Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szavak, összedobált szavak…

2009.10.03

„Mindig azt reméltem, hazaérek

mielőtt valaki ellopja belőlem a szavakat

mielőtt a nevek betűkké érnek

mielőtt a valóság utolsó szelete is kiesik kezemből

mielőtt magamba menekülnék

mielőtt elfutnék valaki elől, aki én vagyok

mielőtt felébrednénk és elveszteném azt, aki én vagyok

mielőtt nincs többé Mi, csak te és én vagyok”

Wéber Ferenc

 

Nézem a meztelen tested. Nyugodtan lélegzel, ahogy alszol. A redőnyön átszűrődő pimasz fénysugár a testeden játszik. Én meg csak nézlek, pedig nincs itt sem a végítélet napja, sem végítéletem. Nem kell elszámolnom a világgal, sem számot vetnem senkivel. Csak egy kora nyári délelőtt van. Te alszol, én nézlek. Most ennyi a világ, vagy csak ennyinek kéne lenni a világnak, de…

Negyven éve álmodozom. Mióta megszülettem, álmodozom. Hivatásos álmodozónak kéne lennem, de mást várt el tőlem a család. Mert állandó elvárásokban élünk még akkor is, ha ezt eltagadják előlünk. Így szokták meg, így szoktuk meg. Az első, amit átadunk a következő nemzedéknek, azaz elvárás. Az elvárások hosszú és rémisztő sora. A törzsfejlődésünk kulcsa, talán záloga is. A megfelelni tudás, és a megfelelni muszáj.

Az álmodozás? Lázadás. És mindenki lázadó. Legalábbis egykor az volt, de a lázadásainkat felemésztették a kötelezettségeink, a megfelelések, és a szülői szigor.

A gyerek nem lehet sem mozdonyvezető, sem, tűzoltó. A gyerekből majd én megmondom mi lesz. - Jelentette ki hatéves fejem felett anyai felmenőm és speciális iskolába íratott, matek szakra. Minden bizonnyal valahol a kijelzőmön meglátta, hogy bizony én, akarok és érteni is fogok a matekhoz. Pedig nem volt így. Én csavargó akartam lenni, valamilyen gyerekkönyv figurája után. Vagy erdőkerülő, és vágytam, hogy legyen egy Csikasz nevű kutyám és járhassam én is a természetet. Szabadon, bátran, erősen. Akkor még nem ismertem, nem ismerhettem az Utat, hiszen csak a kijelölt ösvények léteztek számomra. És alig-alig berzenkedve lettem nagykorú, hogy azonnal éljek jogaimmal és ne menjek főiskolára, mert nem akartam mérnök lenni, csak színész vagy zenész, ám addigra megértettem, hogy nincs tehetségem hozzá. Hogy mi lett belőlem? Nem tudom.

Minden vagyonom Te vagy. Te tartottál itt a jelen szenvtelen darálójába. Te, a te akaratod tart még itt, hogy a napi ritmusokat, és rítusokat kövessem. Te, a szemed, a szemed színe jelzi minden fáradt délután a hozzád - a valódi világomba - vezető utat. Mert két világom van. A belém nevelt megfelelések világa, ahol tudatos és jól begyakorolt rutin szerint végzem a munkám, amit magamra mértem. Mert megélhetés kell. Minden pillanata fáj, minden órája napokat vesz el az életemből, minden perce, gyilkolja a létezésemet, amit önmagamra kéne szánnom, nem a hideg, rideg, és unalmas külvilágra. A külvilág mereven, visszautasítóan figyel, és csak az érdekli, hogy szabályai szerint feleljek meg neki. Nem vár el tőlem mást, csak, hogy tartsam fenn őt, a megfogalmazhatatlan, megfoghatatlan és megérthetetlen rendszert, amit ráadásul hasonló elmék alkottak, mint a sajátom, csak azok bizonyára el is hitték felmenőiknek, hogy egyetlen értéke van az életüknek: a megfelelés.

Én meg titokban saját életet élek. Nevetséges álmodozó-lázadó életet és minden szabad pillanatomban el akarom hitetni neked, hogy csak így kéne élni. De te természetesen nem vagy álmodozó. Az álmodozók mellé a szerelem istensége soha nem egy másik álmodozót rendel. Te maximum érted és megérted az álmaimat, de el nem fogadod, fel nem foghatod, hogy miért menekülnék, és miért csak a saját álmaiban. De el sem akarod venni az álmaimat. Elfogadod, hogy bennem élnek, hogy szavakká, mondatokká érnek, és elfogadod azt is, hogy elhiszem, másoknak kell adnom őket, ez hajt ma már…

Azt hiszem, hogy nem vagyok jó létező egyen életnek. Nem vagyok jó villanyszerelőnek, műszerésznek, építésvezetőnek, vállalkozónak, vezetőnek, de minden bizonnyal rossz király lennék, vagy diktátor. És nem menne a szobafestés sem, meg a lakatosmunkák, ahogy a falrakás, vagy a csőszerelés. Pedig mindegyikből éltem már. Jól rosszul, de éltem. Persze nem vagyok áldozat sem. A saját életem áldozata, mert senki tőlem meg nem tagadta, hogy átírjam az életem forgatókönyvét. Én szégyelltem mindig vissza magam a középszerbe, és vádoltam a világot vadul a saját tehetetlen tehetségtelenségemért. Addig, mindaddig, amíg meg nem érkezett a szerelem. Mert addig gyáván magányban életem, és az életem párjává fogadtam a magányt, mert azt hittem, hogy legalább annyit érhet, mint a szerelem, mert menekültem. Menekültem a szerelem elől, mert megsebzett egynehányszor majd ki is nevetett, hogy, hogy lehetek oly bolond, elhinni; egy pillanat életre szól. Csak jelzem, még most is ezt hiszem. Mert - látod milyen vagyok? - szembe megyek még a szerelemmel is. Felmértem, hogy ki a vitapartnerem. A halál vagy a szerelem. A halál a csend, az örök végtelen gúnyos, egyhangú, monoton, jámbor, bölcs, könyörtelen, hallgatag, csend. Vele vitatkozni nem lehet, mert csak csenddel felel. Ám a szerelem zajos. Sikolt és kiabál, felnevet, kikacag, zsörtöl, megfedd, dicsér, dorombol, suttog és mesél. A szerelem hangjai az állandó ellenpontok. Minden mondatom, minden szavam, de még a gondolatjelek mellé is csak a szerelem tudja megszülni a párját. Mert mindennek párja van. Az életnek a halál, fénynek a sötétség, a csendnek a hangzavar, Ádámnak Éva, a hatalomnak az ellenzék, a hitnek a tudomány, csak a szerelem magányos valójában. Persze sokan most felhördülnek, hogy ez nem igaz! A szerelem párja a magány, de nem. A magány a bennünk élő szerelem, csak akkor éppen szomorú, mert nem szeretheti önmagát. Hiszen szerelemmel én nem téged szeretlek, bármennyire is bájosan és kívánatosan fekszel itt előttem és játszik rajtad egy, a redőny résén átszökött fénysugár. Én szerelemmel bizony a benned is ott élő magányt szeretem. A te haldokló szerelmedet. És attól lesz eufórikus az életem, mert a szerelmem a te haldokló szerelmedet újraéleszti és regenerálja, és visszavezeti az életbe, és nem kér érte cserébe mást, csak hogy a te szerelmed ugyanezt megtegye az én magányommal.

Néha - azt hiszem - elvesznek belőlem a szavak. Persze tudom, hogy nem elvesznek, elinalnak, és nem néha, rendszeresen. Rendszeresen rám tör a szavak nélküli magány, a csend, a halál csendje, és rettegek. Rettegek, hogy ha látom meztelen testedet, legyenek mindig szavaim. Valamilyen szavaim. Szinonimák, vagy bosszantóan hosszú körülírások, mindegy csak szavak legyenek, mert ha végleg elvesznek belőlem a szavak és a csend először rám, majd közénk és legvégül rád is rádtelepszik, akkor mindennek vége van. Akkor felöltözöl és elmenekülsz. De én akkor azt majd nem szeretném és megmaradt szavaimmal bántani foglak, még akkor is, ha tudom, nincs igazam, ha tudom, az elengedés csak az élet. Sem félni, sem rettegni nem kell tőle, csak megélni.

De el-elkóborgó szavaim mástól is félnek. Félnek túszok maradni borgőzös mondatokban hol a cigarettafüst a béklyó, rettegnek mementókén visszacsengeni barátok sírja felett, nem hangoskodnának politikai felhangokkal sem semmilyen zászlók alatt, ahogy nehezen viselnék a középszer rabigáját, mert a szavaim csak egyszerű szavak, csak szavak, szavak.

 

*

 

A Szerelem az a szenvtelen gyarló, kíméletlen, önző, vérszopó állat, rendszeresen megtalál, hogy leittasodjon testem száraz vörösborából, ami ugyan nem díjnyertes, sem aranyérmes, de páran gonddal őrizgetnek egy-egy palackkal belőle, ami jó, mert a végén már nem lesz mivel papírra vetnem a szavakat…

Én valahogy valamiért hiszek, hiszek az emberekben és az embereknek, még akkor is, ha már ezerszer bebizonyították, hogy sem bennük, sem nekik hinnem nem érdemes, mert félnek a saját valóságuktól, így hát inkább hazudnak. De én azért valahogy, valamiért mégis hiszek. Így elhittem, hogy létezik a Hobók Hercege és nem csak egy dalban. Különben is, csak egy dalban nem szerepelhet egy herceg, egy hercegnek minimum hercegsége van, de inkább egy királyság várományosa és egy ekkora embernek léteznie kell. Ez akkor tájt a serdülőkor végén nem is volt kérdés. És ma sem az. Csak ma már nem hiszem, hogy létezik a Hobók Hercege, tudom. Tudom, találkoztam vele. Adott egy cigit és megkérdezte; hoztam-e piát. Aztán közénk ült a füst és a Herceg csak énekelt. Volt, hogy benézett a szeánszra a Halál, vagy Mici Mackó, de vendégünk volt a Nagy Nemzeti Primadonna, épp úgy, mint a Koldus és a Csavargó. Én a Szajhák karával éreztem a legjobban magam, még ha mindem pénzem rá is ment a paráználkodásra.

Tudom, mert hozzá járok mindig a szavakért, amikor újra és újra bezár a Szerelem, hogy elvermeljen, majd véremet elfogyasztva kitegyen valami földutak elágazásánál. Mert kellenek nekem a szavak, nem azok a köznapi eldobható, újrahasznosítható, felcserélhető, átgondolható, kiforgatható olcsó szavak. De nem is azok az ünnepeken a széllel szálló, a tömegbe haló, a mikrofonokat gyötrő, a hangszórókat ölő, hazátlan apátlan, anyátlan álnok bérszavak, melyektől sokszor a halál kér segítséget. Én a saját ünnepi szavaimért megyek a Hobók Hercegéhez. Azokhoz a szavakhoz, amik csak egyszer ott és akkor használhatók, mikor ki kell, hogy mondjam őket, még akkor is, ha az oltár előtt az áldozat én vagyok. Tudom butaság azt hinnem, hogy ünnepi szavaimmal egy mindig megújuló nemes vad vagyok a Szerelemnek, aki bolondul értem. Ezt csak szeretném elhitetni magammal. A Szerelem csak azért jön el értem, hogy megkapja, ami jár belőlem néki, és, hogy soha el ne tudjam felejteni a fájdalmát. 

 

*

 

Nézem a meztelen tested. Nyugodtan lélegzel, ahogy alszol. A redőnyön átszűrődő pimasz fénysugár a testeden játszik. Én meg csak nézlek, pedig nincs itt sem a végítélet napja, sem végítéletem. Nem kell elszámolnom a világgal, sem számot vetnem senkivel. Csak egy kora nyári délelőtt van. Te alszol, én nézlek. Most ennyi a világ, vagy csak ennyinek kéne lenni a világnak, de…

-                     Kellj fel azonnal és menj el! Hallod, kellj fel azonnal és menj el! - rázlak fel a képzeletemben, mert elképzelem, el akarom képzelni, milyen lenne nélküled. Be akarom bizonyítani magamnak, hogy még megvagyok, nem csak a Te személyzetedként élek, nem csak egy vagyok, vagyok. Tudnom kell, hogy valóban játszópajtásom vagy-e még és vannak még más játszópajtásaim is. Tudnom kell, hogy rutinból ébredek-e reggel, vagy dolgom van még a világgal, a világnak dolga van velem. Tudnom kell, hogy nélküled ugyanúgy zengnek-e a dallamok vagy csak sikátori síri csend didereg itt belül, a zuhany alatt. Mert a zene hozott össze bennünket, egy A dúr akkordmenet. Emlékszel? Nem volt szövege, tán még dallama sem, csak egy akkordmenet. AEEAAEEA DGmAE és így tovább akkordbontással, vagy nélküle, mindegy volt. Ez lett a dalunk. Egy szöveg nélküli dal. Pedig szerettünk volna hozzá szöveget. Meg is írtad az első sorát, én a másodikat és a harmadikat, de aztán valahogy a papírba halt minden betű. Nem adtam fel. Írtam éjszaka egy teljes dalszöveget, boldogan dúdoltam Neked, de délre széttéptük, mert azt érezted, nem az igaz életünkről szól, csak rólunk. Aztán Te mondtál sorokat, de mindig csak sorokat és én hiába próbáltam dallá rendszerezni, megtalálni a belső lüktetést, falsul szólt a gitárkíséret felett.

Elmentél. Visszajöttél. Elmentél, visszajöttél. Ki-be ugrál, ki-be ugrál belőlünk valami, vagy valaki, hogy, hogy, hogy fogjuk egymás kezét, hogy értsünk, reméljünk, féltsünk, dacoljunk, nevessünk…

Ég veled világ! Majd ha kell, ez lesz az utolsó mondatom. Egyedül. Vagy veled? Bárcsak tudhatnám, bárcsak érezném, hogy miként jön majd el az utolsó előtti pillanat. A hol nem érdekel, ahogy a mikor sem, és az új út sem. Csak az, kinek suttogom majd utolsó mondatom. Neked vagy csak bele a világa. Neked adom-e, vagy elviszi a szél, majd sodorja az utcákon ki a városból, túl a kereszteződéseken, mindaddig, míg bele nem hal egy gyenge fuvallatba. De addig, addig majd elmondja talán, hogy voltam, itt voltam, én voltam…

Ki voltam? Az örök kérdés. Az örök költői kérdés, hiszen nincs ember, ki önmaga felett elmondhatná a gyászbeszédet. Arra ott vannak a barátok, miközben a család dermedt fájdalommal könnyezik. Rossz ritmust játszanak a fakoporsón a rögök… Nincs válasz.

 

Sokszor nem tudom kizárni a külvilágot, hogy magam csendbékéjében éljek, saját szavaimmal. Nem tudom kizárni, mert zavarnak a szavak. Mások szavai. Ricsajjá, lármává, egy nagy őrjítő, fullasztó, nyálas, nyúlós zűrzavarrá olvadnak össze a trében és bántanak. Érzem bennük az erőt, és nem találom hozzá a csendet, a csendemet. Talán néha, amikor ágyamban fekszel, és csak ölellek, akkor tör elő, mint egy forrás, mi csermellyé érik, néhány jó mondat…

 

 

Néha, rapszodikus időszakonként levélkéket írok. Saját magamnak. Hogy, hogy majd abban az eljövő pillanatban - mert az a pillanat eljön. Sok vágyott pillanat sohasem jön el, de az eljön - majd elolvassam őket. Nem feljegyzések. Levelek. A múltból, a múltamról. Egy másik, rég volt ember jelzései, egy történelmi visszatekintés, ami figyelmen kívül hagyja a nagy egészet, de mégis sok-sok ilyen kis levélkéből áll maga a történelem, a történelmünk. Remélem, hogy abban a pillanatban, abban a valódi pillanatban majd megértem a varázslatot. Tudod, hogy hogyan és miért tűntem el néha az életedből, és miként bukkantam fel újra és újra, és mondtam suttogva, üvöltve, remegve, könyörögve, szűkölve, nevetve, remélve, félve: Megváltoztam. Pedig nem - ezt Te tudtad jól, csak néhány szó kiveszett belőlem és én tudtam, jön, egyre csak jön, vánszorogva közelít az a pillanat. A nagy pillanatom, mikor minden egyes megválaszolatlan kérdés értelmét veszti…

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.