Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Nagyfröccs az író

2009.10.22

 

A történetek nem születnek, bennünk élnek a kezdetek óta. - mondta egyszer Nagyfröccs az író barátom, ki furcsa ember. Elvonult az imádott városából egy kis faluba, és csak ír. No, meg dohányzik, és nagyfröccsöt iszik. Azt mondja jó ez így. Csak ritkán szólít bárkit is a nevén. Őneki a pék az Pék, a boltos az Boltos, a benzinkutasnál még rövidít is, az csak Kutas. Néha összeveszik a bejárónőjével, ha a dolgozószobájában rendet mer rakni. Rendszeresen fogad vendégeket, mert a társaságot kedveli, még akkor is, ha inkább hallgatni és figyelni szeret, no és főzni. Hagyja, hogy a népek csak szórakozzanak, ez a szavajárása. Persze valahol öncélúan teszi mindezt. Az elhangzott beszélgetésekből történeteket kreál. Összekeveri őket és hozzá fűzi a saját álmait.

Egyszer megkérdeztem tőle: Mond, miért élsz egyededül? Soha nem voltál szerelmes?


- De, Vándor. Én folyamatosan szerelmes vagyok, csak a szerelmem tárgyai menekülnek el időről-időre. Többnyire, mert füst és kocsma szagom van. És ha írok, akkor magány kell, mert az íráshoz szabadság kell, a szabadság pedig magányos dolog. Ezt azért neked tudnod kell "Jobb az úton nő nélkül" Persze az útvégén mindig jó, ha vár rád a nő. Ki újra erőt ad a következő történethez. Mi is ez? Hímsovinizmus? Annyira buta ez a szó maga, de talán találó. És annyira mégsem igaz. Hiszen ezeken az utakon nagyon is kell a nő, csak itt belül. Nem azért nem figyelek rá, mert nem akarok, nem tudok. A történetemmel élek éppen, a mondatokkal és a képekkel. Velük szeretkezem, velük kelek és alszom el. - kacsint, húz egyet a fröccsből, és füstkarikákat eregetve folytatja. - Tudod, nagyon boldog lennék, ha egy bizonyos Gizi itt lenne, és nem csak értené a lelkemet, szeretné is. De az én Gizim számomra még csak egy dalban született meg. Az is lehet, hogy megszületett, csak még eddig elkerültük egymást. De semmi baj! Szerelmeskedem én éppen eleget a bennem élő nőkkel. Tudod, ha ők nincsenek, nem született volna meg egyetlen történet sem. Akkor rágnám a szart, valami gyárban százműszakban, vagy bértollnok lennék, eladva a lelkemet a hatalmasságok talpnyalóinak. De voltak szerelmeim így ők már soha meg nem engedik, hogy mást írjak, mint amit gondolok, érzek. Tudod, nem csalhatom meg őket. Az olyan lenne, mintha egy pártvezér holnaptól azt mondaná, amit gondol. Nem azt mondom, hogy most hazudik. Azt felejtsd el, csak más a szemfényvesztő dumája, és hát más, ami a háttérben mozgatja a dolgokat. Ez olyan, mint ha látsz egy nagyon ronda nőt, de nem mondhatod, hogy szegény olyan ronda, hogy gyerek korában még a kutya sem játszott vele. Azt mondod: Bizony ő másképpen szép. A pártvezér foglalkozásából adódóan nem lehet emberi, én meg, mert csak író vagyok, csak emberi akarok lenni. Ő szerepel, én szereplőket álmodom, ő szónokol, én mesét mondok, ő szoros időbeosztással él, én naphosszat elüldögélek egy fa alatt, és csak sajnálom őket. Sajnálom a bennük élő kisembert. Hogy retteghet. Meg kell minden áron védeniük a képet, mit magukról felépítettek, meg az ideológiákat, meg az egyre gyülemlő vagyont, meg a mit tudom én mit. Én ennek a háznak a kölcsönét még húsz évik nyögöm. Nincs, sem pompa, sem ragyogás. Láthatod, a vándorcigányok sarjadékait, hogyan élnek, én hozzájuk képest koldulok. Bár… - méláz el, és valamiért nem nagyon akarja folytatni a gondolatmenetet. Azt érzem hírtelen, hogy fél. Fél kimondani, mert hátha valaki meghallotta, hogy cigányozott, holott romázni kellett volna, aztán majd megtudja a nem is létező cigány maffia, és már ég is a ház. Fél kimondani, hogy mennyire felháborítja, hogy azzal etetik a népet, ahogy a buta kancigány szórja a milliókat, fürdik egy tudatosan készített, mesterségesen gerjesztett népszerűségben, és ha így folytatja tovább, még népképviselő lesz belőle. Nézem a barátom, és komolyan elgondolkodom, hogy tényleg fél-e, aztán rájövök, hogy nem. Ki meri ő mondani, csak tudja, teljesen felesleges. Azok az emberek, akik a kancigányból sztárt csináltak, még nálánál is ostobábbak, mert értelmes ember, ha csak nem pártutasításra, sem nem uszítja, sem nem provokálja ilyennel a népet. Nagyfröccs szódát sprickol a poharakba, rá a frissen töltött borra. Nézegeti a poharat, majd megszólal.


- Hagyjuk ezeket a dolgokat, nem szeretem. Sem befolyásom nincs felettük, sem nem is érdekel nagyon. Olyan ez, mint egy jó kis kommunista színdarab. Tudod, mikor Béla Béla elvtársnak megmondták, hogy ő mától drámaíró. És ő az lett. Pedig csak egy elvtársvolt, akit véletlenül szerveztek be még annak idején a szénhordóknál, mert kellet egy informátor, aki egyben aktivista is volt. Aztán meg író kellett, hát író lett. Megírta élete főművét: Pártkönyvvel a vasöntödében címmel és Kossuth díjra is jelölték érte. Még ma is aktív. Hiszen a rutin meg az évek tapasztalata most is kell. Ha valaki, akkor ő tudja a legjobb lejárató kampányokat elképzelni, milliókért. Neki nem számít, hogy a leendő áldozatát majd mennyire készítik ki. Ő megírja a művet. A nyilas nagyapáról és a zsidó nagyanyáról, ami tulajdonképpen érdek szerelem volt, és be is bizonyítja. Nap, mint nap láthatod és olvashatod a műveit. Tudod ez már szánalmas. És hatalma van, főmegmondó, főszerkesztő-tanácsadó, meg mit tudom én mi. Szóval a műve, mi életrajzi ihletésű, de egy meséből lopta mindjárt az elejét. Arról, szól, hogy ő, a kőszegény ember legkisebb fia, hogyan verekedte fel magát öntőmunkásig a párt szerető gondoskodásával ésatöbbi, ésatöbbi. De hagyjuk is ezt. Annyira szánalmas és semmit mondó ez az egész. És borzalmas is, akkor, ha komolyan is gondolják, ha hiszik is, ha tényleg ez az életük. Pedig hát rengeteg dolog van mi ezerszer fontosabb. Többet ér. Csak meg kellene mutatni az embereknek, hogy észre vegyék. Persze a szinte nyomorból nem az, az elsődleges, hogy modern meséket olvassanak. Nem fogékonyak már a mesékre egyáltalán. Beleszakadnak a megélhetési harcba. Többre vágynak a semminél.


Nagyfröccs a bográcshoz megy, megrázza, ahogy anno valami ősöreg juhásztól tanulta. Aztán a gőz fölé teszi a kezét, majd beleszagol a tenyerébe.


- Így jó lesz, fő még egy kicsit aztán miénk ez a pörkölt. Jól megesszük, és boldogok leszünk.


- Hát boldogok talán attól még nem? - bátorkodom, de csak halkan úgy magam elé.


- Miért ne lennék azok? A le nem írt de már régóta hagyományos mondás szerint ugye kenyér kell és cirkusz. Nem csak kenyerünk van, látod. Még pörköltre is futotta, és a cirkusz is meg van, csak körül kell nézni, vagy csak olvass bele valamelyik írásomban. Én is csak része vagyok a nagy egésznek. Én a cirkusz készítem, megírom. A magam cirkuszát, amin szórakozok. Meg is van hát mindenem, tehát boldog vagyok.


- Ezt te sem gondolod komolyan.


- Az nem fontos, hogy én mit gondolok! Talán ha pár embert érdekel. Ami belőlem fontos azok a történetek. Megírok mindent. Vad ágyjelenetek, és városi balladákat. Útleírásokat, meg szerelmes enyelgéseket. Mindent miben azt látom számomra megírható. Elütöm vele az időt.


- Ez talán ennél kicsit több.


- Semmi ez. Értsd már meg. Tör-té-ne-tek. Ennyi. Mikor elkészültek, a sorsukra kell hagyni őket. Onnantól önálló életet élnek.


- De hát, mondani való...- erősködnék, de letorkol.


- Semmi, mondanivalóbaromág! Ez pont olyan mint egy kép. Ez is csak a pillanat művészete. Pillanatok, mondatokban. Jól, rosszul, ahogy éppen sikerül. - vitatkoznék vele, de megérkeznek a vendégek. Zajosan, jókedvvel. Egy házaspár. Zoli és Edit. Tulajdonképpen jó fejek, teljesen a mai kor emberei. Zolinak a világon egyetlen egy dolog számít, legalábbis ezt mutatja. A saját jóléte. Mindent megtesz érte. Kategorikusan, tudatosan nap, mint nap azért tesz, hogy jó, jobb legyen. Sármos humorával és megnyerő egyéniségével a társaság központja tud lenni, de ott is leplezi, hogy valójában nagyon is ember. Edit a felesége visszahúzódó fajta, amolyan megközelíthetetlen szépség. Ritkán és kevés embernek nyílik meg. Önmagához képest vizsgálja a világot. Minden bizonnyal jól teszi. A másik párt nem ismerem, pontosabban Bélát egy kicsit, valahol találkoztunk már, de nem lehetett fontos. Kísérőjéről messziről lerí, hogy a mutatványlány szerepét szánták neki ezen a délutánon. Nagyon karcsú, antracitfekete, őzikés barna szemekkel. Amint bemutatkozik felejtem el a nevét jó szokásomhoz híven. A lugas alatt a kerti padon verünk tanyát, és hogy oldódjon a hangulat mindjárt pezsgővel kezdünk.


- Azt tudjátok, hogy mi a kultúrált borfogyasztás alapja? - kérdi Béla, és választ sem várva azonnal rávágja. - A pezsgő! Legyen neked, gondolom, és bár nem rajongok érte, de bele-bele kortyolgatok. Mindenről beszélgetünk, meg semmiről. Nagyon meleg lett. Nagyfröccs Bélával elvonul, hogy megjavítson valamit a kazán körül. Akkor esik le, hogy Béla valamilyen mesterember. A többiek pedig a medencét célozzák meg. Én a melegre és fejfájásra hivatkozva bevonulok a házba. Nagyfröccs dolgozószobájába keveredem. Nézelődök. Először egy könyvet keresgélek, hogy azzal majd elütöm az időt, de végül a dohányzóasztalon heverő kéziraton akad meg a szemem. Egy rövid novella. Felcsigáz a dolog. Szeretem a barátom írásait. Kurtán-furcsán humorosak, keserűek, vidámak, olvasmányosak. Belekezdek. Belekezdenék, de felszólítanak, hogy azonnal kerüljek elő, mert kész az étel. A lugas alatt már meg van terítve. Általánosságokról fecsegünk. Zoli telefonja zavarja meg az étkezést. Miután leteszi, elnézést kérve kijelenti, hogy menniük kell. Sajnálja meg minden, majd legközelebb. Béla is szedelődzködni kezd, csak az antracitfekete nem mozdul. Nagyfröccsnek is feltűnik a dolog.


- Te? Maradsz?


- Ha lehet.


- Felőlem. Majd az én barátom, ő majd haza visz, de csak holnap indul.


- Nincs semmi dolgom.


Nagyfröccs, barátom! És a te megérzéseid, gondolom magamban, de csak a szemeink találkoznak, egy üzenettel: Ebből még lesz valami! A többiek köszönnek mindent, kocsiba vágják magukat, és már porzik is a földes út mögöttük. Hármasban szótlanul ücsörgünk. Lassan tudatosul, hogy mosogatni kéne. Bevállalom a felelősséget, az antracitfekete szótlanul segít behordani az edényeket. Néha összeér a kezünk, mikor én mosogatok, ő törölget, de nincs sem szikra, sem semmi. Összeért és kész. Azt is gyorsan tudomásul vesszük, hogy a melegben semmihez nincs kedvünk. Antracitfekete, kinek neve közben eszembe jut; Izabella, a fürdőzés és a napfürdőzés mellett dönt. Megkérdezi, hogy van e kifogásunk az ellen, ha mindezt teljesen ruhátlanul teszi, mivel nem hozott semmilyen fürdőruhát. Nem ellenkezünk, egyáltalán. Nagyfröccs megmutatja neki a fürdőszobát, a vendégszobát és egy fürdőlepedővel is ellátja, no meg egy törölközővel. Aztán mellém telepszik. A pezsgő maradékát kortyolgatjuk.


- Ismered? - kérdi tőlem.


- Soha nem láttam.


- A Béla sem mondott róla semmit, nem is állt félre a szája széle mikor itt maradt. De engem aztán egyáltalán nem zavar. Végül is szeretem a társaságot. A szép nők társaságát még inkább, és egyáltalán nem kötelező, hogy szerető legyen, vagy egy gyors kaland. A nő társasága magában jó. Ahogy létezik körülötted, megnyugtat. Más hangulatot hoz a házba... - itt tartott mikor Izabella megjelent, meztelen, karján a törölközővel. A szemöldökünk azonnal lecsúszott bajusznak. Most látszott igazán, hogy mennyire nőies a teste, mennyire szoborszerűen arányos. Csak bámultunk, ő pedig úgy tett mintha nem vette volna észre. Mikor a medence partjához ért, felénk fordult és bájos mosollyal kérdezte:


- Ti nem jöttök? - nemet intettünk, mert szólni még akkor sem tudtunk, ő beleereszkedett a vízbe, mi megittuk a maradék pezsgőt, egy húzásra.


- Azt hiszem erről beszéltem! Mikor nem áll fel a farkad, de kész vagy, mint a lecke. - szólalt meg Nagyfröccs a maga stílusában.


- Most azonnal játszanunk kell! Tessék. Kora?


- Hát, a fene tudja. Huszonöt, harminc között.


- Foglakozása?


 


- Pultos egy éjszakai bárban, vagy hostess, vagy idegenvezető, nem tudom.


- Van pasija?


- Nincs, az bizonyos. Keresgél.


- Gyerek?


- Lehetetlen.


- No akkor van egy feketénk, ugye. Mondjuk huszonnyolc. Pasitlan, gyerektelen, igézően gyönyörű. Foglakozására tekintve nem tudjuk. Mond már, mit keres itt? Nálam. Bivalysemmimellékesen a faluvégén? Tök meztelenül a medencében. Nem, most nézem, most már a napozóágyon, pont úgy, hogy... Öcsém oda ne nézz, mert megvakulsz. Az biztos, hogy direkt feküdt le pont így, hát mindent látni! - pánikszerűen gyújtunk cigarettára, és kapunk a fröccsös poharak után, és nem csak a melegtől ver le minket a víz. - Hol is tartottam? Igen! Szóval miért van itt? - csak bután és kérdőn néztem a barátomra, ő meg dúlta magát.


- Álomnő! Érted? Két házzal odébb a semmi kezdődik, egy álomnő meg itt élvezi a napot... - nagyon pörgött Nagyfröccs, mondom neki:


- Talán tegyük fel a kérdéseinket.


- Állj! Azt mondod, hogy menjünk oda egy teljesen meztelen nőhöz, és faggassuk ki. Korod, nemed, ja az nem, azt látjuk, foglakozásod, családi állapotod, és tulajdonképpen mit is keresel te itt? Ezt mondod?


- Ezt, hát. - azt hiszem, hogy kicsit hangosan suttogtunk, mert Izabella felállt, a csípőjére tekerte a törölközőz, a világ legtermészetesebb módján jött oda hozzánk. Úgy rengtek a keblei!


- Nézd az ikreket! - suttogta nagyfröccs a fülembe, amiből konstatáltam, hogy egyáltalán nem vak. Lélegezni sem mertünk. Izabella töltött magának, belekortyolt a tiszta száraz borba, majd a szódásüveget vette a kezébe.


- Huszonnyolc. Férj, pasi, gyerektelen. Tisztességes munkával tartom el magam. Luxuskurva vagyok! Ti pedig nagy gyerekek! - és spriccelni kezdte a szódát, nem a fejünkre célozva. Csak ülünk, hogy a döbbenettől, vagy attól, hogy minden szót hallott és most csak így ide vágta a válaszokat nem tudom. Ültünk és vártuk, hogy kifogyjon a szódásüveg.


- De ti nem kaphattok meg! A világvégén pedig igenis jól érzem magam. - megfordult és visszament a medencéhez. Lehullott róla a törölköző és egy szabályos fejesel, a vízbe vetette magát. Összenéztünk.


- Gondolhattam volna, hogy nem mindennapi foglalkozást űz! - törölgette magát Nagyfröccs.


Elgondolkodtam. Teljesen nem hittem el, hogy luxuskurva. Pedig olyan fajta vagyok, ki hisz az embereknek, de ez most annyira hihetetlennek tűnt, de nem világosítottam fel a barátomat.


- Ezt megírom! Meg fogom írni.


- Mit te egyszerű lélek? Ugyan kit érdekel, hogy egy nő, ki mellesleg gyönyörű napozik itt nálad és mellesleg luxuskurva?


- Nem ezt! A történetét.


- Hát persze. Akkor menj és beszélgess el vele, majd biztosan elmondja, hogy hogyan kezdte. Nyócker, Dankó utca, az apja tudtával a bátyja tette ki az utcára, de jött egy taxis az emelte ki, sokat fizetett érte. Ment a bolt, ki tudta fizetni a bérfuvarost. Most teljesen önálló… ezt a karod megírni? Olvass el egy pornólapot, egy igényesebbet, vagy menj fel a netre, az összes sztori így kezdődik.


- Kisfiam! Hitetlen vagy, meg bekorcsosult. Honnan veszed, hogy ez a sztori? És különben is! Végül is ez egy pont jó sztori.


- Még mielőtt folytatnád. Ez nem az a mese. Át lettünk vágva, és soha nem fogod megtudni az igazat. - ezen Nagyfröccs mélyen elgondolkodott.


- Tudod, az igazság nem is annyira fontos. Mint ahogy a múlt is csak másodlagos. Volt. A jelen, az a van. A jövőt pedig nem érdekli, sem a volt, sem a van. Mert az meg a titokzatos. Csak hisszük, hogy befolyásolhatjuk. De semmilyen hatással nem vagyunk rá. Az érzéseink, azok igen, de mi. Mi csak létezünk, és keressük a szépséget, meg a boldogságot. Már aki. Mert hát bizony a kocsmában lenn azért sokan csak a sokadik felest keresik, hogy utána hazasegítse őket a bicikli, belevágódjanak az ágyba és reggelig szunya. Az utolsó vegyigyümi meg ott habzik a szájuk szélén. Reggel aztán felkel, négykor hogy hatra beérjen, annyit dolgozik, hogy szétesik. Negyedháromkor megiszik egy sört a buszmegállóban. Ötkor otthon mikor hazaért, még egyet. Kimegy a kertbe és háztájizik, városiak esetében, a garázsban lebzsel. Aztán este kocsma haverok, kisfröccsparti, deci konyakkal fejelve. És minden nap ugyanez.


- Na azért nem ez a valóság!


- De rohadtul hasonló! Csak nézz körül, nyitott szemmel. – hát én körülnéztem, és akárhányszor körülnéztem mindig Izabellán ált meg a tekintetem. Nem hagyott nyugodni ez a luxuskurva dolog. Nagyfröccs csak mondta, hogy pedig igen is, ebben az országban így meg úgy, én meg csak nagyon néztem a hason fekvő nőt. Nagyfröccs már ott tartott, hogy ebben a társadalomban bűn embernek lenni, bűn gondolkodni, és csak egy dolgunk, van pontosan és kurva sok adót befizetni, amivel szinte egyet is értettem volna de a nő ismét felállt és közeledett felénk. Azzal az apró különbséggel, hogy most nem bíbelődött a törölközővel. Nagyfröccsöt most egyáltalán nem érdekelte.


- Tudod mit? Teszek nagy ívben az összes szarházira. Meg az irodalmi napilapra, mert az a mérvadó, meg a mit tudom én mire! Mi van? - nézett fel a nőre.


- Csak megszomjaztam. - a feneke majdnem egy magasságban volt a fejemmel, közvetlenül mellettem, éreztem a naptej és a nőiesség semmivel össze nem keverhető illatát.


- Azt hiszem sürgősen meg kell, mártózzak - közöltem és már dobáltam is le a pólót meg a rövidgatyát. A víz hűvöse jót tett. Rendeztem a gondolataimat, a soraimat, és parancsolni próbáltam bizonyos ösztönöknek annak ellenére, hogy Izabella a medence felé tartott. Most csak lassan beleereszkedett a vízbe, tempózott kicsit, majd mellém érve megállt. Néztük egymást szótlanul. Én, nem csak szótlan, tanácstalan is voltam, most mit kellene tenni. Megtetszett nagyon a nő. Már akár luxuskurva is lehetett felőlem, bár ebben továbbra sem hittem. Nagyfröccs mentette meg a helyzetet, de csak egy pillanatra.


- Ide figyeljetek! Most elmentem a rendes ultipartimra. Téged is vinnélek, de vendéget nem hagyunk egyedül. Az ulti természetéből adódóan nem tudom, hogy mikor jövök. Tietek a vendégszoba, de te Kisfiam a nappaliban is alhatsz, ha nem engednek az ágy közelébe. – mondta nem kis éllel és a kertkapu már csukódott is be mögötte. Mentőkérdésem támadt.


- Na akkor most már meg lehet mondani a frankót. A legjobb barátomról van szó, tehát nem fogom neki elárulni, biztos lehetsz.


- Mire gondolsz?


- A luxuskurva dolog, az sántít.


- Annyira nem hihető? - csak lassan ráztam a fejem.


- Nem elképzelhető, hogy eljött ide a sokat megélt és el akarja mesélni az életét?


- Nekem, nem. Megérzés.


- O.K. Igyunk valamit és elmesélem.


A meztelensége most egyáltalán nem zavart, érdekes módon a sajátom se. Fröccsöt töltöttem, kiültünk a napra, két műanyagszékre. Süttettük magunkat, kérdőn néztem rá. Állta a pillantásomat, de nem úgy nézett ki, mint aki ebben az évezredben meg akar szólalni. Hirtelen, nekem váratlanul tette fel a kérdést:


- Szóval te vagy a bizonyos Vándor? Nagyfröccs, barátja lelki és szesztestvére. Bocs, de így emlegetnek. - várakozással néztem rá.


- Na jó, nem vagyok luxuskurva. Foglalkozásomat tekintve újságíró vagyok. - Gondolhattam volna! Nagyfröccs zsigerből utálta az újságírókat. Valamikor hitt az egészben és tevékenykedett ezen a területen. Az életből tapasztalata meg, hogy ma már ez valami. A szavaival élve: Megélhetési tollforgatás. Az esetek többségében vajnyi kevés köze van a valósághoz, a tényekhez. Félreérhető szalagcímek vannak csak, egyszerű népbutítás és pénzcsinálás. A bulvártól, hányok. Elolvasom, de hányok. A napilapok szart dobálnak. Nincs az, hogy középről, vagy mit tudom én honnan a saját objektivitásommal, ami végül is szubjektív de a sajátom, nézem a dolgokat. A pénz mondja meg, íratja le a sorokat. Olyan képtelenségek, hogy irodalmi hetilap, aztán oknyomozás okán vádaskodik, majd belebukik, aztán magyarázkodik, mert valahogy ki kell jönni a dologból, és addig is beszélnek a lapról. Hányinger. Szóval Nagyfröccs évek óta nem állt szóba senkivel.


- Gondolom, jól tudod, hogy ha ezt megtudja, az éjszaka közepén rúg innen ki.


- Vannak információim.


- Mit szeretnél tőle? Bár nagyon mindegy. Semmit nem fogsz kapni.


- Most egy tévének dolgozom, és szeretnénk, ha dolgozna nekünk. Új műsor, frissítés kell, meg ilyenek. Én lennék a producer.


- Hát? De ugye tőlem semmit nem vársz? - nagyon csábosan nézett, miközben válaszolt.


- Az, az igazság, hogy az egész dolog egy csavargóról szólna.


- Na itt abba is hagyhatod! Nagyon tisztelem, hogy eddig eljutottál, keveseknek sikerül. Gyönyörű nő vagy, és már tudom, hogy okos is, és céltudatos is, de itt ezen a telken, ebben a faluban ez nem fog bejönni. Itt mi rohadt önző módon csakis önmagunkért vagyunk. Ez itt nem az a világ, ahonnan te jöttél. Onnan mi már elmenekültünk. Semmit nem fogsz itt kapni. Egy sort sem, egy történetet sem. És ez nem pénzkérdés. Tudod, mi már régen elhatároztuk: Ez a társadalom még nem érett meg miránk. Tudom, ez nagyképű duma. Azt gondolsz, amit akarsz.


- Arra is felkészültem, hogy nem lesz könnyű dolgom.


- Itt semmilyen dolgod nincs, ha ezért jöttél. Mint ember minden bizonnyal szívesen látnak itt mindig, de másra ne is számíts.


- De miért? Annyira büszkék vagytok, hogy a nagy Vándor, meg a Nagyfröccs, az örök ellenállók, az igaz barátok, azt is megengedik maguknak, hogy pénzt, sikert, mindent visszautasítsanak?


- Figyelj! Ez nem erről szól! Bábok, figurák, marionettek nem leszünk. Nem kell a multimédiás bábszínház. - láthatóan felidegesedett. A szája szegletében fanyar mosoly jelezte, hogy nagyon bosszús, nem tud éppen mit kezdeni a helyzettel. Nagyon pontosan tudja, hogy ismerjük jól a dörgést, így jó előre felvérteztük magunkat ügyvédekkel, jogvédelemmel, semmit nem tehet. Megszántam.


- Azért ne add fel!


- De nekem ti kelletek. Ti ott voltatok az átkosban, az NDK-ban, meg Romániában, Lengyelországban. Tüntettetek Prágában. A keleti oldalról is meghallgattátok a Pink Floyd koncertet Berlinben, és láttátok ledőlni a falat.


- Ne is folytasd! Van ilyen ember nagyon sok.


- De sem nem írók, sem nem hivatásos vándorok.


- Figyelj! Még egyszer mondom - de elakadtam. Elgondolkodtam, a rengeteg közös csavargásról, még jól is éreztem magam a pillanatnyi emlékekben. - Nincs, amivel rávehetsz. Arról az oldalról, ahonnan mi vizsgáljuk a világot, csak pofonokat kapnánk érte. Azt meg már kaptunk éppen eleget. - Felállt, én pedig újra csak gyönyörködtem benne. Megtöltötte az üres poharakat, én meg csodáltam. Közel a negyvenhez, nem minden nap adatik meg az ilyen látvány. Vissza jött. A kezembe nyomta a poharamat, lefeküdt a napozóágyra és nem vett rólam tudomást. Éppen a legfullasztóbb meleg volt. Kortyolgattam az italom és gondolkodtam. Berlin. Alex. Letartóztattak, mert bicska volt nálam. Románia. Letartóztattak, mert üzleteltem. Prága. Letartóztattak, mert ott voltam egy tüntetésen. Krakkó. Na ott nem tartóztattak le, de mesélhetnék. Izabella váratlanul ült fel.


- És ti, véd, és dac szövetséget fogadtatok? Nektek a nőitek is közösek, nem csak a történeteitek, meg szinte mindenetek? Ti a nagy elhatározók csak közösen tesztek mindent? - folytatta volna, de közbe szóltam.


- Nem, látod, semmit nem értesz. Mesélek neked. Nagyfröccs élvezné a dolgot nagyon, és én is de nem engedhetjük meg magunknak, mert akkor beleszürkülnénk a mindennapos médiasztárok világába. Arról fecsegnének, hogy éppen kit dugtam meg, kivel nyaralok, mikor volt hasmenésem. Na ez nem kell. Itt, ma nem lehet kultúráltan csinálni ezt a dolgot. Itt, ma csak úgy lehet ahogy van. Ez nem kell. És ne is foglakozzunk többet ezzel. Pont ennyi idő volt rá. Élvezd a napot, vagy a vizet vagy a mit bánom én mit.


- Téged? - mintha nem hallottam volna meg a kérdést úgy tettem és beleugrottam a medencébe, ő utánam. Hozzám úszott és rám fonta magát. A Csíkvári vasúti sorompó még soha nem állt úgy, mint… De tartottam magam.


- Ezzel, ezzel - kerestem a szavakat - csak egy jó, vagy rossz dugást érsz el. Remélem, tudod!


Arra számítottam, hogy pofán vág, vagy ilyenek, de a fülembe csókolt és csak annyit mondott: Tudom. Hát folytattuk a játékot, nagyon komolyan, benn a medence viszonylag hűs vizében. Nagyon sokáig.


 


Arra ébredtem, hogy Nagyfröccs ráz.


- Hol a nő?


- Lövésem nincs.


- És volt valami?


- Semmi közöd hozzá!


- Akkor volt. De hol van?


- Talán szólítsd fennhangon, és akkor előjön. - de nem kellet. Egy sajttállal érkezet a konyhából. Már ruhában, de csak alig.


- Na, elmondtad neki? - kérdezte. Nem tudtam, mire gondol, arra hogy mi a foglakozása, vagy hogy nem éreztük rosszul magunk a medencében. Nagyfröccs válaszolt.


- Nem olyan. De én akkor is mindent tudok.


Persze semmit nem tudott, és később sem. Este még megettük a sajttálat, beszélgettünk, nagyfröccs elment írni, mi meg fel a vendégszobába, folytatni bizonyos ismerkedéseket. Reggel bevittem Izabellát a városba és telefonszámot cseréltünk. Azóta nem hívott, mint ahogy én sem, de tudom, hogy még találkozni fogunk. Hazaérve Nagyfröccs mailja várt.


 


Kisfiam! A nő újságíró volt, bár mert ismerlek, azt gondolom rég tudod. Ettől függetlenül, nálam megmaradt luxuskurvának,. Hogy milyen a műsora, minden bizonnyal soha sem tudom meg, de… Nem is tudom hogy okulásul-e vagy csak a zsenim miatt. Itt egy írás, mert azért sem vak, sem hülye nem vagyok, hát láttam, amit látnom kellett.



"Mióta bámulom az eget!


Ködre füst jön, esőre hó.


Mióta várok egy jelet.


Nyitott szívvel, vén csavargó!


Nincs hova futni!


A világ utolér.


Nincs hava bújni!


Fordulj újra felém!”

 

Elmenekülni, vagy csak félre vonulni, csak röpke napokra lehet. Aztán minden, minden kezdődik, előröl. Teljesen nem fontos mi elől, vagy ki elől bujdokolsz. Az csak a látszat. Önmagad előtt nem vagy éppen jó formában. Időt kérsz csupán a holnapodtól, hogy megoldj valamit, mit meg kell oldani. A vándor is ezért csavarog már időtlen idők óta. Már életformájává vált a csavargás, az állandó időkérés. Rossz meg jó numerák, szakmák, lakások, városok, szerelmek. Minden benne van már, és mégis néha üresnek érzi magát. Pontos véleménye van dolgokról, és még sincs véleménye. Csak szemlélő. Az örök fürkész. Már milliószor gondolta azt, hogy megtalálta, az ő külön bejáratú Tündérét, de minduntalan csak arra kellet rájönnie, hogy egy utcalánynál hált, vagy egy luxuskurvánál. Az ő szempontjából édes mindegy, hiszen szánalomból még pénzt sem kértek. Sőt. Kapott meleg vacsorát, fedelet, ágyat. Élvezte, szerette, beleszeretett, aztán a szakadó esőben, mikor kidobták csak sírt. Nem számított, mit számított, hogy ez is csak egy tapasztalat. Megfogadta, hogy azért sem növeszt maga köré páncélokat, meg falakat, de mégis megtette. Mára súlyosabbak ezek a terhek, mint az emlékek. És csak nyögve cipeli, úttalan utakon keresztül. Aztán a minap találkozott a nővel. Már azt sem tudta, hogy hogyan szólítsa meg, de nem kellet. A nő megállt neki az út szélén. Felszedte, kimosdatta az út mocskából, és meghallgatta vándorlásainak minden történetét. Elhitte, hogy lelke van, elhitte, hogy szeretnivaló. Hitt benne. De a boldogság az nem érkezett meg. Az ott maradt az úton? Ki tudja. A Vándor nem nyilatkozik. Ezüstketrecében ül mélabúsan, és az útról álmodik. A kiskocsmák magányáról, a különböző nők különböző rafinériáiról, meg mindenféle történetekről. Aztán egy nap a következőket jegyezte le mielőtt eltűnt az út végén poros ruhájában.


 


A Tündér nem értette meg a Fattyú énekét. Bár a dallam szépnek bizonyult számára és fürdette is benne a lelkét, a szöveg furcsa volt. Más. Olyan mintha a hazátlan halott lelkek kórusa búsongott volna egy útszéli koszos kocsma, mocskos asztalánál, miközben Bacchushoz imádkoznak. Minta a pajzán orgiák és a féktelen vad ágyak szeretkeztek volna éppen Afroditével, közben Zeusz haragja adja az alapritmust. Mintha Gábriel, a kiválasztott Angyal fanyalogna. Érezte ő, hogy meg kellene ismernie ezt, a vadság mögé bujtatott furcsa világot, hol az Angyalok, ha kedvük van kurvának állnak, és anális kéjre vágynak, Nárciszból jó nevű újságíró lesz, de gyenge, így hallgat Júdás barátjára és eladja magát egy tál lencséért, miről csak később derül ki, hogy tele van zsizsikkel. Kleopátra lemond a trónról és beteljesedik szerelme, gyermeke nagyvezér lesz, minden népek vezére. Érezte, de a Tündérek törvényét nem merte megszegni. Hiszen a törvények arra valók, hogy ne szegjük meg őket, még akkor sem, ha az igazságtól olykor nagyon messze állnak, de az élet már csak ilyen. Justitis kezéből már régen kilopták a mérleget és egy színesfém kereskedő vásárolta fel, a szemét pedig kipeckelték, hogy mindent lásson. Ettől aztán minden szubjektívvé vált és az igazságot már bárki magáénak mondhatta. Mondom a Tündér csak állt mereven és hiába akarta, nem értette meg a Fattyút. A Fattyút ki a Valóság gyermeke volt, a Szent Szellem másodunokatesvére nemzette fenn egy sűrű csillagpor fekhelyen, miközben Lucifer érdekében lobbizott a Helytartók tanácsában. A Fattyút ki régóta már a Csavargók Könyvét kutatta mindenütt, hogy megérthesse a szavak nélküli dalokat, ki pergamenekre írta le minden út borzalmát és csodáját. A Fattyút kinek az átizzad ágy jutott csak menedékül mikor a városban szeretet koldult, és nap, mint nap rúgtak bele az embergépek, haraptak bele tucatpatkányok, csalták meg kóbormacskák. Pedig csak ült csendesen egy padon a parkban és az arra járóktól megkérdezte: Mond Testvér, szeretnél engem? Nem kell nagyon és nem is kell sokáig, csak egy rövid percre, úgy mintha tényleg a testvéred lennék. De nem voltak válaszok, ránéztek útporos ruhájára és elfordították fejüket. Az, aki mégis válaszolt azt hazudta nincs testvére, de mikor tovább ment, szeme fehérjén egy apró fátyolkönny jelent meg, mit azonnal el is morzsolt az ujjaival.


A Fattyú már nem volt gyerek, de még mindig tudott rajongani, féltve őrizte önmagában a szerelem mámorát és a Szent Szellemhez könyörgött könyörületért minden bűnös részeg pillanatában, mikor a feladás kényszere legyőzte a hitét, és savanyú szájízzel fordult egy bokor alá, hogy ott töltse az éjszakát. Ott is dideregve, fázva egy Istennőről álmodott, a saját istennőjéről. Arról ki érti, ágyába fogadja, ki mellé fekszik hideg éjszakán, hozzá bújik, testével melegíti. Ki nem szóval vígasztal, lélekkel. A kettőjük közti mély csendből dallamok születnek és versek, életre kelnek, az embereknek boldog pillanatokat szereznek. Ilyen Istennőt látott a Tündérben is mikor megpillantotta a nyüzsgő nagyváros forgatagában, és azonnal a képzelete játékává tette. Hiszen a Fattyú álmodozó volt, ugyan a Valóság szülöttje de mégiscsak valahol az idealizmus franciaágyában fogant. Álmait dédelgeti, siratja, vagy néha szerencsés pillanatában megéli. A Tündérrel is álomjátékokat szeretett volna játszani, de mivel más szabályok szerint éltek nem találtak közös játszóteret. A Fattyú tovább állt, a lassan már megszokottá vált, könnyek nélküli bánatzokogásával. Csak egy éneket küldött el utólag a Tündérnek, amolyan búcsúfélét.


 


Megfestettelek, megírtalak régen


Ahogy táncolsz fenn az ormon


Jéghideg holdfényben


 


Szemed atoll kékje mesél


Bennem örökre ég


Megérteti a szerelem lényegét


 


Csak a hang monoton


Az zakatolja,


menni kell az útra


Nem juthatsz el a holdra


Csak a dal bánatos


Nem remél boldog holnapot


Kínkeservvel sír


Semmire nem vár


De talán ideér


Egy apró reménysugár


 


Ja és hívd fel a luxuskurvát! Mond meg neki, hogy mert az élet még akkor is megalkuvásokból áll, ha irtózunk tőle, beszélgethetünk. Nem ígérek semmit, de beszélgethetünk. Te pedig el ne szúrd, el ne szúrd. Higgy már végre benne, hogy tényleg létezik és nem csak pár éjszakára.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.