Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szent Asszony

2009.12.14

Az ezeréves ősi hagyomány szerint senki nem ülhet vele egy magasságban. Senki nem nézhet a szemébe, megérinteni, egyáltalán a közelébe kerülni hatalmas tisztesség, áhítat és tisztelet övezi. Még gyermekként választják ki. Ő lesz a Szent Gyermek, s mikor eljön az idő, Őszentsége a Dalai Láma. Egy vallás megtestesítője egy gondolkodó bölcs, kit arra neveltek, hogy minden idegszálával az emberért, az emberekért legyen. Érzi a létezést, nem csak éli, a materialista világ perifériáján él a teste, szelleme pedig a csillagpor fölött, valahol a Szent Szellemmel társalog. Most is méltóságteljesen ül, nem látszik rajta, hogy fárasztja ez a protokoll jellegű találkozás. Arcán megnyugtató mosoly, miközben a testéből, egész lényéből a nyugalom árad szerte. Aztán egy pillanatban szeme megélénkül, egy pontra szegeződik, meleg fény sugárzik belőle. Feláll, lelép az emelvényről, hol székét helyezték el, és nagyon határozottan egyetlen ember felé indul el. A teremben lévők azonnal megérzik, hogy valami nagyon furcsa, valami bámulatosan gyönyörű következik. Őszentsége egy asszony elé lép, tenyereit a nő felé fordítva mintha magába akarná fogadni, jó egy percig csak áll, nem törődve semmilyen hagyománnyal a nő szemét fürkészi. A korallzátonyok tengerparti kékje ragyog a nő szemében, mintha a déltengerek minden napsütötte perce most ebben a pillanatban akarna előtörni vakító fénycsóvaként. Egy mesét is jól látni ott, mit a Láma azonnal olvasni kezd.

 

A szobába ezüstös ragyogással süt be a hold. A nő az íróasztal előtt ül egy egyszerű székben. A sejtelmes félhomályba belerondít ugyan a monitor fénye, de csak pont annyira, hogy láthatóvá váljon, a szoba üres. Üres a franciaágy, üres a fotel, üresek a falak. A dohányzóasztalon hevernek csak tárgyak, az íróasztalon néhány irat. A szekrénysor már fáradtan és lustán ásítozik, nyugalommal tűrve terheit, a könyveket, a tévét, az ajtók mögött rejtőzködő ruhákat. A nő mintha erős gyomorfájdalma lenne, összegörnyed, arcát kezei közé temeti. Láthatóan megremeg a teste. Ebben a pillanatban mintha még a nagyváros állandó morajlása is megszűnne. Nem hallani, hogy zokogna, nem látni fájdalomkönnyeket, a megtörés, legyen az csak pillanatnyi is, szipogását sem hallani. Aztán hírtelen tör fel a néma zokogás a nőből, hirtelen de elemi erővel. Rázza az egész testét, kegyetlenül, hosszú percekig. Miközben a nő előtt képek pörögnek. Korházi ágyakról, lekötözött betegekről, meg őrjöngőkről. Bánatos kutyaszeműekről, kik hálásan néznek rá minden egyes alkalommal, és váratlanul érkezik a hír felőlük: Feladták az életüket. Hozzátartozókról kik néha vádlóm kérdőn néznek, mert csodát vártak, pedig csak az igazság misztériuma juthat nekik. A szeretett ember teljesen belefeledkezett önmaga titkába, mára már csak annak él, annak tud élni. Nincsenek már hozzá vezető utak, mint ahogy a tőle eljövő utak is mind mély szakadékban végződnek. Nincs remény. De ott vannak az egyszerűbb estek, kik még beszélgetnek a külvilággal, a külvilághoz, de nem engedik már meg, hogy a segítség eljusson hozzájuk, még harcolnak a világgal, még kérnének ők valami csodát, de bármit, mit a lelkük befogadna, a keserűség fájdalma azonnal szétmarcangol, hogy az embert szörnyű belső magányba merítse. Ott vannak a képeken a betegek. Mind. Szörnyű, de egyik sem gyógyult, csak tünetmentes. A világ tette ezt, vagy a természet? Nem tudni. Mint ahogy kérdés az is, mennyit ér, mennyit érhet a harc ellene, a szörnyű kór ellen, mi a lelkeket öldösi, mert harcolni kell, az nem lehet kétséges. Ott vannak a képek, bennük a köszönő levelek, komor temetések, rángatózó őrjöngő testek kik fölött azonnali döntés kell, de a döntés oly nehéz.

A zokogás ugyanolyan hirtelenséggel hagyja el, mint ahogy érkezett. Felegyenesedik a székben, szemében nincs könny, de nincs benne szomorúság sem. Halovány de kristálytiszta fény jeleneik meg a szemében, mi egyre gyorsabban sugárzássá érik. Nem világít, nem is annyira látható, mint inkább érezhető, mint az erő mi néha az izomrostok összpontosításából fakad, néha a dac dühe hozza elő, néha a szerelem gyötrődései teszik legyőzhetetlenné. Feláll, határozott léptekkel az erkélyre megy. A nyári éj meleg hűse simogatja a testét, a telihold fénye pedig beragyogja teljesen. A közeli park éjszakai hangjai egy pillanatra elcsendesednek, hogy azonnal újra előtörjenek a fák rejtekéből. Széttárja a karját, egész testével a hold felé fordul, szemét egyenesen a hold közepére veti. Érezhetően szívja magába a fényt. A fényt mi a napból fakad, de a hold átértékeli. Nem a mindent elsöprő erejét veszi el, csak megszűri a káros sugarakat, hozzáadja a világegyetem minden üzenetét. A távoli csillagok bölcsességét, a hatalmas űr hideg, de ugyanakkor végtelenül mély bölcsességét. Ott állt a holdfényben széttárt karokkal, némán, tisztán. Percekig. Ha egy érdeklődő szemlélő meglátná, minden bizonnyal megigézné a látvány.

Istennő! Kiáltaná, vagy valami jelenésről gondolkodna el. Pedig csak egy nő áll az erkélyen, egy ember ki éppen erőt merít. Nem annyira a természet határtalan kisugárzásából, mindinkább önmagából.

Tulajdonképpen regenerálódik csupán.

Pár perccel később ledől a francia ágyra, és a mellette céltalanul heverő takarót nézi. Arra gondol, hogy itt most egy másik embernek kellene feküdnie, neki hozzá kellene bújnia, szerelmeskednie kellene vele, hogy a testi vágyak feszítése is boldog kielégültséggel nyúljon el, merüljön pihenésbe, hogy holnap újra újult erővel feszíthesse. De nincs férfiember. A férfiember ma már csak néha menekül bele ebbe az ágyba, hogy korán reggel köszönés nélkül menjen el, egy más, már nem közös életbe.

A reggeli madárdallamokra ébred. Frissen. Mintha az előző éjszaka nem gyötörte volna meg. Mintha nem érezné a teste minden érzékszerve, hogy átizzadta az ágyat, mintha a millió álom mi megrohanta az éjszaka nyugalmában, meg nem történt apró pillanat lett volna. A kávé már fortyog a kávéfőzőben, mikor ő már kisebbik gyermeke uzsonnáját készíti el. Mire felébrednek a gyermekek, mindenük útra kész. A nő a kávéját iszogatja. Mielőtt a gyerekek elindulnának, magához öleli őket, megsimogatja a lassan férfivá váló arcukat, és útjukra engedi őket a mai napra.

A csúcsforgalom őrjítő unalma nem zavarja. Már az előtte álló teendőkre gondol. De ezek a teendők nem akármilyenek. Emberek. Kik tőle várnak megtisztulást, egy új más életet. Ferencre gondol, ki az alkohol rabja, és nap, mint nap könyörög néhány bíztató szóért, hogy túlélje a következő néhány órát. Évára, a gyönyörű nőre, kinek a lelke azért vadult el, mert az áhított gyermekét elsodorta egy autó, és a többiekre. Egyenként mindenkire kik még tudják várni a belőle sugárzó segítséget. Elmosolyodik. A holdra gondol, arra, hogy annak üzenetét ma is, mint minden nap, át kell adja, mert a lelkeknek tovább kell élniük. Ők mozgatják ezt a világot. Ezért teremtette őket a Szent Szellem. Azért, hogy éljék meg, értsék meg a létezés minden örömét, hogy harcaikból erényt tudjanak kovácsolni, a hibáikból erőt meríteni, a szerelmet merjék megkeresni, tudjanak tisztán élni. Érezhető boldogság öntötte el. A hivatása boldogsága.

Az íróasztalán egy levél fogadta. Egy búcsúlevél. Alig volt tizenhat éves a lány ki írta. Szinte semmit nem élt még meg, de elvakította, lényét börtönbe zárta egy elvetélt szerelem. Hiába volt minden segítség, a lány egy gyenge pillanatban a létezését eldobta magától. Nem az első ilyen levelet olvasta már, de megfacsarja ez is, mint mindig, olyannyira, hogy könnyes zokogás tör elő belőle. Felidézi magában a lány ártatlanságát, felidézi a közös pillanatokat, mikor mesélt neki a saját szerelmeiről, szörnyűre sikeredett szakításairól és arról, hogyan vészelte át ezeket a napokat. De most már sajnos nem tehet semmit. Vádolni már nem vádolja magát. Mint minden munka rutinja, az övé is páncélokat növeszt önmagunk köré. Egy természetes védelmet. Egy tudatos belső határt, hogy ne kelljen belehalni a napi kudarcokba, még akkor sem, ha azok borzalmasan tragikusak tudnak lenni. Az emlékezés fájdalmából a telefon csörgése riasztja fel. Sürgős eset. Úgy mondják, klinikai, hol most nem segít a szó. Erős nyugtató kell és szíjjak. A kábítószerek elvonása a testet kőtörőként zúzza. Nincs módszer, nincs átadható erő mi ezt az ösztönös, az izmok őrjöngését késztető erőt megfékezze. Hosszasan nézi a kissé lecsillapodott, leszíjazott testet. A szemekben az üresség mellett rettegés és segélykiáltás, de hiába. Most ne tehet semmit. Bár tehetne. Hirtelen gondolattól vezérelve az ágyban fekvőhöz hajol, és hosszasan megöleli szótlanul. Az első pillanatban még érzi az izmok tehetetlen harcát, de ahogy múlnak a pillanatok, a megnyugvás jön el. A fekvő szemében megjelenik a hála és ő csöndesen nagyon nagy fizikai fájdalmat érezve, kimegy a kórteremből. Össze kell szednie magát a folyosón, a betegek pillantásainak kereszttüzében, miközben az irodájába siet. Leroskad egy fotelba. A hófehérre festett falat nézi. Arra gondol, hogy mennyi ilyen történet elevenedhetne itt meg, ha ez egy mozivászon lenne. Már régen nem számolja az ilyen öleléseket, de utána mindig pereg a falon a film. Sorsok. Borzalmasak, keserűek, fájdalmasak, elmesélhetetlenek. Egyáltalán nem filmszerűek. A filmeket gyártják, a filmek tudatossággal születnek, de ez itt nem mozi, itt ez a kőkemény valóság. Nem csak képekkel és tudatosan szerkesztett mondatokkal, aláfestő zenékkel. Itt megjelennek az illatok is. Itt a falon pereg minden dimenzió, a múlt, a jelen, és a pontosan kiszámítható közeljövő összes képe.

Egy kávét tölt magának. Az asztalához ül, hiszen az élet nem állhat meg. Valami belső mélységből erőt gyűjt magában és teszi a dolgát tovább. Tündén töri a fejét. A cigánylányon, ki azért fekszik itt pár kórteremmel odébb, mert arra még képes volt, hogy eddig elmeneküljön és elmesélje a történetét. Prostitúcióra kényszerítve élt. Verve, nap mint nap, megalázva, rabszolga sorban. Most csak fekszik. Alig kommunikál. Ha beszél, csak annyit kér: el ne mondják senkinek, itt talált éppen menedéket. A teste rég kiégett, de még benne van az erő. Úgy érzi, még újra tudja kezdeni valahogyan az életét. Ezt is meg kell oldani, úgy kell elküldeni majd innen, hogy élni tudjon valóban, hiszen ő még akar. Így Tündének nem is mesél ma sokat, hagyja, tegye a dolgát a természet, az ösztönök. Hiszen létezik még az öngyógyulás. Mindenki meg tud tisztulni, ha akar, csak önmaga kell hozzá, no és esetenként némi segítség.

A késő délutáni forróság az utcán találta. Nem volt kedve a tömegközlekedéshez. A savanyú izzadságszaghoz, a tülekedés okozta tudatos vagy vétlen érintésekhez. Jobb a séta. Még a tömegben is megnyugtató lehet. A Körút egyik kereszteződésében szinte tudatosan kereste azt a hontalant ki tulajdonképpen ott lakott nem messze az árkádok alatt. A flaszteren foltok. A kiömlött almabor és az emberi vizelet nyomai. A mosdatlanság átható bűze egyáltalán nem zavarta, lehajolt az emberhez ki ült a járdán és kéregetett.

- Derűs napot! – A hajléktalan ráemelte üres tekintetét. A nő egy mosolyt küldött felé. Egy százast dobott a befőttesüvegbe hol alig gyűlt még az aznapi alkoholra való. A táskájából egy pakli cigarettát kotort elő. Megfogta az ember mocskos kezét, a tenyerébe rejtette, majd belecsúsztatta a cigarettát. A szemeivel megsimogatta és tovább ment. A síró kisgyermekre azonnal figyelmes lett. Elmosolyodott mikor megértette a helyzetet. Csupán csak egy ártatlan gyermeki hisztiről volt szó. Az anyjára nézett majd lehajolt a gyermekhez, a szemébe nézett és óvó anyai ösztönökkel simította meg kis fejét többször is. Felállt és ment tovább. Nem látta, nem hallotta, hogy a gyermek az anyjához fordult és ezt mondta az édesanyjának:

- Mama! Angyal!

A közért előtt egy férfi szólította le.

- Asszonyom! Mondták már önnek, hogy ön gyönyörű? - Végig mérte a férfit.-−−−−−

- Mondták már! Higgye el, mondták. De azért itt most, ez is nagyon jól esett. Köszönöm! – A férfi még folytatta volna az alig megkezdett beszélgetést, de a nő viszlátot intett és belépett a boltba. Vásárolt.

A két teli szatyorral még kutyagolt fel az ötödikre. A konyhában tette le őket és lerogyott az egyik székre. Ellenállhatatlan fáradság lett rajta úrrá. A fürdőszobában csak dobálta magáról a ruhákat, a tusolás langymeleg vizének üdítő élményére vágyott. Később mikor szárazra törölte magát a tükörben vizsgálódott. Nem fogott a testén az idő, a két gyermek csodás terhe. Hírtelen nemi vágy kerítette hatalmába. Ebben a pillanatban, most vágyott igazán egy ösztöni szeretkezésre, mindenféle tabuk és gátlások nélkül…

A késő este újra egyedül találta a franciaágyban. A délutáni vad vágyra gondolt, elmosolyodott. Észrevette, hogy a hold a függöny egy kis részén ma este is betolakodott a szobába, feltűnés nélkül, inkább óvatosan, mint tolakodón. Kiállt újra az erkélyre, úgy anyaszült meztelen, széttárta a karját és ismét magába fogadta a hold üzenetét.

 

Másodpercek teletek csak el, bár egyeseknek hosszú pillanatoknak tűnt. Majd olyan dolog történt, mire csak nagyon ritkán van példa.

A Láma egyszerűen a nő lábai elé térdelt, mélyen meghajolt, mikor kiegyenesedni készült a nő már nyúlt is a kezei felé, mély alázattal, könnyekkel küszködve. A Láma megérintette mindkét vállát, majd két tenyerével pontosan felmérte a nő auráját. Ismét a szemébe nézett és hangosan, hogy mindenki hallja, határozottan, hogy mindenki pontosan értse, a következőt mondta:

- Szent Asszony!

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.