Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Művésztelep

2009.11.28

Művésztelep

 

" Vigyázz magadra Barátom!

Tudom, nem látlak többé, de mennem kell

elköszöntél halkan, elhagyod a partot, és csak vársz

nincs semmilyen lehetőséged, nincs felelőséged

lebegsz az idő vizében, és nem nézel hátra

jobb is, mert akik otthon maradtak csak egy napot kaptak, hogy rendbe tegyék életüket

és ha nem tudják, meg kell halniuk

bár a halál néha jobb, mint az élet

sétálj az égen, hallgasd a szelet

nevek és sorsok

melyik a tiéd?" *

 

Földes Hobo lászló

 

Nincsenek gyermekkori barátaim, és kamaszkori is csak egy van, kivel nagy-néha kiröhögjük a világot, egymást, majd felelőtlen ígéretet teszünk, hogy sűrűbben találkozunk, aztán mégse. Szerelmeim sem állnak tömött sorokban az emlékpolcomon. Nincs gyermek, kiért felelőséggel élnék. Az öcsémmel nem jobb a viszonyom, mint a szomszéddal. Apámmal nem beszélek, anyámmal nem tudok beszélni. A nő, akivel élek nem szeret igazán, mint ahogy én sem szeretem őt. Nincs ingatlanvagyonom, nincs komoly egzisztenciám, nincs komoly bankbetétem. Éldegélek. Azzal hitegetem magam, hogy majd egyszer valóban megírom A Könyvet, és majd fürdök a sikerben, pózolok címlapokon, menekülök rajongók elől, és komoly tárgyalásokat folytatok kiadókkal ki többre alapon. De addig is, amíg ezek a tárgyalások meg nem kezdődnek, csak éldegélek. Nem nagyon akaródzik megírni az első mondatot, mint ahogy a többit sem, a nagy műből. Kitaláltam magamnak, hogy hivatásos kocsmajárónak kell lennem, mondván anyagot gyűjtök. De csak szétpusztítom magam. Furcsa. Nagyon is jól tudom, de én mégis nap, mint nap megjelenek a törzsasztalomnál, hová kérés nélkül hozzák a sörömet, és kérdés nélkül ülnek le emberek, mesélik el, hogy milyen szar az életük, én meg bambán bólogatok és kérek még egy kört. Nem tudom, hogy mit akarnak tőlem. Alig ismerem őket, pedig évek óta szinte naponta találkozunk, és páran talán még fel is néznek rám, mert azt hiszik értek az irodalomhoz és ebből kifolyólag én értem, megértem a világot. De az is lehet, hogy ezzel is csak becsapom magam, mert semmi másra nem utaznak ők sem, csak némi felületes beszélgetésre, pár pohár sörre, hogy addig se kelljen otthon lenni a szűk semmibe. Az összevakart hajlékba, ahol kerülgeti a gyerekeit és a társát, eszik, fürdik, alszik, szeretkezik. Még a történeteim is a kocsmában születnek. Olyan ez, mint egy szülőszoba. Először a cím villan be aztán a kerettörténet, majd a dialógok, és másnap korán reggel már szaporodnak is a betűk a monitoron. Majd egyszer emléktábla is jelezni fogja, hogy bizonyos történetsíró itt élte és halta felejthető életét. És a nő a pultban talán még itt lesz, rövid meséket mond, hogy milyen volt velem reggelente felkelni, milyen volt a húslevesem és a pörköltem. Hogy tudtam e szeretkezni, avagy sem, hogy adtam e vagy csak vettem, mert a nő a pultban a társam, aki nem szeret és én sem szeretem, a nő a pultban, aki felszedett, mert engem csak felszedni lehet, mert nem érdekelnek a napi jelek, egyszerűen nem veszem észre őket. Ha le nem támad a nő, felőlem küldözhet mindenféle jeleket. Én csak a sörömmel, esetleg valamelyik még le nem írt jobb mondatommal vagyok elfoglalva. De a mai nap valahogy más. Nézem a nőt a pultban, és egy más, egy új mondat fogalmazódik meg bennem. Hangosan mondom ki neki: Elmegyek. Mosolyog, mosolyogva kér, hogy vigyek haza kenyeret, és nekem nincs erőm felvilágosítani, hogy tőle megyek el, a házból, a hálószobából, a fürdőből, a konyhából. Összeszedem a cuccaim, a borotvám, a dezodorom, a konyhaasztalra kiírom, hogy viszlát és hogy sajnálom, az asztalra némi pénzt lökök, mert kell az elmúlt havi rezsire, beülök a barátom kocsijába, aki nem kérdezi, hogy miért, csak azt, hogy hová.

Alig három óra múltán már egy repülőn ülök mi egy spanyol nagyváros repterére repít, ahol már vár, Angéla a nagyon jó ötvenes grafikusművész és milliomos ex-feleség. Taxival megyünk a kikötőbe, a jachton mosolyogva köszön a kapitány, pezsgővel fogad. Ragyog a nap, ragyog a tenger, ragyog Angéla és ragyogok én is. Gibraltár magasságában már nagyon is ragyogok. Nézem a vén sziklát, ahogy szigorúan figyeli a hajónkat, talán még megvetéssel is, hogy miért nem alázattal siklunk el a közelében, miért zenével, pezsgővel, szinte meztelenül napfürdőzve. Nem érti mi végre a jókedv és a derű. Mert mi csak sztorizunk és nevetgélünk és észre sem vesszük, hogy a távolban már kirajzolódik a Marokkói a part, hogy a kapitány és emberei kikötéshez készülődnek. Nem időzünk Rabatban. A kasba, ahová jöttünk, ezerévesnek tűnik. Pedig alig pár száz. A bejáratnál a személyzet hajbókol szó szerint, Angélának magyaráznak egy furcsa nyelven mi a spanyol, a francia, az angol, az arab keveréke, és számomra teljesen érthetetlen. De azért kiderül, csak arról van szó, hogy Angélát, a tulajdonos tájékoztatták, mi történt, míg távol volt. A teraszon üldögélve elgondolkodom, hogy mi is történhet az isten háta mögötti kasbában a semmi közepén, amíg a tulaj nincs ott. És rá kellet jönnöm, hogy sok minden. Az angol festősrác befejezett egy képet és most gin-tonikot vedel, félhangosan Beatles dalokat dúdol. Feri a vajdasági költő jointokat szív, és századszor fogadja meg, egy spanyol festőnek, hogy elhagyja szülőfaluját, Párizsban kezd új életet. Angéla lánya az amerikai férjével veszekszik, mert a jenki haza vágyik, hamburgert akar, légkondis autót, meg HBO-t. A portugál zenész állandóan a nőjével szeretkezik a lehető legkülönbözőbb és feltűnőbb helyeken ugyanilyen pózokban, és hangerővel.

A szoba, amit kapok, furcsa. Arab. Szőnyegekkel, kis asztallal, ami mellet csak kuporogni lehet, kis terasszal, egy matraccal a földön. Valamikor biztosan csak egy raktárhelyiség volt, talán gabonát tároltak benne, most pediglen egy szoba. Egy szoba egy renitens magyar művész képzeletének egyik megvalósult szobácskája. A Művésztelep kis alkóvja, hol minden bizonnyal megfordult már más magyar is, hogy írjon egy könyvet, egy dalt, vagy fessen egy képet, vagy csak fájjon neki a világ. Tényleg én miért is vagyok itt? Mert azért nem, hogy belehaljak a pultos nőtől való elmenekülésembe. Azért sem, hogy megírjam életem főművét, de még csak elvonulni sem akarok a világtól és utálni sem. Talán a kíváncsiság hajtott, hogy Angéla barátnőm Művésztelepét megismerjem, hogy elhiggyem, létezik, és itt nincs szabály és nincs korlát meg határ. És ahhoz, hogy bejuss a falai közé, semmit nem kell tenned, csak ismerned kell Angélát. Angélát, aki még mindig fest, meztelenül közlekedik a nap kétharmadában, vagy csak alig valamiben, és büszke rá, hogy így ötven körül is feszesek a mellei, formás a feneke, kihívó és kívánatos a teste. Néha meglepetésekkel szolgál. Befesti magát festékeivel, nem megfesti álmait, élő szoborként pózol, mi pediglen különböző nézőpontokból fotózzuk, majd elcsodálkozunk, hogy mi mindet ki lehet hozni az emberi testből. A harmadik napon érkezik Éva, a magyar színésznő Berlinből. Majdnem tizenöttel fiatalabb, mint én, és öntudatosan világosít fel, hogy dehogy színészkedik ő a német fővárosban. Bizony-bizony négy órát takarít egy irodaházba kora reggel, éjszaka pedig, konzumlány egy menő bárban. Reggel négykor lelép onnan, takarít egy kicsit, aztán alszik estig. Azt mondja, hogy jól keres, egyáltalán nem szégyelli bevallani, hogy néha elmegy egy-egy pasival, és megkéri az árát. Nem lenne neki kötelező, de a pénz és az élmény a fontos. Meggyőződése, hogy csak tapasztalatokat gyűjt, így majd egyszer nagyon hitelesen tudja eljátszani a kokottot egy színpadon. Angélával. Ahogyan én is, ő is Spanyolországban találkozott, azóta barátnők. Ő sem alkotni jött vagy ilyesmi, hanem pihenni. Lebarnulni. Szégyentelenül napozni a kis medence mellet, kiszívni Angéla könyvtárából az értéket, megfeledkezni a tucat férfiak tolakodó-nyomakodó ujjairól a fenekén, és valahogy lemosni a tisztítószerek illatát a kezéről. Közösen megállapítjuk, hogy nem érdemeljük meg a világot, mert nem merjük élni a világot. Mi a saját világunkat akarjuk élni, és csak vergődünk, mint néger a jégen, siratjuk magunkat mindenegyes hanyatt-hátas után. Sem a hely, sem a pillanat sohasem stimmel. Egyszerre vagyunk bohócok, kurvák, szentek és gyilkosok.

Egyik éjjel Éva benyit a kis szobácskámba. Azt mondja, hogy most szerepet fog játszani és ledobja magáról a vékony lepedőt. A hold, a csillagok és én láthatom csak mindenegyes pillanatát ennek a szerepnek. Olcsó szerep. Ösztöni szerep. Nem betanult, nem kimódolt. Szinte hangtalan. Inkább az illatok játszanak a szobában. A kasba semmivel össze nem téveszthető illata, a cigarettám füstje, valami női parfüm és a teste balzsama. Az előadás végeztével, csak annyit mond, hogy bocs és már el is tűnik. Nem várja meg, hogy megtapsoljam, vagy kritizáljam, vagy ráadást kérjek. Annyi időt sem ad, hogy megköszönjem, végignézhettem a színdarabot. Eltűnik. Csak a halk sikolyai játszanak még jó pár pillanatig a szobácska falával. Elgondolkodom, hogy mennyire kell egy-egy ilyen szerep. Mennyire fontos, hogy lássák, hallják ezt a szerepet az emberek. És elgondolkodom, hogy nekem milyen ösztöni szerepeim vannak, vagy vannak-e egyáltalán, és ha igen, merném e eljátszani Évának, Angélának, bárkinek. Nem félek e a valós szereptől? Mert álarcaimban és jelmezeimben ugyan nap nap után szerepeket játszom, de azok mind-mind betanult működési mechanizmusok csupán, hogy maradjak, megmaradjak. De úgy kiállni, hogy: Hölgyeim és Uraim, most valóban én következem… Még mindig Éva jár a fejemben, tisztán látom magam előtt a meztelen valóját, ahogy állva játszik testével, egyetlen valóságos és hiteles kellékével. Hirtelen Angéla esti agymenése jut az eszembe. Mindenkit rávett, hogy ruhátlan altestünkkel üljünk bele különböző festékekbe aztán pediglen üljünk rá egy festővászonra. A fenéklenyomatok ott pompáztak, rikítottak a lemenő nap fényében, a házigazdám pedig csilingelő nevetés közepette adott címet a képnek: Szemtelen fejek. Azok volnánk? Szemtelen fejek. Mások mind, színesek, kicsik és nagyok, jól elkülöníthető nemiséggel, de szemtelenül. Valóban nem látunk, nem látjuk, hogy mi az, amit teszünk, csak állandóan és kitartóan ki akarunk törni valahonnan, hogy valahová máshová eljussunk, mert szentül hiszzük; ott nekünk dolgunk van. Aztán ha odaérünk elcsodálkozunk, hogy senki sem várt, sem fekhellyel, sem vacsorával, sem a testével, sem a gondolataival. Persze először ezt nem akarjuk tudomásul venni, és elkezdünk bizonyítani, hogy pedig bennünket várni kellet volna, de a nagy bizonygatás közepette hirtelen azon kapjuk magunkat, hogy már innen is ki akarunk törni. Rádöbbenünk, hogy itt is csak átutazók vagyunk, elkezdünk új jegyre gyűjteni, leveleket írunk meg és adjuk őket postára, réglátott ismerősöket, és ismeretleneket hívunk fel és közöljük velük; nemsokára érkezünk. Lehet, hogy rossz címe lett annak a képnek. Sokkalta inkább találó lenne a: szenvtelen fejek.

Másnap reggel Feri, a vajdasági költő előáll egy verssel és ragaszkodik hozzá, hogy olvassam el, és elemezzük ki, beszéljük át. Hiába mondom neki, hogy erre én alkalmatlan vagyok. Borzasztóan rossz kritikám nagyon amatőr szinten, és még ócskábbak az elemzéseim, mert nem értek hozzá. De ő lehurrog, mondván, hogy ne dumáljak annyit, most olvasta a világhálón az írásaimat, és ő már tudja. Mit tudhat Feri? Vajon mit tudhat Feri, rólam az írásaimból? Kire, mire gondolhat bárki is, mikor elolvassa akár egyetlen egy soromat. És egyáltalán miért keresik a sorokban a mögöttes embert. Szerintem a sorok, amint felneveltem őket és útjukra küldtem a világba, már önmaguk. Önmaguktól nőnek, változnak. A képzelgésekből valóságossá lesznek, és néhány apró valóságból fikciót kreálnak. Nem értem, hogy Feri miért nem érti, tudja ezt, és miért zaklat a versével. Nem értem, hogy miért kellene nekem hangokra szednem egy járdaszegélyen ücsörgő ember életvillanásait, miközben a távolban már jön egy kamion, ami nem fog lefékezni. Magát a verset sem értem, mert nem akarom érteni, de azért úgy teszek mintha. Buzgón öntögetek a jóféle spanyol borból, amiből iszonyat mennyiség van valahol a kasba legmélyén, bólogatok buzgón, mert úgy intéztem, hogy inkább Feri magyarázza el a saját versét, de mindeközben a svéd lányt figyelem a medencénél. Annyit már megtudtam róla, hogy törve ugyan, de beszéli a nyelvet, mert kivándorlók gyermeke, de semmi köze a művészetekhez. Hacsak annyiban nem, hogy Angéla képeinek nagy rajongója az édesapja, aki mellesleg pénzeli is ezt a Művésztelepet. Cserébe annyit kér, hogy néha ő, családtagjai és barátai itt lehessenek. Esther most egyedül jött. Foglakozására nézve üzletkötő az apja egyik cégénél. Hajókkal üzletelnek. Mi mással is üzletelhetnének. Feri éppen ott jár, hogy mondanám meg neki, szerintem jó e az a kép amikor a kamion megérkezik a járdaszegélyen üldögélő emberre, amikor Esther feláll, mint a filmekben megrázza középhosszú haját, de épp csak egy kicsit és belemerészkedik a medencébe. Most valahogy nagyon gyorsan rá kéne vennem ezt a Ferit, hogy inkább mi is a medencét válasszuk. Inkább, mint a járdára fröccsenő agyvelőt, de nincs ötletem. Az agyam a medencén jár és Estheren, és iszonyat düh fog el, amiért belementem ebbe a verselemzősdibe. A helyzetet egy illat menti meg. Éva illata. Oda huppan hozzánk. Egészen szorosan Ferihez, és mintegy véletlenül a combjára teszi a kezét. Hálás pillantás küldök felé, mert érintésétől újdonsült költő barátomban is lelohad a költő, és feltámad a férfi. Éva ugyan belekezdene egy mondatba, de megelőzöm és egy udvarias félmondat kíséretében már indulok is a medencéhez. Persze elkéstem. Esther éppen akkor jön ki a létrán. Teljesen meztelen, mint ahogy itt szinte mindenki. Mintha ez egy nudista művésztelep lenne. Kérdeztem is Angélát, hogy hogyan van ez, mert szégyenlős ugyan nem vagyok és voltam is már ilyen strandon, de nem szoktam hozzá, hogy a nap szinte minden percében pőre emberek vesznek körül. Jól le is lettem hordva, mondván: én persze csak a nemiséget veszem észre, arra reagálok, pedig jobban tenném, ha az emberi test teljes harmóniáját figyelném, mert erről szól az egész. Meg a tökéletes barnulásról. Minden bizonnyal igaza van, de én Esther tökéletes ringó kebleinek látványától ugyan harmóniára gondolok, de testek harmóniájára. Már szólítanám is meg valami agyoncsépelt gyenge mondattal, de pont abban a pillanatban telefonhoz hívják, így a vízből csak formás alakját figyelhetem meg, ahogy a kasba felé sétál ringó csípővel. Persze nem azt elemzem, hogy mennyire szoborszerű a két lába és, hogy mennyire formás a feneke. De még csak a derékhajlatának művészi ívét sem vizslatom egy esztéta szemével.  Valami nagyon másra gondolok. De azért Angélának igaza lehet ezzel a meztelenkedéssel.

 

 

 

 

Bárhogyan is fogjuk fel és magyarázzuk magunknak. Tulajdonképpen nagyon is jó meztelennek lenni. Felfrissít. Olyan mintha picit ki is lépnék önmagamból. Persze zavaró, hogy azt hiszem, engem is néznek, hiszen én is nézem őket. Zavaró, mert pajzánnál vadabb gondolatok rohangásznak a fejemben, zavaró, mert teljesen máshoz vagyok szokva. Rendszeréletembe nem fér bele a ruhátlanság. Rendszeréletemben a ruhátlanságot a szeretkezések és a napi tisztálkodás idejére szűkítem, mert rendszeréletem van. Rendszerbe és íratlan megszokásokba kényszeríttet valamikor nagyon régen a társadalom ahol élek, én pediglen elfogadtam, tudomásul vettem, magamba programoztam olyannyira, hogy átlagnapjaimban fel sem merül, hogy meztelenkedjek. Pőrén feküdjek el a kanapén, és úgy nézzem a tévét, vagy olvassak újságot, vagy vitatkozzak a kedvesemmel. Meztelenül nyírjam a füvet, zuhanyozzak a kerti tussolónál, ücsörögjek a pincesíp bejáratánál fröccsözve. Csak most jövök rá, hogy a mezítelen, az természetes, de én még a természeteshez sem vagyok hozzászokva. A beprogramozott egyáltalán nem ösztöni normáim odáig jutottak, hogy a természetest elutasítják, védekeznek ellene, és rákényszerítenek valami helyesnek vélt vagy ítélt társadalmi normát. El is határozom, hogy a jövőben, ha tehetem, meztelen leszek. Nem fog érdekelni, hogy mit gondolnak majd rólam. Meztelennek lenni jó…

Egyik koradélután Angéla behúz a szobájába. Itt koradélután európai ember nem nagyon tud létezni a falakon kívül. Így jobbára a délutánok alvással vagy… Éva már ott volt, és Feri is, meg Esther is és még többen szinte mindenki a kasbából.

Itt ücsörögnek Angéla nagy, szinte teremszerű szobájában, párnákon szőnyegeken, földre dobott matracokon. Enyhe marrihuána szag terjeng. Nem szeretem. Nem tudom miért, nem szeretem. Sok mindent kipróbáltam már életemben de a szereket nem. Egyáltalán nem. Talán, mert tudom, hogy függő vagyok. A függőség függője. Mert tudok rajongani, és a rajongásom egy idő után függősége csap át. Így aztán függök már könyvektől, zenétől, előadóktól, emberektől, akik átnéznek rajtam, meghazudtolt szerelmektől, a cigarettától, jó boroktól, az ultitól, városoktól és völgyektől. Mindentől. Egyedül a szerektől nem. De nincs jogom itt és most bárkinek azt mondani, ne csináld. Eszembe se jut. Tudomásul veszem a füstöt és lekucorgok Esther mellé. Várok. Várom, hogy különc gondolatoktól nem mentes házigazdánk mára mit talált ki. Sejtem a zsigereimben, hogy olyasmi fog történni, amiben majd nem akarok részt venni. Az a bizonyos nem tudom én hanyadik érzék riadót fuj, hogy jobb lenne nekem a délutáni alvást választanom, de Esther csípőjén, a tompora felett észreveszek egy érdekes alakú anyajegyet és ez leköti a figyelmemet egy időre. Angéla hangjára, pontosabban mondanivalójára figyelek fel, meg arra, hogy a jobbára angolt értők, kiknek az előbb mondta el titkos tervét, meglehetősen szaporán és izgalommal vitatják meg, hogy: akkor most jeleneteket adunk elő a Káma Szutrából! Állj! Mi van? Ki és mikor és mit? Angéla önként jelentkezőket vár, kik majd megmutatják, hogy hogyan is kell. Na nem. Azért ez már sok. Kérem én egy egyszerű kisváros annál is egyszerűbb kispolgára vagyok, némi ellenállással az életemmel szemben. Talán van bennem egy kis vagányság is, talán dolgokat be és fel vállalok néha. Ám azt, hogy bemutató jelleggel szeretkezzek közel harminc ember előtt, azt, azért nem. Az azért sok, de legalább is sokk.  Azon persze nem csodálkozom, hogy én éppen megfogalmazni szeretném, hogy én nem és én megyek mikor az első pár már… elkezdem szégyellni magam. Ez azért több a soknál. Ez már, már… mi is? Tényleg mi is? Mi rossz is van benne, hogy végignézem élőben, amit már láttam filmeken. Mennyivel rosszabb más ez, mint egy szekta foglyaként végignézni, ahogy az ördögöt űzik az emberből, vagy vak hitet nevelnek belé, fogadalomtételre kényszerítik, megalázzák és megsarcolják. Mi a különbség? Mi is történik? Emberek szeretkeznek. Nem! Most nem. Itt nincs szó szeretkezésről. Itt ösztöni nemi életről van szó. Voltaképp két teljesen idegen mindenféle érzelmi alap nélkül, nemi kontaktusba kerül, kizárólag a nemi öröm kedvért, bemutató jelleggel. Lehet, hogy rendszert kellene belőle csinálni. Akkor talán nem a pornófilmek kifordított és alantas világán tanulnák meg a fiatalok a nemi öröm kertjének gyümölcsfáiról leszedni a mézédes termés. Lehet, nem lenne annyi frusztrált férfi és nő. Ki tudja. Nem tudhatom. Ez a Művésztelep már csak ilyen. Nem kerülgetjük a tabut, de szórakozunk rajta és vele. Mert a tabu az általában jó. Azért tabu. Valaki tabuvá tette, hogy elvegye másoktól az örömet, mit okoz. Sokkalta inkább így van ez, mint hogy azért lett tiltott valami, mert rossz, káros, életveszélyes. Tiltott gyümölcs. Tudjuk; Édes méz. Kell nekem ebből a mézből, kérdezem miközben újra Esther anyajegyét fürkészem. De legalább is, lesz, ami lesz, beléharapnék olykor, olykor…

Nem tudok éjszaka elaludni. Ide tudatosan nem hoztam magammal az antidepresszáns bogyóimat. Otthon akartam hagyni mindent. Minden leírt sort, a jó és rossz pillanatokat. Otthon hagytam Európát, kultúrálatlanságaimat, kedvenc lemezeimet, telefonomat, táskaszámítógépemet, terveimet és elodázott teendőimet. Pihenni jöttem. Aludni, napozni, fürdeni, gyermeki kíváncsisággal rácsodálkozni valami másra, másokra. Nem felejteni jöttem csak, feltöltődni. Megkeresni valamit, ami soha nem volt az enyém, de hiszek benne, hogy egyszer majd megtalálom és akkor, meg is tudom fogalmazni, mit is keresek. Most viszont aludni nem tudok. Bennem vibrálnak a koradélután képei, hangjai, illatok, mozdulatok. Felvillannak kezek, lábak, csípők, mellek, vaginák és péniszek. Elborzadok, hogy mennyire magáévá tett a látvány maga. A természetes ösztönlét testi valója. A szemérmetlenség, a kitárulkozás, a szemek nyíltsága, a mozdulatok valódisága. Elborzadom, hogy mennyire felkavart, felrázott, magáévá tett a látvány, és mennyi nagyon jó mondat és kép akar kirobbanni belőlem. Szinte megrémiszt, hogy a nemi öröm maga generálja a gondolataimat. Úgy érzem hat könyvbe kezdenék azonnal bele, és nyolc versbe, miközben két dalszövegen dolgozom. Félek, mert kétkedve vallom be, hogy a szexszualitás maga a művészet. A szexualitáson múlik minden. A többi csak álca, jelmez, íratlan színdarab összefércelt köntös, álszent ima. Bekéretőzöm Évához, mondván hajnalig játsszuk közösen egy szerepet. Nem ellenkezik, csak mosolyog. Hozzám ér, és én hozzá érek. Milliónyi bomba robban bennem és a belőlük felszabaduló energia hajt a hajnal felé. Pirkadatkor már tudom, reggel írni fogok. Kisregény, verset, novellát, feljegyzést, esszét, mindegy. Írni fogok. Hajnalban már írni is tudok, de addig még fel kell, hogy robbanjon bennem jó néhány akna, bomba, és pokolgép…

Most írjam le milyen volt? Dehogy írom. Akkor mit? Mert hajnalra már csak az erőm maradt, de a képek, a témák, az álmok mind elmenekültek. Végtelen nyugalom szállt meg. Gondolatok és mondatok nélkül. Próbálok koncentrálni, valamely otthonhagyott, félredobott témámra, de csak Éva testéről, éjszakai művészetéről jutnak eszembe jelzők, felsőfokon. A nyugalmat átveszi a csalódottság. Mégsem az ösztöni gyönyör a művészet bölcsője. Talán csak valami katalizátor. Égésgyorsító, természetes drog, de amint vége, elillan, csak korom és hamu marad utána. Nem segít ezen az ébredés utáni mosolya, apró simítása a körme hegyével, egy pajzán apró csók sem, ahogy a kitárulkozása sem. Meg is érzi, hogy nincs valami rendbe, de a kérdésére csak ennyit tudok válaszolni: az éjszaka beléd haltam…

Felmegyünk a hegyekbe. Az Atlaszra, ami mögött kezdődik a végtelen sivatag. Nem csak a néhány homokdűne oázisokkal és karavánutakkal. Nem. A homoktenger maga, mit ugyan meghódított az ember, de csak is olyan, ki megértette a sivatagot magát, ahogy önmagát is. Aki egyé tudott válni minden egyes homokszemmel, a tevéjével, a nappali hőséggel az éjszakai faggyal. Ezek a sivatagi hódítók, vándorok pontosan ugyanolyanak, mint az írók. Nem harcolnak a sivataggal, elfogadják. Ahogy az író is elfogadja a sorokat, amik ki akarnak szakadni belőle. Sem értük, sem ellenük semmit nem tehet. Hiába is talált ki pontos, precíz koncepciót, hiába is készült fel, hogy mesterségének rutinfogásaival leigázza a mondatokat. A mikor a vihar kitör, nem tehet semmit, csak ír. Ír mindaddig, míg egyszer csak újra vakítani kezd a nap vagy a hold. Minden elcsendesül, és újra azt érzi magához öleli a világ. Angéla azt mondja, egyszer látnom kell a sivatagot. Mondom, láttam már Tunéziában. Csak mosolyog. Azt mondja ő A Sivatagról beszél, amit valódi karavánokkal szelnek át, ahol kecskebőr kulacsokban viszik a vizet, ahol a halálnál is nagyobb úr a csend és a természet. Egy kis sziklapárkányon ücsörgöm. Nem tudom eldönteni, hogy a látóhatár szélén valóban az óceánt látom, vagy csak nagyon szeretném. Valahogy jobban izgat, mint a homoktenger. Persze felmérni sem tudom mennyire félelmetes mindkettő. Nincs merszem, időm, pénzem, hogy felfedezzem őket, és nem is dolgom. Talán bele is halnék. Máshová születtem, s bár törekedtem rá, de még ott sem láttam mindent, ott sem tudok mindenről. Csak keresztül száguldoztam falvakon, városokon, tájegységeken, hegyeken, folyókon. Borokat ittam, étkeket vettem magamhoz, soha fel nem hívott telefonszámokat gyűjtöttem, be nem tartott ígéreteket tettem, aztán elvergődtem a városomba beleájultam az ágyamba, és másnapra már nem éreztem sem az illatokat, sem az ízeket, de azért büszkén meséltem, hogy…

A portugál zenész írt egy bluest. Kérdem tőle miért nem flamengót, az mégis csak közelebb esik kultúrában. Elhúzta a száját, majd felvilágosított, hogy ő egyetemes kultúrában gondolkodik és nem népzenész. Tessék nekem tudomásul venni, hogy a népi hagyományokból csak éhen lehet halni és amúgy is kiveszőbe vannak. Nem vitatkoztam vele. Minek is. Igaza van. Bármennyire is fájdalmas, igaza van. Csak idő kérdése, hogy a kasba alatt egy múlti nyisson nagyáruházat. A parkolóban majd tevék állnak sorban, miközben gazdáik vaskosarakat tolva mennek a nagy lapos varázslatba olyan dolgokra pazarolni az életüket, pénzüket, idejüket, mire az égvilágon semmi szükségük nincs. Meghallgatjuk a bluest. Egy nagyvárosi patkányról szól. Nagyvárosi patkány. Na szép. Miről is írjon egy zenész egy kasbában, mint a nagyvárosról és annak patkányáról? De hát Művésztelep. Neki ez jött le belőle, ahogy néhány festőnek icka-ficka alakzatokban elkenecölt színek, kerültek ki a kezükből, ilyen címekkel:

Én és Jézus, Részegen dalolva, Veszteségeim.

Biztos. Nem értek hozzá. Nekem a közös képünk tetszik csak, amit átneveztem szenvtelen fejekre…

Este a kis teraszomon ücsörgök. Eszembe jutnak ígéreteim. Anyámnak, hogy megváltozok. Elmegyek dolgozni egy gyárba, vagy egy irodába, megkeresem a párom, unokát nemzek, és csendben, tisztességgel felnevelem. Elkeseredik a szám íze. Apámnak, hogy veszem a fáradságot, és egyszer megpróbálom megérteni, szimplán. A kis unokahúgomnak, hogy elmegyünk még egyszer lovagolni, és egyedül is felülhet a Babára. Barátomnak ki író, jobb is mint én, hogy megírjuk közösen a könyvünket a magunk szórakoztatására. Majd egy életművész csávóról szól meg egy esetlen félszeg fiúról, akik közösen mennek el csajozni. Ebből aztán komoly bonyodalmak lesznek, de a végén majd nagyon üvölt a rókendroll. Mi meg csak siratjuk magunkat. Magamnak, hogy… jaj magamnak már annyi mindent megígértem…

Lehúztam eddig harmincnyolc évet, de az élettől mindig csak kettes alát kaptam, mesélem éjszaka Esthernek fenn a tetőn. Szerelmekből magányba, majd depresszióba zuhanva, munkahelyeket, munkákat elhagyva, csavarogva, máról holnapra élve, álmokat kergetve, állandóan a helyemet keresve. Idegeneknek minden odaadva és forró éjszakákon az ágyban fázva vacogva, mert nem kaptam semmit vissza. Kevés nagyon jó ölelésem volt, és még kevesebb igaz csók hagyta el az ajkaimat. Soha nem magamra figyeltem, csak is arra, hogy a világ miként lát engem, én pediglen érdekesnek, újszerűnek, titokzatosnak, csillogónak és nagyon értékesnek akartam mutatni magam. Nem is vettem észre, hogy mennyire röhög rajtam. Még azt sem mondta meg, hogy egy kabaré mellékszereplője több neki, mint én, az életem. Tesz a világ a nyughatatlanságomra, az érzéseimre, dacomra és szerelmeimre. Rám. A világ simán elmegy mellettem, mert nem akartam soha a világgal élni, csak is magammal. Házasságot akartam, kertes házat meg gyermeket. Idillre, harmóniára vágytam, miközben folyamatosan lázadtam és nem vettem tudást az életem borzasztó ellentmondásairól. Nem érdekelt a törvény, a morál, a megszokás. Miközben az egyen-életet nagyon akartam, állandóan kikacsintottam egy nem is létező közönségre, és elhittem, hogy néha tapsol. Esther azt mondta, hogy nem baj ez. Nekem ez van megírva. Ez? Mi? A Művésztelep? A nő a kocsmapult mögül? Egy aligvállakozás amivel épp csak el és fenntartom magam, a versek, a dalok, a novellák? A rettegés, hogy mikor támad újra a depresszió miközben sármos, humoros énem feszeng valami bárban egy új ismerős előtt. Vagy az álmaiban való állandó és egyre fárasztóbb fürdőzés, mi csak akkor öröm, ha sorokat kanyarítok belőle és büszkén mutogatom, pedig el sem olvassák, csak részvétből bólintanak felém mosolyogva. Pedig nekem is járna… Nem is tudom, mi járna. Talán egy iszonyat nagy pofon…

Visszafelé a szorosban ugyanolyan morcos a szikla, de már mi sem vagyunk felszabadultan boldogok. Nincs nevetgélés, a pezsgő is íztelen. Szótlanul nézem a hullámokat. Ott lebegnek bennük a kasba képei. Az étkei, borai, illatai. Minden naturista csillogása, és a feszengő pillanatok, a testek, a szavak. Ért, mennyit ért a kirándulás? Eljutottam e valójában a Művésztelepre és ott voltam e, vagy csak megfigyelő voltam egy olyan helyen hol emberek mertek lenni a résztvevők, eldobva mindent ami rettegésben tartotta mindennapjaikat. Ott voltam e a kasbában, átéltem e mindazt amit itt összefirkálok, vagy ez is csak egy olyan megszokott álmodozás mondatokból összefércel önsajnálkozó segélykiáltás?

A kocsmában a pult mögött egyáltalán nem vádló a szempár. Megszokott rutinnal teszi elém a sört, és ugyanilyen beidegződött mozdulattal söpri a kasszába a pénzt. Tudom, mondani kellene valamit. Akármit. Bármit. De nem jut eszembe semmilyen értelmes mondat, és semmilyen késztetést nem érzek arra, hogy magyarázzak, megmagyarázzak bármit. Csak állok. Néha a nőre nézek, néha a tévére, az órára. Rá akarom venni magam, hogy elmagyarázzam, megmagyarázzam, hogy el kellet mennem, de nem megy. Rágyújtok, még egy sört kérek és leülök az asztalomhoz. A cigarettafüstbe révedek. Csak egy alig pillanatra áll meg mellettem a hamutartókkal. Csak annyira, hogy hozzám súgja:

-          Este tízkor végzem, és nálam maradt a fogkeféd.

Tudom, hogy nem maradt nála, de azt is tudom, hogy este tízkor beülök a kocsijába, mert… Mert a Művésztelep messze van, nagyon messze van…

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.