Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Másodlagos szeretők

2009.09.29
Másodlagos szeretők

 

 

"Ugyan ez a létező világok legjobbika, de tökéletesnek nem mondanám. A világ még nem kész, hiányoznak mondatok belőle, ez az írás legitimációja."

Esterházy Péter

 

Előjáték

 

Itt most egy szokványos szeretkezés, szokványos első pillanatainak mondatokba varázsolt mozdulatainak, hangjainak kellene állnia. Valami olyasmi, hogy a férfi óvatosan nyúl a nő felé, miközben kéjesen várja már a másik érintését…

 

Próbállak magamban keresni, próbálom a világot önmagamhoz édesgetni, de ellenáll.

 A lámpagyújtogatók kora lejárt, nem csodálhatja már senki, ahogy egyesével felgyulladnak az utca őrszemei, hogy a hajnal eljöttével, egyesével nyugovóra térjenek. És nem csodálhatunk már meg annyi mindent, amiről őseink jeleket hagytak hátra. A mi felfedezéseink, már nem a materialista világ egyenlőségjeleinek a helyrerakásából állnak. Mi már az Ént akarjuk. A maga igaz valójába. Hogy meddig jutottunk ezen a felfedezőúton? Az út elejét keressük éppen…

 

Rakott burgonya

 

Étel

 

Hirtelen lett este, de ez az este dolga. Valahogy nem érdekelnek a napszakok. Ahogy annyi más sem érdekel. Nem érdekel a politika, a kenyér ára, a szomszéd baja, a szeretőm kifogása, a Kedvesem új ruhája. Sőt az sem érdekel, hogy rendszeresen lehúznak a kocsmába egy tízessel minden egyes sör után. Aztán nem érdekel a tévé agyonismételt műsora. Rezignáltam veszem tudomásul a csekkek megszokott sárgályát, rajtuk az állandóan növekvő számokkal, amik azt jelzik, hogy szarul fogok élni. Nem érdekel az atomfizika, a binális matematika, az újság vezércikke, a sportoldal, és főleg nem érdekel a foci. Aztán, hogy milyen ruhát veszek fel, a határidők, az értekezletek, a megrendelő szánalmas manírjai, amiket csak és kizárólag azért vett fel, hogy éreztesse, ő a valaki. Pontosan egy darab szívességet tehet, de azt nem írom le. És nem is mondom, mert minek. Próbálok élénk figyelmet ráerőszakolni az arcszerkezetemre, és közben azon gondolkodom, hogy biztos, hogy elég volt-e neki egy anya a szülésnél. De rájövök, hogy ez sem érdekel. Ahogy a csúcsforgalom aljas átváltozása egy dugóvá, miből lehetetlennek tűnik, hogy valaha is kiszabaduljak. Szívom a cigit és hallgatom a rádiót. Mondjuk, az sem érdekel, de hallgatom. És valahogy nem hat meg a kéregető hajléktalan sem a húgyfoltos gatyájában. Felhúzom az ablakot, direkt félrenézek. A járdát uraló kis miniszoknyásra. Elképzelem, hogy nincs rajta alsónemű, de jelzés érkezik, hogy ez sem érdekel. Ahogy az üzleti megbeszélésre sem megyek el. Nagyon átlátszóan mentem ki magam, azt azért mégsem mondhatom, hogy nem érdekel. Nagy ívben teszek rá, hogy ilyen és ilyen műszaki tartalom mellet, erre és erre a határidőre, napi kötbér terhe mellet, a szerződés huszonhárom per tizenkilences pontja értelmében…

Az anyámhoz sem megyek el, pedig régen látott szegény, és régen láttam már imádva szeretett nagyszüleim sírját, a legjobb barátomat, egy valóban jó filmet, egy katartikus koncertet. Egyáltalán, nem is nagyon nézek, csak a legminimálisabban, hogy A-ból B-be eljussak, onnan meg haza. Pontosan kétszer elfordítom a zárban a kulcsot, felteszem a biztonsági-láncot, töltök egy pohár bort, a telefont kikapcsolom, rezignáltan köszönök a nőneműnek, aki még megosztja velem az életét. Még. Mert ő sem érdekel.

Valahogy nem tud fájni nekem, ami fáj neki. Egyszerűen nem jutnak el a szavai a tudatomig. Csak hallom őket és úgy teszek mintha, de tudja, hogy… Valamelyik este egy szokványos rutinszeretkezésünk után kijelentette, hogy lefeküdt a barátnőjével és annak a pasijával, nem érdekel. Aztán pár napig haza sem jött. Eddig is én főztem jó részt, és mostam, annyi változott, hogy nekem kellett porszívóznom. Egy laza; Na és, kíséretében vettem tudomásul. Abból sem tudtam drámát csinálni, hogy otthagyta a jól fizető munkahelyét, mert mit tudom én, és napok óta egy sortban vagy még abban sem ténfereg a lakásban, füléhez szorítva a telefonját. Tizenkét könyvnek kezdtem neki, amik szerteszét hevernek a lakás különböző pontjain, bennük kis cetlikkel és várnak rám, de nem érdekel. Kaptam hat felszólítást, hogy egynehányat vigyek vissza jogos tulajdonosának, a könyvtárnak. Feltételezik, hogy mások is magukévá akarják tenni a tartalmakat. Ha eddig ráértek várni, akkor még egy kicsit tudnak. Nem annyira laktató ez a szellemi táplálék. Sokkal jobb a pacalpörkölt, vagy egy jó bécsi szelet, de legvégső esetben megteszi egy vastag mézes kenyér is.

Tényleg ma vendégek jönnek! A Lárifániék. Én csak így hívom a Kedvesem barátnőjét, bosszúból, mert tudom hogy egyáltalán nem Lárifáni, sőt. Szép, intelligens, és művelt. Egy autókereskedése van a stupid férjével, akinek minden negyedik mondata vagy a nyomaték, vagy a kedvező konstrukció körül forog. Rakott krumplit fogok készíteni. Mert tudom, hogy Lárifáni szereti, és a Kedvesem is, de azért titkon kicsit fanyalogni fognak, mert ilyen vacsorák alkalmával, minimum bécsi szeletnek kéne lennie, vagy kaviárnak. De itt rakott krumpli lesz. Érdekes, hetek óta ez az egy, ami érdekel. A rakott krumpli, tisztességes nevén rakott burgonya, melynek elkészítési módja a következő: A burgonyát, ami krumpli, héjában megfőzzük puhára úgy, hogy a főzővízben sót hintünk és kakukkfüvet. A kakukkfű jó. Megnyugtat az illata. Közben karikára vágjuk a szárazkolbászt. Nem valami gyorsérlelésű lángolt vackot! Az igazi, házi szárazkolbászt, ami reccsen, mikor kettétöröd. És tojást főzünk jó keményre, amit szintén karikára vágunk. A lilahagyma karikákat is előkészítjük, lereszeljük a sajtot, felbontjuk a tejfölt, leforrázzuk a laskagombát, kivajazzuk a jénait, szemlemorzsát szórunk a vajra. Utána már csak szépen össze kell állítani. Egy sor burgonya, némi só, kolbász, gomba, tojás, lilahagyma, vaj, tejföl egy sor burgonya…a legvégén az egészet még nyakon öntjük egy kis tejszínnel, és jó vastagon a tetejére a sajt. Sütő. De mire elkészül, már nem érdekel.

Csak turkálom az ételt, egy savanyúuborka-karikával játszom a villámmal. Figyelem Lárifánit, ahogy szinte kéjesen eszik, és felkészülök a kötelező dicséretekre, hogy ez mennyei volt, de már azt várom, hogy menjenek el, hogy kiülhessek az erkélyre cigizni és nézni, ahogy a suhancok éppen széttörnek egy padot. De tekintve, hogy nem érdekel, nem ordítok rájuk, és a rendőrséget sem hívom. Minek? Attól már a padnak vége. Ahogy vége a karrieremnek, már ha volt, vége a szerelmeimnek, vége néhány igazán jó barátom életének, vége a kedvenc sorozatomnak, a sztárocska szerelmének a toppmodellel, mindennek vége. Talán csak a világegyetemnek nincs vége, mert ha vége lenne, felmerülne a kérdés, hogy akkor miben van? Lárifáni mellbimbója érdekelne, döbbenek rá mosogatás közben, de azt hiszem csak arra a pár érzéki másodpercre, amíg megcsókolnám. Aztán rájönnék, hogy az is csak egy mell. Mindent összevetve a rakott burgonya az egyetlen közel s távol, ami kicsit lázba hozott. Holnap azt hiszem, hogy megpróbálkozom egy tárkonyos ragulevessel…

 

Hibátlan

 

Nem hibás

 

Ilyen nincs. Esetleg a matematika dolgozatok hibátlanok, már amelyik hibátlan, de a történelem dolgozatra már nem mondható el, mert a megtörténtet is képesek vagyunk annyiféle képen látni, ahányan vagyunk. Aztán a biológia dolgozat sem lehet hibátlan, hiszen lövésünk sincs a tulajdonképpeni valós működésünkről. Azt tudjuk, hogy szív, máj, vese, tüdő, izmok, inak idegek, agy, de itt vége. Valamiért vége. De felsorolhatnánk itt az összes létező tantárgyat a filozófiától a csillagászatig, egyik sem hibátlan.

Talán csak én vagyok hibátlan. De legalább is rengeteg jel utal rá. Nem vagyok két méter magas benga állat, kigyúrt felsőtesttel. Nincsenek hivalkodó tetkók, keménycsávós nézés. A farkam mindenféle szerek nélkül szinte rendszeresen feláll, már amikor teljesítenie kell, sőt néha spontán is. Képes vagyok értelmezni a közvetlen környezetem megnyilvánulásait, elemzem a történéseket, felmérek, előre tervezek, számolok, számítok, felkészülök, lobbizom, belehelyezem magam a világomba. A fő helyre. Már régen tudom, hogy van világom, ami hibátlan, hiszen az én planétám, nem léteznek azok a fogalmak, amik a világomon kívül a hiba fogalomkörébe tartozik. Ilyen például az önpusztítás, az alkoholizmus, a dohányzás, a kártyaszenvedély, az önteltség és hosszan sorolhatnám más világok hibáztató fogalmait. Ilyenek az én világomban egyszerűen nem léteznek. Itt kérem minden hibáztatható szó tiltott dolog. Olyannyira, hogy a világom szótárában nem is szerepel. Minden ilyenre egyetlen gyűjtő szóösszetétellel felel a kisenciklopédiám: Élem az életem.

Nincs abban semmi hiba, hogy hébe-korba annyira fáj a fejem, hogy még a hajam is, mert pontosan annyi sörrel ittam többet, mint amennyit megittam. Az életem része. Ahogy a nyugtatópiruláim is, a kényszeres társaságkeresés, a rettegés, hogy valóban megfeleljek a hibátlanságomnak. Mert hiszem is, hogy a saját világomban hibátlan vagyok, hiszen a számtalan önvizsgálat soha nem jelzett semmi rendelleneset. A legtöbb, amit pár évvel ezelőtt, megállapítottam, hogy erősen és gyorsan kopaszodom, de ezt sem hibának kezelte a világom, csupán esztétikai félreértésnek. Hibák csak és kizárólag más, a körülöttem lévő világokban fedezhetők fel. Ezeket nagy pontossággal látom és szenvedek is tőlük. Itt vannak például a világom fenntartásának gátló tényezői; a másvilágok.

 A Kedvesem világa, amivel ugyan kohézióban élek, de egyre idegesítőbb, hogy ez az összetartás alig csak pár kapoccsal rögzül. A közös lakás, a közös ágy, a közös fürdőszoba, a szex, és alig néhány kérdés, amire ugyanazzal a mondattal felelünk. Minden más már hibás nála, hozzám képest. Ahogy hibás a piaci kofa világa, a pincér élettere, a benzinkutas aurája és sorolhatnám a végtelenségig. Ahogy a tévedések folyamát, a vétkek lenyomatát, a félreértések súlytalanságát. Ezért inkább nem nagyon érdekel a másvilág. Sem a fantasztikuma, sem a fojtogató közelsége.

A saját világom, ami hibátlan, megvéd a hibáktól. Bezárkózom, és ott bulizok. Egyedül. Ja, hogy egy hibátlan világ egyáltalán nem szórakoztató és unalmas! Csak akkor, ha nincs a világunkban benn önmagunk. Akkor bizony nem csak, hogy unalmas, de magányos és szánalmas is. Tehát hibás. Ám ha hibás, akkor már nem a sajátunk…

 

Hedvig

 

Női név

 

Hedvig a horoszkópja szerint szeretkezik. Amúgy szingli, azt mondja, ez így jó. A régi fővárosi albérletemben él. Nekem még rengeteg kacatom ott van. Képek, lemezek, ingek, cipők, zakók, fürdőköpeny, papucs. Emlékek.

Hedvig először csak szerető volt, aztán szerető és lakótárs, majd lakótárs, és ahogy törzsfejlődött a kapcsolatunk, büdös rohadt kurva, én pediglen egy önző faszkalap.

Hedvig jelenleg főbérlő. De azért ha a csillagok együttállnak, jön mindig egy sms, hogy: dugjunk. Ennyi. Ez valahogy összetart bennünket, már a dugás. A csillagok jótékony alakzatai alatt. Hol a bika jegyében, hol a halak jegyében, hol skorpióként, hol nyilasként, de leginkább nyáron, az oroszlán együttállásában. Oroszlánban többször is, mert állítólag akkor adhatjuk egymásnak a legtöbb energiát. Én ezt nem tudhatom, és nem is érdekel. Nekem mindig ugyanolyan jó. Kicsit perverz, kicsit merész, elsöprő és kellemesen fárasztó, de nagyon is szórakoztató. A legszórakoztatóbb a távozásom pillanata, ahogy a gangon nyílnak ki a kisablakok és a szomszéd nénik óvatosan kikémlelnek, hogy ki lehetett ennél a kis szukánál.

Persze a Kedvesem nem tud róla. Nem is értem, hogy miért. Azt gondolom, hogy nem is érdekli. Bennünket nem ez tart össze. Már nem a sex. Gyakoroljuk, de nem fontos szempont. Fontosabb a rezsi, a házon a tető, hogy végre bekössék a szennyvizet. És még ott van nekünk a depressziónk. Pontosabban annak eltűrése. Ahogy szótlanul nézzük egymást, ahogy belénk ívódott, hogy mikor kell megölelni a másikat. Mikor ágyba vinni, mikor hagyni, hogy kibőgje magát. A saját rítusaink, amivel azt hiszzük, hogy bármit is kezelni tudunk, pedig csak menekülünk, csak menekülünk…

Hedviggel más. Hedvig szerelmes a világba, létezésébe. Szerelmes az ösztöni szeretkezésekbe. A perverzitás szélét erősen súroló testi játékai vannak. Egy kitörő vulkánként éri meg a testiséget és nem kegyelmez. Ahogy egy megszálló hadsereg úgy foglalja el a testemet és uralkodik rajta, mindaddig, amíg a csillagok tovább nem állnak az égen. Hedvig a mondataimat is szereti. Sőt kikényszeríti belőlem. Leültet, és rám parancsol, hogy írjak, bármit. Közben csókolgatja a testem, borokat hoz, cseréli a hamutálat, az ölemben ülve olvas, kritizál, kérdez, dicsér és bírál. Hedvig tudja, hogy az ő világa is hibátlan, de azt is, hogy a kettőnk világa nem létezik. Együtt szerepjátékosokká válunk. Színielőadásként éljük meg egymás társaságát. A kurva és az elhanyagolt férj, a csinibaba és a művész, a takarítónő és a háziúr, a kékharisnya és a csavargó. Mit tagadjam, mindketten élvezzük az előadásokat, és alig várjuk, hogy a csillagok újra összeálljanak egy új színdarab ősbemutatójához.

 

Hiábavalóság

 

Melléknév

 

Három szinopszist írtam ugyanarról ugyanazoknak. Beleáldoztam időt. Egy csomó energiát, vagy húsz kávét, napokat. Napokat, amikor mást is tehettem volna. Vagy egyáltalán semmit. De nem, én, mert minden bizonnyal még nem elég védőbástyát építettem magam köré, néha hibázom. Nem fogadom el, hogy a környezetem, közönyös, álnok, irigy és hazug. Nem fogadom el, hogy értik és tudják, hogy kell a más, de erősebb bennük a minek. Rájuk telepedik a képmutatás, a gúny, a közöny és nem utolsó sorban a hatalomvágy. A táblázatokkal ékesített, közgazdaságilag és szakmailag alátámasztott elemzéseimet kitörő örömmel fogadták, vállon veregettek, dicsértek, és bíztattak, de az első kérdésemnél kiderült, hogy nem olvasták el. Pedig milyen büszkén küldtem el, hogy na majd még mindenki hozzátesz valamit, egy kicsit a saját zsenijéből, és akkor közösen, ha nem is váltunk meg semmit de alkotunk egy jót, egy jobbat. Nem azért, hogy a világ megünnepeljen, és azért sem, hogy példák legyünk egy tankönyvben, csak és kizárólag önmagunk és a közösségünk miatt. 

Lófaszt. Ez nem így működik. Ne vegyem már én magamnak a jogot, hogy gondolkodjak egy közösségben. Főként, ha a közösség nem akar gondolkodni. Sőt közösség sem nagyon akar lenni. Elég, ha úgy nézünk ki, mintha. Pedig akkor csak úgy nézünk ki, mint a szemétkupac a lakótelep közepén, amit összefújt a szél. De ez őket nem érdekli. Ahogy az a kibaszott szinopszis sem.

Feldelman Jenő - mindenki Jenőkéje - nem volt a férfi ideális egyede. Szemüveges volt, visszahúzódó, jó tanuló, de nem barátkozó, vékony testalkatú, aki nem tudott egy egyeneset rúgni a bőrbe ezért csak tartalék csere lehetett a grundon. Őt ugrasztották a többiek vízért. Őt szégyenítették meg csak úgy poénból, és őt röhögték ki, hogy még nem volt nővel. Ez utóbbi bosszantotta a legjobban. De elhatározta, hogy ezen majd ő változtat egymaga. Pontosan tudta, mert kileste, hogy a harmadikról a nálánál tán két évvel idősebb Jucus rendszeresen feljár a ház lapos tetejére napozni, de ezt a felfedezését nem osztotta meg a többiekkel. Ez a saját privát titka volt.

A szellőzőkémény mögül leste a lányt órák hosszat. Pornólapokat lopott el az apja fiókjából és próbálta beazonosítani a testrészeket, a mozdulatokat, a pózokat, a…

Jucus kiszúrta. Hetekkel előtte kiszúrta, de nem szólt, élvezte, hogy nézik, még az sem zavarta, hogy a Jenő. Ellenben nagyon meglepődött mikor Jenő egy verőfényes délelőtt elé állt a tetőn és közölte, hogy ő még nem volt nővel és ezért a többiek kigúnyolják és most azért van itt, hogy legyen nővel, és ő már fel is készült különböző lapokból és légy szíves, és el fogja mondani mindenkinek, hogy végre ember lehessen a többiek előtt. Jucus először bután nézett, majd hozzávágta a naptejet, aztán megszánta, és hagyta, hogy Jenő végre nővel legyen. Este Jenő más emberként ment le a téri padhoz, a többiek elé állt és közölte, hogy délelőtt, a Jucussal, bizony.

Annyira, de annyira röhögtek, és amikor megkérte Jenő a Jucust, hogy mondja el a többieknek, mert nem hisznek neki, akkor is csak pofákat vágtak. Jucus távozását követően pedig, csak annyit kérdeztek:

- Aztán mennyit fizettél a lánynak, hogy itt hazudozzon nekünk?

 

 Könyv

 

Lapok sorokkal

 

Heti kettő. Ennyit végzek ki. Mert nálam egy kivégzéssel kell, hogy felérjen a könyv használata. Belső kényszer, hogy megtudjam a lapok titkait, a sorok dalait, a cselekmény szálait. Már nem emlékszem, hogy mi volt az első könyvem. Azt hiszem senki nem emlékszik rá. Őrizgeti azt a hat mesekönyvet a szép nagy rajzokkal, de nem tudja, hogy melyik volt a legelső. Ahogy abban is bizonytalan, hogy melyik volt az első olvasásélménye és olvasmányélménye. Valahogy ezek a dolgok nem kristálytiszták. Csak tudjuk, hogy volt egy könyv valamikor, de mi is a címe? Talán még a sztorijára emlékszünk, de azt végképp meg nem mondanánk, hogy ki írta. Pedig író nélkül nincs könyv. Ez azt jelenti, hogy a sorokhoz hozzá kell rendelni egy ember. Aki valahol, valamikor működőképes volt, vagy még mai is az és sorokat ír lapokra. A tehetségesebbjét aztán pénzemberek megfizetik, hogy a sorokból, melyeket egy könyvben bújtatnak el, nagy vagyonokat halmozzanak fel, mert a világon minden üzlet, még a sorok is.

Talán csak egyetlen egy könyv létezik, amelyik nem létezik. A Csavargók Könyve, melyben titokzatos dolgok vannak a Szabadságról, és különös történetek olyan emberekről, akik meg merték próbálni a Kijelöletlen Másik Utat.*

A könyv maga nem létezik, pedig talált, választott és elrabolt hatalmak uraságai is kerestették már mindenütt. Szent városokban, szent sírokban, ősrégi könyvtárak mélyén, de a szarvasbőrbe bújtatott hangokat ez idáig nem találhatták meg.

A könyv őrzői szájról szájra adják történeteit, hogy a Hatalom soha kárt ne okozhasson benne. Persze vannak más könyvek is. Pontosan úgy, ahogy vannak mártírok és árulók. A Hatalom könyvei, a pénz könyvei melyek csak eszközök, hogy a gyarlóság fennmaradhasson és virágozzék ön-ön dicsfényében. Az írók könyvei pediglen jajkiáltások csupán, amit senki meg nem hallgat. Arról kezdenek beszélni, hogy bizony annyira eltalálta a szerelem fájdalmát, a magány keserűségét, egy homoszexuális kapcsolat visszásságát, egy barátság árulását, így tovább a végtelenségig, mígnem egyszer majd már nem lesz író, ki sorokat adjon a lapoknak, mert valaki - egy Hatalom - majd kijelenti, hogy minden sor megszületett már…

Talán csak a Csavargók könyve lesz örök.

 

 

 

 

Vers

 

Mondatok egymás alatt

 

Nagyanyám mellé imakönyvet temettünk. Nagyapám mellé egy pakli kártyát és egy üveg bort.

Én majd egy verses kötetet szeretnék. Bár megelégszem egy aprócska négysorossal is. Nem ragaszkodom, ritmusképletekhez, rímképletekhez és semmilyen mesterségbeli tudáshoz. Belőlem szóljon…

 

Kocsma

 

Szórakozóhely

 

Mindig úgy megyek be, hogy: Dicsértessék! Amire logikusan csak is egy válasz létezik: Szabadság! Ezt tizenéve játsszuk a kocsmárossal. Egy rituálé. Ahogy az is, hogy igen is minden egyes rendelésemkor nevén kell neveznem a sört, amit iszom, a cigarettát, amit szívok. Nem azért mert nem tudja fejből. Azért mert, ez így illik és így szokás. És ha kifut a pohárból a sörhab, akkor elnézést kérek, hogy ügyetlenül öntöttem, de nem nekem kell letörölni, hanem a kocsmáros érkezik a meghatározhatatlan színű ronggyal és megszünteti a kis tócsát az asztalon.

Ha jól sikerül egy-egy új ételkompozícióm kistányérral a kezemben haladok a kocsma felé, hogy ott igenis mondjanak róla véleményt. Mert a kocsmába véleményért jár az ember, meg inni. Inni azért mert… Mondjuk én, azért mert nehezen tudom elképzelni azt a helyzetet, hogy a világpolitikán vitatkozva színészfröccsel koccintgatunk, ami köztudottan két deci szóda langyosan. A világpolitikához alkohol kell. És alkohol kell még a belpolitikához, a tévésztárocskákhoz, a címlaplányokhoz, a … És alkohol nélkül nem köttetik meg semmilyen fontosabb üzlet. Csak egy sör mellet veszi rá a Géza a Janit, hogy a hétvégén segítsen neki csempézni, cserében majd ő elmegy a szüretre segédkezni, és pálinkát inni. Arról nem is beszélve, hogy két dolgot csakis a kocsmában lehet igazán mesterien és művészien tevékenykedni. Az egyik a szent meccsnézés, ahol mindegy, hogy ki játszik, de Hajrá Fradi, valamint a kártya. Pontosabban az ulti, ahol meg egyáltalán nem mindegy, hogy ki játszik, és a kibicnek, kuss.

Az sem igaz, hogy a kocsma a feleségek leggyűlöltebb szava és helye. A feleségeknek igenis jót tesz a kocsma, mert a kocsmában tartózkodó férj nem otthon döglik a kanapén, így nyugodtan lehet a barátnővel telefonon órákat beszélni, a kedvenc tévé sorozatot nézve vasalni, lábujjkörmöt festeni és gyantázni, hogy csak az elsődleges női magányos tevékenységeket említsem. Tehát a kocsma jó. Mindenkinek. A tulajnak megélhetést ad, a férfiembernek szórakozást, a feleségnek megérdemelt magányt…

 

Alkotás

 

Magányos dolog

 

Színház, büfé. Pontosabban a művésztársalgó. Az asztalomon sör, cigaretta, hamutál, könyvek és jegyzetek. Szeretek itt találkozni emberekkel, mert nem egy kocsma, vagy egy pub, ahonnan kinéznének a papírjaimmal, de mégis egy kocsma, kávéház, csak annyi a különbség, hogy kevésbe zavarók a körülmények, és mindenki tudomásul veszi a másik őrültségeit.

- Jó napot!

- Jobbat - Nézek fel.

- Nem te vagy az a műkedvelő író, aki most próbált…

- De én vagyok.

- Azt szeretném kérdezni, hogy honnan jött az neked, hogy… - és idéz egy versszerűből, amire csak fáziskéséssel jövök rá, hogy én írtam. - Csak azért kérdezem, mert aztán ez a rész hozzá …

Csak mondja, mondja. Közben eszembe jut, hogy pont ezzel a versemmel rúgtak ki nem régiben egy kiadótól, mondván, hogy szar. És valljuk, be, hogy abban a formájában az is volt.

- Na én az szeretném kérdezni, hogy ez hogyan van, mert tudod én is írogatok…

- Jaj te! Hát ki nem irogat ebben az országban. Ki nem hiszi kisebb nagyobb elánnal, hogy egyszer majd felfedezik és gazdag lesz, és annyi lesz a dolga, hogy írjon az embereknek történeteket, vagy verseket. Ki nem álmodozik tucatnyi kiadott könyvről és elképesztő példányszámokról.

- De most komolyan véletlenül van is nálam néhány dolgom, - Egy hihetetlenül vastag papírköteget tesz le elém az asztalra. - Ha lehet, akkor olvasd már át, és mondj véleményt, és ha segítenél a publikálásban …

Most mondjam meg neki, hogy nem akarok véleményt mondani? Nem akarok, mert nem vagyok ítész, de azt tudom, hogy bármennyire is jó, vagy rossz az alkotás, a szerzőjének már adott. Már megérte elkészíteni.  Az alkotás örömével ajándékozta meg. A felkiáltó mondatokkal ott belül, meg az ikes igékkel, és főleg ön-önmagával. Mert alkotni csakis magányosan lehet. És az alkotói magány jó. Akkor magával lehet az ember. Felteheti a kérdéseit, és keresgélheti a jó válaszokat.

-          Persze ha csak gondolod, mert nem akarok én tolakodó lenni.

Most mondjak nemet? Nem mondhatok nemet. Nekem sem mondtak nemet. Csak valamikor nagyon régen, mondván, hogy gyerek vagyok én még ehhez. Hagytam magam lebeszélni, de fájt, hogy hagytam.

- Rendben. Adj egy emilkét, és majd megírom. – Már jön is a hálás mosoly, meg a köszönöm, meg, hogy nem gondoltam volna, és újra, hogy mennyire remek még a … című novella.

Jaj te Béla, vagy Jenő, vagy mit tudom én ki vagy. Maradjál már, mert úgy sem a műveid értékéről és minőségéről kapsz tőlem bírálatot. Arra ott vannak az arra hivatottak. Ez a dolguk. Tőlem tanmesét kapsz. Egy alkotást. Egy alkotással erősítelek meg, vagy szomorítlak el. Mert az alkotásoknak ez a dolguk, nem csak az én felfedezése a végtelen magányban, hanem az ő felfedezése. Az én magányom átadása, hogy hitek és álmok felett szárnyaljon egy gondolat, nem is annyira másokért, önmagunkért. Nem a betűk (a hordozók) a fontosak és nem is a kínkeservvel kiagyalt sztori, de még a szereplők sem, sőt az olvasottság sem lényeges, hiszen már egyszer elvégezte a dolgát a mű. Alkottathatott. Fú de rossz szó!

 

 

Hit

 

Meggyőződés közvetlenül bizonyíthatatlan dolgokról

 

Bárfalviné, a harmadik emelet tizenháromból:

- Endre! Endre, hogy mért nem némultam meg mielőtt kimondtam volna azt a rohadt igent. A hétszentségedet, te kurvapecér. Még az anyád is megmondta, hogy milyen egy rohadék vagy, de én, én…

Ez megy minden áldott este, ahogy Endrénk haza ér, mert állítólag Endrének idegen kölni szaga van, és idegen hajszálak vannak a ruháján, és idegen nők telefonszámai gyűlnek a noteszében. Endre szótlanul tűri a napi ordítozást. Nem csapja nejére az ajtót és nem búsul neki a kocsmában. Bekapcsolja a tévét, megeszi a vacsorát és várja a holnapot. Mit is tehetne mást egy női fodrász.

Sőt minden vasárnap sötét öltönyt húz és kifényesített bőrcipőt, hogy elkísérje a nejét a Bazilikába. Miközben az asszonya bőszen a feszületet imádja, Endre a női hajakra gondol. A hajakból varázsolható frizurákra, női arcokra, nyakakra, szemekre és tudja, mert érzi, hogy a világnak jót tesz, mikor a Kertaljaynét lebeszéli a Kleopátra frizuráról, meg a feketéről, és egy rövid szőkét varázsol belőle. Tudja, hogy attól igenis változni fog a világ, és a Kertaljayné is változni fog, mert boldog lesz, mikor új hajzatát égre, földre dicsérik a barátnői, a munkatársai, és a férje, ha észreveszi. Endre neje másban hisz.

Először is meggyőződése, hogy a férje csalja, ezért ő is az Endrét a két házzal arrább lakó úriszabóval, hetente kétszer húsz percre a szabóműhely raktárában, de minden vasárnap megvallja a bűneit, mert hiszi, hogy vannak bűneim. Retteg a bűntől, de féli a hitet, amibe belé is kapaszkodik. Endre neje vasárnap délutánonként boldog, mert boldoggá teszi a hite…

Én másban hiszek. Hiszek a tudatoson kiirtott amerikai indiánok lelkében, ahogy hiszek az ellopott földjükön épülő világban. És hiszem, hogy a Nagyurak kora egyszer lejár és a fagyhalálba ment lelkek ugyanúgy megbocsátanak, mint a füstbe ment lelkek, a megsanyargatott és megerőszakolt lelkek.

Hiszem, hogy az ideológiákat egyszer majd valóban felváltja az Én, még akkor is, ha jelenleg az ideológia nevében az Én, gyilkol.

Az Én, nem tenne így, ha tudná, hogy valóban létezik.

Az Én akkor fellázadna, és a létezés rabszolgájából a világa szellemévé válna, hogy soha többé egy másik Én ne kényszerítse rá a dogmákat, a frázisokat, a téziseket, a …

Az Énnek önmaga a hite.

 

Másodlagos szeretők

 

Novellacím

 

Ami arról szólt volna, hogy mennyi mindent szeretünk még az életben önmagunkon kívül. Már ha tényleg szeretünk önmagunkon kívül bárkit és bármit a világon. Sohasem tudtam jól, megírni.

 

*Földes László

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.