép Szerelmem

Feküdjünk az ég alá

Meztelen, hogy szerethessenek

A Nap, a Hold, az összes csillagok

És a felhőkben fürdőző angyalok

 

Ujjad begyével írd a kékbe a nevem

Addig én majd megkeresem

Testeden a helyem

Hogy, tudjam, tudhassam

Bárkinek mondhassam

Ott otthon vagyok

 

Ott otthon vagyok

Kezedben megbújhatok

Szemedben nyugodhatok

Illatoddal szállhatok

 

Ott otthon vagyok

Megfürdet a hangod

Balzsamoznak ajkaid

 

Nincs külvilág

Azon a helyen, a testeden

Az ég alatt

Meztelen, Veled

 

Második

 

K úr, írónak állt, tegnap éjjel. Nem nagydolog egy olyan korban, hol a tévé felolvasó-bemondó, a szappanopera-töltelék, a tátogó tehetségtelen színpadbalerina mind-mind sztár. Nem nagydolog egy olyan országban, hol a képzetlen újságíró szennye társadalomformáló erő, míg a költőóriás nyomorban hal meg. Csak elhatározás kérdése az egész. Mindenkinek jár a hely, a pillanat, az a bizonyos tizenöt perc. K úr mellesleg feleséget nevelt, két gyermeket tartott, szeretőt használt és műanyag giccsek fröccsöntéséből tartotta fenn magát. K úr felmenőit sem fagyhalálba, sem füstbe nem küldte semmilyen zavaros elme. K úr túlvergődte magát fiatalon a szocialista piacgazdaságon, csendesen. Nem készültek róla akták és ő sem készített senkiről. K úr soha nem volt közönség, sokkalta inkább közönséges. K úrnak tehát semmi oka nem volt, hogy írónak álljon, de, ilyen az élet, ő mégis azt álmodta az éjjel, hogy vénája lett, így reggel a számítógép elé ült és írni kezdett. Tudta, hogy élete fő művével fogja kezdeni. Valahogy érezte. A cím ott lebegett a szeme előtt:

 

Gyere velem, én sem megyek sehova

 

Minekutána ezt lejegyezte, kezdtek tornyosulni a problémák viharfelhői, ugyanis K úr nem tudta eldönteni, hogy a főmű próza legyen-é avagy vers. K úr izgatott lett. K úr megérezte, hogy ez bizony az alkotás szele. Ez már komoly művészi válság, és ezen felbuzdulva keményen túrta elméjét az első jó szó, és mondat után. K úr pillanatok alatt átélte eddigi életet. K úr felidézte magában az összes kötelező olvasmány minden képfoszlányát és átkozta magát, hogy miért nem olvasta el őket alaposabban. K úr versesköteteket vett le a poros könyvespolcról és magában erősen elkezdte mormolni az Anyám tyúkját. K úr az Internet nevű varázslat segítségével tanulmányozta az írás művészetét. K úr délre minden előkészülettel végzett, tudta már, hogy formabontót, egyszeri és megismételhetetlent kell alkotnia. Érezte, hogy a kor nem engedi meg a kedélyességet, tiltja a modorosságot, és nem vár el semmi műfaji kitételt. Mély levegőt vett tehát és lejegyezte főművét.

 

Gyere velem, én sem megyek sehova

Írta én, K úr

 

Gyere velem én sem megyek sehova

Vége

 

Büszkén olvasta fel feleségének, miután kinézte a telefonkönyvből néhány kiadó telefonszámát. A felesége tátott szájjal bámulta, kiélvezte a mű minden ízét, mondatát, és mondanivalóját, majd csak annyit mondott:

Maradjámán Béla, hát eddig is csak ezt csinátam.

 

Epilógus

 K úr első kötetét, megjelentették alig egy évre rá. K úr feltűnt a médiasztárocskák partijain, a bulvár oldalain, miniszterek fogadásain. K úr művész lett, önmagára büszke művész kit a társadalom megért.

A híd alatt pont azon a napon mikor K úr átvehette az első irodalmi elismerését egy hajléktalan gyertyacsonkja fényénél néhány sort kapart egy ceruza alighegyével kis kockás füzetébe.

 

"Lassan lépdel a fűben a vak zenészek kara

Mondjátok emberek! Ez már Európa?”

 

Harmadik

 

Egy darab barátságcsomag eladó. Bár nem kell senkinek, ennek ellenére eladó.

 

A barátságcsomag:

 

Időtartalma:                

Kerek egy hónap.

Tessék elhinni nekem, belőlem ennyi pontosan elég, sőt! Vannak, akik nyolc nap alatt is bőven belém untak…

 

Tartalma:

Heti két levél, kézzel írott és a klasszikus módon juttatom el hozzád, hogy újra át tudd élni a levélbontás élményét, a helyesírási hibákért semmilyen felelősséget nem vállalok, és a grafológust is te fizeted.

Valamint heti két sms melyben biztosítalak bármiről, amiről csak akarod.

Kéthetente egyszer több órás személyes beszélgetés, amennyiben te fizetsz, a Víziszonyban. /Figyelem! A törzsközönség néha köp, de sohasem verekszik és a politikai viták is csak ordítozásba csúcsosodnak ki. Ám az egyik pultos besúgó volt a múlt rendszerbe. / Itt kérésre felár nélkül akár sírok is, de alapesetben csak megértően nézek egyre üvegesedő szemekkel, mi a sörök és az idő folyásától függ leginkább.

Hetente duplamosolyú ölelés, ugyanitt lelki- és nagyfröccs, igény szerint anyázással egybekötött üvöltözés, hol biztosíthatlak, hogy T. nejed minden bizonnyal legalább két anyától van, és a dupla anyós okozta stressz miatt van az a rángás a szemednél. Hölgyek esetében: A Józsi, a férjed haverja, az a tapló, na az viszi mindenbe bele az urad, hogy szuvasodna meg a falova. A Józsi, az a bunkó, az találta ki, hogy a házassági évfordulótokon versenyt igyanak délután, hogy jobban menjen este a szerenád. És arról is a Józsi tehet, hogy valahol elhagyta a virágot a Béla, és nem igaz, hogy előtte nem voltak kuplerájba, csak annyira részegek voltak, hogy nem engedték be őket. És a garázsba sem barkácsolni járnak, vedelni…

 

Ezen felül igény szerint kitalálok bármilyen ok és okozati vitát, amivel lelkedet erősíthetem, önbecsülésedet növelhetem. Kérésre és kívánságra, bárkire és bármire megesküszöm, legyen az párt tag, vagy pap lak. Igazi, őszinte barátod leszek, csak jelezned kell, és a szemedbe mondom, hogy szar ember vagy, mert felrúgtad a minap a macskát, titkon hazakisíted az Ancsát (ellenkező nemi beállításnál; mert megvetted azt a stólát, Jenővel ittál egy kólát).

 

Rendelhető opciók:

 

Moziba járás

Kizárólag az általam választott filmek megtekintését vállalom, elkerülve így, hogy meglincseljenek mindkettőnket, miközben ócsárolom a hiperszupersztár létezésének tényét is. Ellenben mozi után már nem kísérlek sehová és kávét sem iszom veled.

                                  

Kirándulás

Na. A melegvizes fürdőket szeretem és a nudista strandokat. De rángásom van az alföldtől és a vízi túráktól. Ellenben az erdei sétákat bírom. A lovaglásban is jó vagyok, de a skanzeneket nem szeretem. Ha jól akarsz szórakozni velem, vagy bormúzeumba megyünk, vagy sörpatikába…

           

Wellness hétvége

Azt nagyon bírom, de nem alszunk közös szobába, mert nem elég, hogy megesküszöl, hogy nem horkolsz. Közvetlen a szauna melletti büfébe az érkezésünkkor kell befizetned egyszáz kisfröccsöt, és lehetőség szerint ne röhögj, ha megjelenek a fürdőruhámban, az öltözőajtóban, mert nehezen viselek bármilyen megaláztatást. Cserében dicsérem a melleid amennyiben nő vagy, és dicsérem a melleid amennyiben nem annyira vagy nő. Férfiak estében: dicsérem az Urat.

           

Sítúrák

Világbajnok vagyok benne. Például a fejben sífutás olimpiai bajnoka is én vagyok. Mindösszesen két zavaró tényezőt ismerek a sítúrákban. A havat magát, valamint a lábamra csatolt léceket. (érdekes, a botok eddig soha nem voltak útba, nem úgy a többi sporttárs.) Videofelvételekkel tudom igazolni, hogy álló helyzetből is képes vagyok orra esni felcsatolt lécekkel, így a fizikának még mindig vannak felfedezetlen területei, és van rémület a hegyi mentő arcán, ha hasítom a havat.

           

Tengerparti nyaralások

Nagyon szeretem, de! Napi három percnél nem vagyok hajlandó többet a tűző napon tölteni, ellenben valami pubban… Aztán, minden étteremben szar a séf, a diszkókban meleg van és hangzavar, a turistaparadicsom tele van bunkó magyarokkal, dölyfös németekkel, örült hollandokkal és dög meleg van, ezért leginkább a minibárral együtt a szobában tartózkodom. Ami mellesleg koszos és… Nem ám! A tengert nagyon bírom.

 

Afrikai élmények

Na oda már csakis egyedül.

De, ha esetleg?

Nem, akkor sem.

                                  

           

Figyelem!

Még akciós ajánlatunkban sincs benne a családlátogatás, a kutyasimogatás, a macskaszeretgetés, a valódi és tényleges szerelem, a kötődés és a cigim ára. Nincs téli vagy nyári kedvezmény, nincs extra hozzáállás, plusz figyelem…

 

Amennyiben szolgáltatásaimat igénybe szeretné venni, kérem, vegyen egy jó mély levegőt, egy láda sört és keressen fel. Szerénységem szinte rendszeresen a Víziszonyban rendel. Ott megismerkedhet természetesen teljes életutammal és életművemmel. Amennyiben azonban ezt nem tenné szerény honoráriumot fizetnék. Ha mégsem lennék ott, valamelyik törzskocsmatag bizonyosan útbaigazítja a 4. Műszak illetve a Tán-Torgó vagy a The Phlé elnevezésű italkimérések irányába, hol szerelem, pótapa illetve megbízható férj csomagjaimat értékesítem.

 

Ajánlataikat a következő címre várom:

afantasztikusiro@ugyanittvillanyszerelés.word illetve személyesen.

 

Alázatos kérés:

Megfáradt politikusok, önjelölt írók, meg nem értett költők, részeges festők, tehetségtelen zenészek, bulvárfirkászok, másodmédiasztárok, mindenáron szerelemre vágyó elhagyott szeretők és családanyák kerüljenek.

 

 

Negyedik

 

Kóda

 

Az író, kinek a kém szerep jutott, hiszen nem tesz mást, csak besúg, besúgja legrejtettebb titkainkat, érzéseinket bárkinek, saját önös érdekeit tartva szem előtt és jó esetbe mindezért még pénzt is kap, a költő, ki prédikátornak állt és hirdeti ékszertestű dogmáit, dalait, remélve, hogy valóban megérti a hallgatóság a bennük rejlő segélykiáltásokat, suttogásokat, jajgatásokat, és a szajha, ki tán bárkivel behelyettesíthető manapság, hiszen annyian, mind a legjobbak adják el magukat álbarátságokért, valahová tartozásért; soha nem ismerték egymást. Egész pontosan soha nem ismerték meg egymást. Nem azért, mert nem akarták, vagy felületesen kezelték volna a másikat. Egyszerűen a vonzás és taszítás elmélete alapján nem kerültek, nem kerülhettek oly közel egymáshoz, hogy valódi ismereteket szerezzenek a másikról. Ha két mágnes túl közel kerül egymáshoz, vagy szorosan összefonódik, vagy taszítani kezdi a másikat. Ez fizika. A többire nincs magyarázat. Vagy ha mégis, azt megfogalmazni egész pontosan soha nem fogjuk tudni.

Nem tudjuk az író milyen késztetésből ír, a költő melyik pillanatában alkot és, hogy a kurva valójában mikor élvez, ha élvez egyáltalán. Nem tudhatjuk, mert titkolják. De az is lehet, hogy ők sem tudják. Egyszerűen keresnek. Valakit, valamit önmagukban, mert érzik, hogy bennük rejtve él.

 

„A pap a szajhával és a kémmel áll versenyben a világ legrégebbi mestersége címének elnyeréséért.”

                                                                                                                                                            David V. Barrett

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.