Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Lé(le)k

2009.10.16
 
 
 
„ olyan könyvet írok, (…) amelyben a mondat a saját életét élve ravasz és ügyes, csak másként ravasz és ügyes, mint ugyanazon az oldalon lévő szomszédai. (…) Olvasóm élménye a mondatok között születik meg, a csendben, a szünetekből, nem a közlemény szavaitól (…) ez az élmény egy leírhatatlan utazás fenyegetése, csodája és emléke lesz.”

Samuel Beckett

Eggyedik rész

Hiánytalanul megvannak a napjaim, mostanában. Jó jel! Nagyon jó jel. Mert néha elkóborolnak. Gondolnak egyet, és már itt sincsenek, én meg a napok nélkül életfenntartok egy ágyban, lehúzott redőnyök mellett, nem titkoltan könnyezve. Még a telefont sem veszem fel, fáraszt és frusztrál az evés, a mosdás, a könyvek, a tévé, a rádió, a szomszéd Jenőék kéjpartijának átszűrődő hangfoszlányai és neszei. Általában a fal felé fordulva számolom a fűrészporos tapéta kis gödröcskéit meg dudrait. Elhatároztam, hogy keresek benne egy rendszert és akkor majd híres leszek, és akkor majd nem fordulok a fal felé és semmilyen hülye elhatározásokon nem töröm a fejem soha de soha többé, csak élem a hírességek sivár ámde luxus életét, szerényen.

Két hete - azt hiszem - itt volt Zsanett. Hosszan és kitartóan csengetett meg kopogott, de fájt felállni, beengedni. Ültem a fotelban és láttam, hogy fájni fog, látni a csinos üde arcát a világ leggyönyörűbb mosolyával, fájni fog, látni a melleit, a csípőjét, a karcsú combjait. Negyed óra múltán feladta és bennem nem volt lelkifurdalás. Az a legjobb, hogy az egészet pontosan és nagyon logikusan - számomra - meg tudom magyarázni.
Felkészülök.
Éppen felkészülök a következő túlélési etapra, mikor meg kell keresni a létfenntartáshoz elengedhetetlenül szükséges minimumot. Amikor másnak kell lenni. Másnak, mint ami valójában vagyok. Be kell állni a sorban, és el kell játszani az egy darab meglehetősen alacsony órabér szerepét. Ez olyan, a sírig tartsd a pofád és tedd a dolgod szerep. A többit majd mi mondjuk, mi tudjuk, mi vezénylünk és gondolkodunk, te pedig arccal a munkának, mint a droidok. Ennyi, amit elvárunk. Nem túl bonyolult.

A halálvágy úgy érkezik, mint egy váratlan ám kedves vendég. A halálvágy jó. Elhiteti egy pillanatra, hogy vége. Mindennek, mindenestül, mindörökre. Ennyi volt. Függöny, kassza, még egy utolsó ital, de a taxi már nem a bemondott címre visz, így aztán nem is kell törődni az utolsó percekkel, pillanatokkal, hagyni kell őket, megtörténni, mindenféle felelősségtudat nélkül, hiszen nemsokára úgyis „the end”. A halálvágy engedélyezi a linkeskedést, valódi szabadságérzetet ad, arról nem is beszélve, hogy simán kiröhögteti velem az összes kibaszott terheltagyú barmot, ahogy főnököt játszanak, meg megmondót, meg utasítót, meg fontos embert, miközben csóró kis szolgák, jelentéktelen nullerek, és még csak nem is önmagukat szolgálják, ahogy az helyes lenne. Mindig valaki mást. Mosolyogva tartják oda az arcukat napi három pofonért, aztán hátba köpik a pofonosztót, majd zokszó nélkül elmennek kiosztani a maguk pofonjait. Ezek tudatában, persze, hogy a halálvágy lélekemelő élmény. A felszabadító érkezik meg. Bejelenti, hogy megnyertem a lottó ötöst, így mától csak két problémával kell küzdenem; Hogy milliomos vagyok és, hogy egész nap áll a farkam.

De ma már megvannak a napjaim. De csak a napjaim. Az egymás után következő, szinte teljesen ugyanolyan unalmas és monoton napjaim. Talán csak annyi az új, hogy adtam a lakáshoz kulcsot Zsanettnek. Szabadon jár és kel az életemben ezáltal, sőt a beköltözés egynéhány tünetét is produkálja, miszerint; Van saját polca a szekrényemben tangákkal meg pólókkal, katicabogaras zoknival és harisnyával. Aztán van törölközője, fogkeféje, fogkréme, tusfürdője és testápolója. Rendelkezik külön bejáratú kávésbögrével, teáscsészével, papuccsal és néha idegesen néz, ha az előszobában a kisasztalon azon a helyen felejtek valamit, ahová a retiküljét szokta volt letenni. Én meg halkan tűrök. Még nem döntöttem el, hogy mi legyen. Még nincs kialakult véleményem papucs meg zokni ügyben, ahogy a törölköző és fogkefe ügyben sem. Elférnek, és ha jól meggondolom egy nagyobb szemeteszsákba pakolhatók pillanatok alatt és eltüntethetők. Így még nincs semmi gáz.
A légtér akkor kezd gázosodni általában, mikor megjelennek a hokedlik, a kedvenc lábosok, a közös fotók a falon, az új függöny és egy nagyon vadonatúj, nagyon modern és nagyon divat szakácskönyv a régi salátára lapozott helyett. Na sacc per kábé akkor van döntéshelyzet.
Addig tök nyugodtan megfigyelhetek, elemezhetek, szörnyülködhetem és mosolyra is húzhatom a számat.
Addig nem történik semmi komoly, semmi vissza nem fordítható, el nem hallgatható, le nem tagadható.
Addig csak édes kis játék az egész.
Onnantól van a komolykodás, hogy figyelj, most üljünk le és beszéljük meg, nekem azért az nem jön be, hogy és egy nagyon hosszú felsorolás kezdődik, ami nem érdekel éppen és nem is tudsz rákoncentrálni, mert az ilyen megbeszélésesdik - tapasztalatból tudod - vagy egy vad szeretkezésbe mennek át tejszínhabbal, jéggel meg mindenféle ötletekkel, vagy ordítozásba a jobbikból. Egy olyanba, amire a Mari néni szomszéd húz egy újabb strigulát a naptárjába.

Általában a beszélgetős fázis előtt azért megpattannak a Zsanettek, és valahogy soha nem adnak búcsúcsókot. Kijelentik, hogy megbízhatatlan álmodozó vagyok és semmiképpen nem rám és velem. Itt mindig elképedek.
Na nem azért, mert annyira nagyon mélyen érintene a dolog, sokkalta inkább, mert szavamra, ezek össze vannak beszélve, hiszen szó szerint ugyanazt suttogják sziszegve, hörgik vérbeforgó szemmel és ordítják rikoltozva. Már gondolkodtam rajta, hogy a szöveget egyszer leírom, kinyomtatom, bekereteztetem és elhelyezem a házi áldásnak fenntartott falfelületre, de nem sok értelme lenne, hiszen mondom, ezek tudják, betéve. És nem érdekli őket akkor már semmi, csak, hogy vélt sértettségükben a fejemhez vágják, fröcsköljék, hányják, aztán kikopogjanak az életemből a legjobb pasizós ruhájukba a vadonatúj körömcipőjükön.

De azért senkit sem szabad leírni. Senkit sem szabad leírni sohasem. Ez fontos alapszabály, amit az emberek jó része nem tart be. Senkit nem szabad felírni a rosszak közé mindaddig, amíg el nem fogy az utolsó utáni lehetősége is. Én még soha senkit fel nem írtam. Ha megtettem volna ölég hosszú listám lenne, akiket gyűlölhetnék, utálhatnék, mocskolhatnék. De nincs listám, mert nem gyűlölök, utálok, mocskolok. Maximum haragszom egy ideig, akkor is magamra leginkább, mert ugye: Ki is volt az a csökkentértelmű, aki szóba állt azzal kibaszott ribanccal, vagy nagyarcú ripaccsal, tehetségtelen firkásszal és a többi, és a többi.
Egyszerűen nekem nincs rezsim a vélt sérelmek kozmetikázására, a kitalált mesék megcáfolására, a jellemgyenge emberek köpedékeinek letörlésére az arcomról, a hátamról. Nem vagyok én felkészülve a háborúra. És tisztességesebb is, a másikkal szemben, meg magammal szemben is, szimplán tudomásul venni döntéseket, kérdéseket és válaszokat, úgy, ahogy azok vannak, ahelyett, hogy valakit kiradírozzunk, azért mert nem ragaszkodik a létemhez körme szakadtáig, vagy, mert nem ért egyet velem a világ dolgaiban. Ha mennie kell, menjen, ahogy én is bármikor elmehetek és el is mentem oly sokszor, néha botorul. Bár az esetek jó részében még időben. Időben ahhoz, hogy megtehessem ezt az úri allűrt, hogy nem haragszom a másikra.
Különben is - mások szerint - tele vagyok úri betegségekkel. Persze ők nem értenek hozzá és nem is orvosok, csak csapkodnak és vagdalkoznak szavakkal miszerint, hülye elmebeteg, mentálisan sérült faszkalap, alkoholista skizofrén és hosszan sorolhatnám.
Én valahogy nem nagyon minősítek. Egy darab ember, ez az alaphozzáállásom. A többi megfigyelés kérdése. Egy idő után valakik visszaköszönnek, valakik el. Ez nagyon is természetes. És kényelmes is, hiszen csak a köszönések hangsúlyára kell figyelni, az égvilágon semmi másra. A köszönés hangsúlyából már tudod a másikat hová tedd, ennyire egyszerű az egész.
Néha azért eljátszom emberekkel. Az elköszönteket felhívom, és úgy teszek, mintha nem értettem volna a köszönés hangsúlyából, és naivan kérdezek, kicsit hízelgek, várom, hogy mikor vág ki újra az életéből. De nem vág ki. Az elköszöntek, mindig szeretnek visszamenni valamiért egy idő után.

Kettedik

- Mit akart itt?
- Én kérem, mit nem akarok itt, tisztelettel.
- Na jó, akkor mit nem akar itt?
- A démonaimat. A démonaimat nem szeretném. Valahogy ölég szarul jövünk ki egymással. Már én és a démonok. Mondjuk, azt nem tudom, hogy mennyire zavarom én őket, de annyi bizonyos, hogy ők engem meglehetősen.
- Na tisztázzunk csak valamit! Mi az, hogy démonok? Már csak azért, mert jellemzően démon egy van. Démonok így többes számban nincsenek, csak is kizárólag egy kivételben, ez pediglen ugye a nő. A csábító, érzéki külsejű, ám szívtelen nő. Egy majdnem vámpír. A különbség az, hogy nekik nem a férfiember vére kell, vagy pontosítsunk; csak a vére nem kell.
- Stimmel. Kérem nekem démonaim vannak. Természetfölötti erővel hatnak rám és évek múltán mikor már régen más mellett kísértenek, még akkor is vissza-visszatérnek és szűkítik a terem és fojtogatnak, belém marnak, tűvel szurkálják a szemem, letépik a körmöm, felvágják az ereim, megnyúznak, kilöknek az első emeletről, de persze, hogy a frissen felásott virágoskertbe így hihetetlen blama az egész - még csak leporolnom sem nagyon kell magam, nem, hogy mentőt hívni -, meg újra és újra átvernek, felnégyelnek, kiherélnek, megfeszítenek a kereszten.
- Mondja, abbahagyja még ma? Már csak azért kérdezem, mert a maga démonjai nem ilyen vérszomjasak, higgyen nekem. A bukott angyalok jellemzően nem vérszomjasak, csak meg szeretnék találni a saját helyüket. Lehetőség szerint egy ugyanolyan jó helyet, mint annak előtte. De ez nem szorosan a tárgyhoz tartozik. És magának nincsenek démonjai. Maga kérem kizárólag túlontúl érzékeny és újra, és újra megéli a múltat, számba veszi a mi lett volna ha minden lehetőségét, felülírja az elméjében a valóságot, a szereplőket máshová helyezi el mint ahová valók.
- És ez mennyire súlyos?
- Ez természetes.
- De nem tudok, nem merek az utcára menni, enni, meg inni, írni, olvasni, fázom és izzadok, idegesít a csend, felhergel a virág a cserépben, ahogy pimaszul nő a redőnyön beszűrődő fénycsíkban, teljesen kiakaszt minden hatodik levegővétel, kikérem magamnak, hogy egyedül vagyok és akkor emberek közé menekülök, ahol rettegek a szaguktól, a zsivajuktól, a színeiktől, a kérdéseiktől és a válaszaiktól.
- Ezt mondom, ez teljesen természetes. Maga létezik. Itt és most, a törzs és társadalomfejlődés ezen szakaszában, ez teljesen természetes. Tudja maga, hányan jönnek szembe magával ugyan ilyen fóbiákkal? Csodálkozna, azt hiszem.
- De, de kérem…
- Ugyan már nem kellenek a dekéremek, meg a hebegés és a habogás. Meg akar gyógyulni? Tessék felvenni a ritmust és a harcot. Tessék tudomásul venni az elvárásokat, és tessék megfelelni nekik. Abban a pillanatban azonnal gyógyulni fog, sőt meg is gyógyult. Mert majd elkezdik szeretni. Magával az a baj, hogy különc. Direkte különc akar lenni. Játssza a kívülállót, azzal akar nyerő lenni. Egyszerűen nem hajlandó tudomásul venni, hogy kívülről a kör közepére el sem hallatszik a hangja, és ha megfigyelte volna, az emberek mindig befelé figyelnek, magának háttal, és a bentről kifelé jövő hangok számukra az érdekesek. A maga bekiabálásai sokkalta inkább zavaró tényezők nekik, mint figyelemreméltók.
- Ha - tegyük fel - megfogadom a tanácsát, és olyan leszek, mint amit elvárnak tőlem, akkor hol leszek én?
- Mi az, hogy hol lesz maga?
- Az, aki most vagyok. Az hol lesz?
- Kit érdekel a maga mostja!? Ne gyerekeskedjen! Pláne, majd ha már gyógyult lesz, kit érdekel egy démonokkal táncoló jelentéktelen figura. Mindenki örülni fog, hogy végre köztük él.
- De aki köztük fog élni az már nem én leszek. És engem az érdekel, hogy az, aki most vagyok az hol lesz, mit csinál, mivé lesz? Elbújik? Megszökik? Vagy csak felszáll, mint a hajnali köd? Esetleg elpárolog, mint a gőz? És hová bújik, és hová szökik, hová száll, és hol csapódik le?
- Az akkor már nem lesz fontos. Annál is inkább, mert most nem érzi jól magát, mert vannak a démonjai. A másik énje jól fogja érezni magát, mert nem lesznek démonjai, és annyira fogja jól érezni magát, hogy nem is fog emlékezni a régi énjére. Érti?
- Hát, nem tudom. Azt mondja, ha megváltozom, elhagyom saját magam és felveszem az elvárt magam, akkor meggyógyulok, és szerethető leszek, és nem lesznek démonjaim. Ezt értem. Csak azt nem, hogy mi lesz akkor velem, mert ahhoz, hogy csak egy darab legyek, nekem mennem kell innen, hiszen másvalaki tudja csak elfogadni ezt a világot. Ahogy mondja, az elvárt magam. De én hová menjek? Nekem hol lesz a helyem? Én hol kapok majd vacsorát meg, tiszteletet, meg hűséget, és szerelmet?
- Nővér! Szabad a hatos? Nem. A nyolcas? Igen? Pont mister Hegel lakja. Nagyszerű közölje, hogy lesz egy lakótársa. Nem is, több lakótársa lesz. Egy ember meg a démonai. A démonokkal semmi baj, ám az ember kétkedő.

Kettő+egy

Amikor bevonultam katonának nem volt csajom. Ellenben az összes jobbfej csávónak volt. Ezért aztán olybá tűnt, hogy kívülálló, kirekesztett, szánalmas szarjankó vagyok, aki még arra sem képes, hogy legyen egy csaja. Egy akármilyen kis hervatag, rissz-rossz, csúnyácska szürkécske csaja.
Az érzés ismerős volt. Régről. Még az általános suliból, csak akkor még nem csajokról szólt a történet, hanem történetesen kvarcórákról, ami manapság nevetség tárgya, ám akkoriban a pirosan világító számlapos, digitális kijelzésű, ami a dátumot is mutatta, na apám, az volt ám egy versenyroller. Persze, hogy nekem nem volt. Ám! Ám roppant kreatívan készítettem egyet. A modellezőszakkör balsafája némi ragasztó egy óraszíj és papírzsebkendő segítségével elkészült a saját kis kvarcórám, amit büszkén be is mutattam a tornaöltözőbe a fiúknak azzal a dumával, hogy azért van becsomagolva papírzsebkendőbe, hogy nehogy baja legyen, de amúgy ugyan úgy világító-számlapos és mutatja a dátumot, sőt ha akarom, ébreszt is...
A barátnő problémára is találtam megoldást, no nem balsafából faragtam, de.
A megoldás a lakótelepen lakó és velem szóba álló éppen főiskolás Beáta személyében csúcsosodott ki, aki ráadásul nem volt csúnyácska, nem volt szürkécske, nem volt rissz-rossz, nagyon is belevaló dögös csaj volt. Valamiért bírt. Valamiért bírtuk egymást. Még csak nem is röhögött, amikor elmondtam a tervemet, hogy az van, hogy neki hetente kell írnia nekem egy levelet mindenféleképpen be a seregbe és lehetőleg kéthetente vasárnap a látogatásokkor meg kell jelenjen, és úgy kell tennie, mintha.
Mondom, nem röhögött, nem húzkodta a szája szélét, nem kérdezett, hogy miért, írt, jött, én bekerültem a középső körbe, közvetlenül a jófejek mögé és elhittem, hogy van csajom, ahogy annak idején elhittem, hogy van világító számlapos órám.
Szánalmas mi?

Amikor Valériával összejöttem - a hitelesség kedvéért: felszedett - annyira büszke voltam magamra, mintha olimpiai bajnokságot nyertem volna csajozásból. Közvetlen azután, hogy körbevittem magamat és újdonsült csajomat - aki nem mellesleg full kategóriásnak számított abban az időben - a városon, betértünk a Törzshelyre, mert az volt, annak kellet lennie a nap csúcspontjának, amikor a havereknek kiesik a söröskorsó a kezükből, egy pillanatra baromi csend lesz, senki nem megy el röhögni a vécébe toleranciából és nem akarnak hinni a szemüknek, hogy én és Valéria.
Este, miután Valériát illő mód hazakísértem és közel negyven centivel a járda fölött belebegtem ismét a Törzshelyre, mondja a haverom:
- Tudod ki ez a csaj?
- Hát persze, a csajom.
- Te ez a város legnagyobb kurvája, frankón.
- Hülye vagy!? Tanárnő meg ilyenek.
- Én szóltam.
A nem rám szánt fogamzásgátló tabletták fogyásából ítélve néha-néha felsejlett előttem, hogy a haveromnak lehet, hogy van némi igazsága, de baromi büszke voltam, meg szerelmes és lusta. Aztán a végén, a végén sírva könyörögtem, mint egy kisgyerek, akinek elvették a játékát, de már nem segített semmi. Még az sem, hogy leültem az apjával megbeszélni, hogy az van, én a lányát mindennél jobban szeretem és elképzelhetetlen, hogy az a másik is legalább ennyire.
Szánalmas mi?

Elzálogosítottam miatta a kabalám, csak azért, hogy legyen pénzem elmenni hozzá és szeretni és reménykedni, hogy most végre és végérvényesen és örökre, és megígérem bárkinek, bárminek, hogy jó leszek. Nem a lehető legjobb, hanem a JÓ. Őmiatta is, meg magam miatt is, mert nekem is jár, kijár a gyermekáldás, meg egy saját család, meg egy valódi szerelem, meg egy kispolgári középszar élet. Százkilencvenöt óráig tartott. Tizenegyezer ötszázhúsz másodpercig. Mindösszesen.
A kabalámat nem tudtam kiváltani és már nem is tudom soha de soha többé. Így aztán sem kispolgári középszar élet, sem kabala, sem szerelem, sem gyerek. Csináltattam egy névjegykártyát. Ez van rajta.
Nincs nevem
Nincs pénzem
Nincs lakásom
Nincs kocsim
Nincs csajom
incs barátom T
ulajdonképpen nem is vagyok

Szánalmas, nem?

Négy

Skribler

Négy verseskötetem, hat novelláskötetem és három könyvem nem jelent meg eddig, de csak azért, mert tehetségtelenek a kiadók.
Ezt a Papp Janó is megmondta a tizenkettes számú italkimérésben, ahol ő a legtehetségesebb sörivó. Kidolgozott módszere van arra nézve, hogy hogyan kell az asszonnyal viszonylag olcsón nagy mennyiségű sörhöz jutni. A módszer zseniális. Janó és neje érkezik, azonnal kér egy kocsmakört, amit ugye nem illik visszautasítani, ám az ember gyermeke szomjas lesz még, így a pulthoz járul és illik a másikat visszahívni. Ám a másik ketten vannak. Így aztán egyet fizet, kettőt kap. És ha ezt a Papp Janó nagyon tudja, akkor azt is nagyon tudja, hogy tehetségtelenek a kiadók, ennyi az egész. Ezért nem is adom fel. Soha nem adom fel. Például mára már oda jutottam, hogy magamon kívül bárkit képes vagyok kritizálni. Néha kegyet osztok és dicsérek, de leginkább megy a lehúzás. A lehúzás jó. A lehúzás demoralizál és a demoralizált ellenfél nekem már nem ellenfél. Demoralizáltan már nem tud jól és jót írni, hozzám képest minden bizonnyal nem. És különben is! Egyáltalán miért írnak ezek? Milyen jogon, milyen alapon? Egyszerűen elveszik előlem a témákat, a teret, a lehetőséget. Formátbontanak, szarnak a klasszikus külalakra és külsőre, meg a nyelvezetre. A létező legtöbbet kihozzák magukból csak azért, hogy az én életemet nap mint nap megkeserítsék. Direkte előttem egy perccel találnak ki valami jó címet, előttem jelentetik meg a társas magányról szóló szarjukat, amit én is megírtam, előttem vannak mindig, pedig tudniuk kell, hogy szarok. Én már megmondtam nekik. Tele vannak elgépelési, meg vesszőhibával, lehetetlen mondatokkal és gondolatmenetekkel. Letisztulatlan cselekményeik vannak, homályos mondanivalóval.
A Weiszbauer Pubi, akivel általános alsós korunkban együtt hugyoztunk a kapualjba a kukák mögé, ma magyar nyelv és irodalom szakos. Még ő is megmondta, miután elolvasta a dolgaimat, hogy nem gondolta volna és mosolygott. Hosszan, és csóválta a fejét is.

És nem csak a kiadók tehetségtelenek. Ismerek több előadót, meg szerkesztőt, akik szintén hagynak kívánnivalót maguk után. Példának okáért engem még egyetlen egy műsorba be nem válogattak, pedig amennyire csak lehet, én aztán ott vagyok a közelükbe. Mindig a fejétől büdösödik a hal, így aztán nagyon is jóban vagyok a főnökökkel, meg a főnökök kegyeltjeivel és mindig előre köszönök, és nem vitatkozom, és türelmesem megvárom az én pillanatom. Azt, amikor végre az összes tehetségtelen hülyét leváltják, kirúgják, eltanácsolják, és végre valahára felkérnek, felajánlják a lehetőséget, hogy én, végre én, az agyonhallgatott és méltatlanul félretolt, írjak már egy nekrológot. Mondjuk a sajátomat.

Öt

Én és mindenki kik bennem éltek, na meg a nagyfater, aki ott volt minden fontos pillanatomban, majd felülünk egy bazinagy kabrio buszba, tudjátok egy olyanba, amivel a gyanútlan turistákat viszik körbe a városban nyáron, hogy láthassák, hogyan pusztulnak a tehetetlen épületek, és elmegyünk megnézni a voltomat

Az aranyveretes gyermekkort, meg az iskolás éveket, hol belém itatták néha óvatos gyöngédséggel, elvétve szinte erőszakkal azt a tudást, ami nélkül azt hiszik, hogy szenvednék, éhen halnék a művivé varázsolt egyenéletünk sivatagában, hol csak bambán kóborlunk pőrén és egy apró oázisért, benne egy csepp vízért, a saját anyánk lelkét ajánljuk fel gondolkodás nélkül

Aztán felidézzük az első szerelmet, kinek már a nevét sem tudom, ahogy elfelejtettem az illatát is, de a távolban még látom a tétova mozdulatokat meztelenül azzal a lánnyal, a végtelen fájdalmat, mikor egy másik elhagyott, az átdolgozott, átmulatott, átivott, átszerelmeskedett, átrettegett éjszakákat, a tegnapi hideg kávék reggeleit, a hiányodat és a képtelen őrültségeidet, a megalázott nappalokat, amik semmittevéssel teltek el, meg a fáradtakat, a koszosakat, mik a betevőért folytatott mágikus, hisztérikus és nevetséges harccal fulladtak bele a naplementékbe és ahol soha nem nyertem csatát

Elmegyünk és szétnézünk az imádott városokban, a gyűlölt motelszobákban, beköszönünk életem mellékszereplőihez, iszunk egy teát szerelmeimmel
Megadjuk a tiszteletet minden istenek házában, és az utolsó ciginkre a bukott angyaltól kérünk tüzet
Rácsodálkozunk az útvesztőkre, hogy miként is tévedhettem el oly sokszor, pedig szinte egyenes volt minden út
Megbámuljuk a testet öltött magányt, mi untalan elkísért, akkor még láthatatlanul és néha elviselhetetlenül
Bocsánatot kérünk a sértett önérzetektől, kik még most is ujjal mutogatnak rám, hogy; nézzétek, ott megy a sleppjével az örök kívülálló kinek mindig is fontosabb volt a különös, mint a tiszteletreméltó
Megkeressük elhagyott jegygyűrűimet, zaciba vágjuk őket és elisszuk az árát csak azért is, hogy ne tagadjam meg önmagam

Aztán hitelbe kérek még egy napot
Felkészülni
Felkészülni az ismeretlenre
Annak a másik világnak a kihívásaira
Összeszedni az utolsó kósza gondolataimat, amik még nektek szólnak, a bennem élő elmúlhatatlan keresésről, vágyról, a csalódások ízéről, a szeretkezések másnapos haldoklásáról idegen ágyakban, a szánalmasan átizzad ágyneműkről, amikbe reggelente ébredtem félve rettegve a kezdődő naptól, a vélt jelekről, miket tudatosan hagytam tévelygéseim alatt az útszéli árkok rejtekében, a bölcsről, ki néha eljött hozzám és lebaszott, hogy ha tudom és értem és félek is már a hiteltelen mondataim riasztó végkifejleteitől, ugyan miért is ordítom naponta a világ pofájába őket

Kérek egy napot, egy utolsó napot, jelezni, hogy vagyok
Hogy megérthessem az aranypillanat lényegét, amikor már mindegy a tegnap, a ma, a holnap.
Csak én számítok, számvetek, büszkélkedem és szégyenkezem.
Amitől már nincs tovább.
Ami után már csak a vége főcím következik, de azt mások írják meg helyettem, és nem tiltakozhatom ítéletük elfuserált mondatai ellen
No és emlékezni is kell az az óra
A Nagyapám szelíd haragjára, mikor kiderült, hogy nem kértem, megloptam Az első szakításra, mire nem voltam felkészülve ezért összetörtem, ám a mai napig őt, csakis őt keresem, különböző nők szemében
A fényekre és az árnyékokra, amik eljátszanak velünk észrevétlenül, a tudtunkon kívül, mert mi azt hisszük, hogy természetes, hogyha fényben fürdünk ugyanúgy, mint mikor az árnyéba húzódva hűsölünk

Emlékezzünk még, mindarra, amiket szégyellnünk kell és azokra a dolgokra is, amik miatt dicséretet kaptunk a világtól, még akkor is, ha a szégyen és a dicséret kétséges mindaddig, míg valaki fel nem oldoz végleg és végérvényesen

És emlékeznem kell az ismeretlen ismerősökre, akiket ugyan nem tanítottam az írás művészetére ám bátorítottam, mert az írás az egyetlen emberi folyamat, ahol a játék, a tisztesség, a tisztelet, az álom, a szerelem, a magány, és az adni akarás önmagunkká válik és kiteljesedik az én.
Ahol megértjük és élvezzük a hétköznapjaink fogságának néha elviselhetetlennek tűnő béklyóit.
Az írás felszabadít és könyörületes, engedi a kegyes csalást, ám őszinteségre késztet és soha, de soha nem oldoz fel.
Kérdez és tanít.
Nevel és kinevet.
Ítél és dicsőít.

De mindenekelőtt elfogad.

Aztán kell még az az óra, hogy keservesen sírj és átkozódj eltékozolt életed felett, ahelyett, hogy ott, akkor hatvan percre boldog légy
Az utolsó öt percet a legvégén önmagaddal töltsd el, felidézni anyád szemét, apád dörgedelmeit, testvéred ragaszkodását és elkezdj rettegni önmagadtól.
A sok hasznavehetetlen felesleges szótól, cselekedettől, ígérettől, soha ki nem mondott kérdésektől és az agyonhallgatott válaszoktól
Aztán mikor az utolsó perc eljön, nyugodj meg.

Szállj fel újra a buszra és minden jelenlévőnek és azoknak is, akik nem lehetnek itt, köszönd meg, hogy voltak.
A köszönet többet ér, mint bármely bocsánatkérés, szánalmas megbánás, jelentéktelen színpadias vallomás

Az aranypillanatban csak ennyit mondj: Köszönöm

És talán még szavald el utolsó, már csak jelzés értékű versedet

Bezárt a fogadó
A vészbanyák kara horkol a sarokban
Lesminkel a bohóc
A zenész újrahúrozza hangszerét
A főpincér standdol
A szakács moslékot lök a disznóknak
Többen a hátsó udvarban hánynak
A tulajdonos gazdagodik
Én meg csak ülök a törzsasztalomnál
Nem tudom kinek kéne átadni a helyem
Úgyhogy
Úgyhogy lehet, hogy maradok még egy darabig
Bennetek

Hat

Na, kettéváltunk. Tegnap végre ketté váltunk. A voltam meg a szerethető pasi.
Én a démonaimmal távozom. Így beszéltük meg. Övé a lehetőség az újrakezdésre, meg a szeretet és a szerelem elnyerésére, egyáltalán mindenre, ami a jövőt illeti. Én lelépek. Kézen fogom az öregcsajokat, keresek valami albérletet oszt elbulizgatunk valahogy a még hátralévő időben, mert az az igazság, hogy megszerettem őket és talán nem is tudnék nélkülük élni. A részeim. Szégyellni való részek, hiszen megbetegítenek néha, de mégis a szerves tartozékaimmá ívódtak az idők során. És ennyi - belőlük - nekem elég is.
A jövőben már csak egy igazi angyalra ácsingózom. A szerethető pasi meg nem érdekel. Nem tartom úri betegségnek a kétszínűséget, ahogy a gyengeséget sem. A szerethető pasi kapott egy lehetőséget általam, mert kibaszott nagylelkű vagyok. De csak nagylelkű és semmi esetre sem bébiszitter. Felnőtt pasi, azt tesz, amit csak akar. De nélkülem. Én lépek. Rájöttem, hogy annyi úton nem voltam még, és hiányoznak a régen felfedezett városok, a kispiszkos motelszobák, a kéregetők, meg a kurvák, a kedvenc éttermem, a tenger, az óceán, az Atlasz. És hiányoznak a nem felfedezéseim, ezért nem tehetek mást; felfedezőútra kell indulnom.

Felfedezni a világot és benne magam.
Majd egy nagy narancssárga hajóval indulok el, hogy mindenki jól lássa, itt vagyok, erre tartok, itt fedezek fel, és ha érdekel, akkor én, téged, bárkit felfedezek, mert engem érdekelsz. Ugyan nem vagyok szerethető kicsit sem, mert az a részem nárcisztikus etűdök kíséretében lelépett, de azért érdekelsz. Csak ide kell jönnöd hozzám és szólni pár valóban emberi szót, nem pedig bottal piszkálni, mint a gyerekek a kutyaszart a játszón.

Kibaszott nagy felfedező leszek, ez az!
De nem ám fűrészporos tapéta.
A világ!
Mert ez a világ még mindig a választható legjobb, mert érdekes. Érdekes, ha nem megyünk el mellette, vagy ha egy teljes életen át nem párhuzamosan közlekedünk vele. És főleg érdekes, hogyha felismerjük, hogy a világ alapból szarik ránk. A világ hagyja, hogy benne élj, de sem nem segít, sem nem támogat, ahogy nem gátol vagy tilt. A világ éli a saját életét és neked benne kell élni a magadét, ennyi az egész.
Ennyi.
Persze, hogy mit és miként élsz, az már ugye? De az is a te dolgod. Ha megbetegíted magad, ha démonokkal táncolsz, a világnak úgy is jó, meg úgy is, hogy ha felfedező leszel és érdeklődsz a világ dolgai felől, meg úgy is, ha kiadod a magad és a világ titkait.
A világ nem ítélkezik, elfogad. Az ítéleteket az emberek hozzák, a mindennapjaidat saját társaid keserítik meg, velük van konfliktus helyzeted, nem a világgal. A világ el- és megtűr. Az emberek áskálódnak és folyton folyvást azt hiszik hogy jobbá és kényelmesebbé tehetik az életük a saját dicsőségükre. Az ostoba balgák.

Teljesen meztelenre vetkőzve ültünk a hegyormon, néztük a távolban épphogy látszó várost, nagyon nyár volt, szerelmesek voltunk, azt hittük, miénk lehet a minden, és bár nem álmodtunk sem jól működő családról meg gyermekekről, akiket majd megnősítünk és férjhez adunk, mert valahogy azt gondoltuk, hogy egy fiú lesz és egy lány, azért titkon reméltük, így lesz.
Fogtuk egymás kezét és ez valahogy jobb volt, mint a szeretkezés. A nap melege átölelt, a fák cinkosan sustorogtak a leveleikkel, az orom alatti patak zúgói zenéltek nekünk, szélkálmám máshol dühöngött és az erdei madarak koncerteztek külön a kedvünkért.
Annyira de annyira fiatalok voltunk, hogy elhittük, ez a boldogság és a szabadság. Elhittük, hogy az életünk nem törvénykönyvek, szabályok, írott és íratlan előírások között vész el majd, hanem húsz év múlva is szeretkezhetünk a hegyormon a nyári napsütésben.

Van aki aztán az évek múltán bölcsebb lesz, a feje lágya benő és rájön; a hegyorom már túl nehéz túra és szeretkezni sokkalta biztonságosabb a megszokott ágyban, a megszokott pózokban, a megszokott időben, a megszokott ideig. A nap ugyanúgy süt a ház kertjében is, és kit érdekel a város látképe, nem beszélve a madarak koncertjéről, ahol a patak a karnagy.
Én most is itt ülök az ormon, bár egyedül, de tudok emlékezni. Felidézni a jobb, szebb napokat. Felidézni az illatát, a haja cirógatásait, a szemét, az ajkait. Tudok kirándulni magamban és ezek a kirándulások új, más utakra kényszerítenek, hogy még több és több élményt vihessek majd magammal, amikor egyszer és végérvényesen el kell indulnom egy olyan útra, ami csak egy irányba vezet, és ahonnan még emberfia soha de soha vissza nem tért. Nem tudom milyen hely lehet annak az útnak a végén. Lehet, hogy vannak ott is madarak, patak, orom meg nap, de ha nincs, én, biztos ami biztos, viszek magammal…

„A hetedik te magad légy”

 
 
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.