Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Színház…

2009.11.22

A színházigazgató biccentett. Nem különösebben kedvelt soha sem. Mondjuk inkább, hogy eltűrt. Hagyta, hogy sertepertéljek a színházban, de nem haverkodott, nem ült az asztalomhoz, nem hívott az asztalához. Tudomásul voltam véve, hogy ott lógok a büfében, néha besegítek a technikának, és az ifjú üdvöskével randizgatom. Akkor tájt gyakornok újságíróként tevékenykedtem, ami meglehetősen sok ajtót megnyitott, annál is inkább, mert akkor még rangja volt a zsurnalisztának. Ma? Kevesebbre becsülik, mint egy lecsúszott drogárust, aki piti bolti lopásokból tartja el magát. Akkor rang volt bekerülni egy-egy hírlaphoz, és megkockáztatom még valamilyen műhely is volt minden szerkesztőségen. Tanítgatták az öregek az újakat. Hagyománya volt. Ma?… Aztán meg pénzt adtak érte, már hogy ücsörögjek ott, és a büfé pletykáit osszam meg az olvasókkal, hiszen akkor még nem voltak pletykalapok, és a bulvársajtó ócska mocska, és mocskolódása nélkül is tudtunk létezni. Előadás után elpiálgattunk „művészkéimmel” (mert csak így hívtam őket), ők dobtak valami laza történetet, ami két nap múlva kicsit megturbózva megjelent, és mindenki boldog volt. Ma…?

Szóval, a színházigazgató biccentett, én vissza és az illendőség kedvéért a konyakos poharat is felé emeltem. Akkor ért az első meglepetés, mert egyenesen odajött az asztalomhoz és leült. Tekintve, hogy épp premier volt azonnal gratuláltam, magasztalva a darabot és a rendezőt egyaránt. Bár az igazság az volt, hogy sem nem olvastam, sem nem láttam. Egyáltalán nem ismertem. De tudta ezt jól.

- Na hagyjuk ezt! Marika két konyak! Segítség kéne.

- Tőlem?

- Tőled.

- De én? Mit?

- Kapcsolatok. Azok kellenek most.

- Mert?

- Költségvetés. Meg sok kultúrintézmény a városban, kevesebb rezsivel, ilyenek.

- De az egyik sem színház.

- Ezt tudod te, meg én, meg még néhányan de…

- Meddig akarsz eljutni?

- Azt sem tudom, merre induljak. Én a színházhoz értek, nem a politikai praktikákhoz, meg a gazdasághoz.

- Konkrétan mi kell?

- Be akarnak zárni. Pontosabban befogadót akarnak belőlünk. - (Befogadó színháznak nevezték abban az időben a társulattal nem rendelkező intézményeket)

- Állj! Befogadót?

- Azt.

- Az azt jelenti, hogy akkor megy a teljes színészgárda?

- Azt.

- A Joli is? - (Joli a színház üdvöskéje volt és nem mellesleg néha, pontosabban akkor éppen egyre sűrűbben vacsora és szórakozó partnerem.)

- Ő is.

- Az nem lehet. Akkor kivel bulizom át a jövőben az éjszakát?

- Vedd el. Akkor megoldódnak ezek a gondjaid.

- Én? A Jolit. Elvenni?

- Miért? Tíz év és befutott lesz, nagyon. Te meg majd megírod a visszaemlékezéseit.

- Baromság.

- Segítesz?

- Körbenézek.

Egy hét múlva megjelent egy riport egy akkor még nem országos rádióban, mely mélyen ecsetelte hogy… Két hét múlva átvette a "nagyrádió". Négy hét múlva állást ajánlottak egy országos napilapnál. Az ötödik héten megmondtam a Jolinak, hogy Pestre költözöm. Leszemétezett. Kérdeztem, hogy miért?

- Te tufaagyú faszkalap! Most írtam alá a színházhoz még egy évadot, mert a riportod, többek közt, segített.

- Nem értem?

- Te elmész, én maradok… - megértettem, nagy nehezen.

De elmentem. Semmitmondó flekkeket gyártottam, meg a mára nagy sztárfirkászok cikkeit, szótagszámra. Évekig. Összehoztam belőle egy kocsit, okosságokból egy lakás beugróját. Kocsmaszagú voltam állandóan. Ott írtam. Beáta a pultos esténként lazán megmondta éppen mit.

- Na nézzük. Hat sör, három konyak. Ez komoly meló. A főszerkesztő holnap vezércikket jelentet meg. - De volt más is.

- Négy nagyfröccs. Meccs volt Édesem.

- Zsírosdeszka, kettő. Sör négy, két cigi. Na ha elkészül kérem, mert bírom a novelláit.

És így tovább. Bea a számlából megmondta az életem. Aztán már a hálószobámból. Hozzám költözött. Na nem szerelmi alapon. Felmondták az albérletét. Mondta is elkeseredetten a kocsmában, hogy nem tudja mi lesz, mert ami van drága, ami olcsó messze van. Félre hívtam.

- Figyeljél! Fizeted a rezsi felét és takarítasz. De csak két szobám van. Az egyikben dolgozom, a másik a háló.

- De nem főzők és nem vasalok!

Két nap múlva a szabadnapján beköltözött. Kiszellőztetett és felporszívózott.

- Te meg főzzél vacsorát!

- De sörözni indultam…

- Hoztam, ott van a hűtőben.

Egy rohammal foglalta el a lakást. Lettek bugyis és gatyás meg zoknis és harisnyás fiókok. A mosógépbe öblítő is került, sőt néha meglepett egy inggel, vagy egy pulóverrel. A kocsmában tudomásul vették, hogy összeköltöztünk, együtt élünk. Nem világosítottuk fel őket, hogy ugyan egy ágyban is alszunk, de semmi más. Egyszer, vagy, talán ha háromszor előfordult, hogy valami mozis, vacsorás, koncertes szombat hajnal úgy talált bennünket, mintha csókolóznánk, de…

 

A színházigazgató lehuppant az asztalomhoz.

- Megismersz?

- A fenébe ne! De hogy kerülsz ide?

- Mindjárt, csak rendelek.

- Én. Hazai pálya. Bea! Két konyak, két sör. - Bea kihozott egy konyakot, két sört.

- Ez mi? - kérdezte a színházigazgató.

- Élő kocsma lelkiismeret.

- ???

- Együtt élük. De nem fontos. Te?

- Eljöttem.

- És?

- Rendező. Itt.

- És?

- Kéne egy dramaturg.

- Nincs papírom.

- Akkor asszisztens.

- Jó állásom van.

- Na!!!?

- Mennyi?

- Több.

- Mikortól?

- Hétfő.

- Még egy konyak?

- Megbeszéltük.

Bea lehülyézett, lemarházott, és a dolgozószoba kanapéján aludt aznap este.

 

Hétfő délelőtt a színház büféje. Cigi kávé és a zenész, már a darab zeneszerzője. Valahonnan ismertem és azt gondolta, hogy ez felhatalmazza arra, hogy megossza velem a lelkesedését.

- Te, a Béla - a színházigazgatóból felfelé bukott rendező - egy zseni.

Érdekes neki zseni, egy másik muzsikusnak, meg egy rossz tetű. Pénzből élünk.

 - Komolyan mondom annyira kitalálta a darabot. Olvastam. És már ötleteim is vannak. Tényleg, te?

- Asszisztens, de nincsenek ötleteim.

- De te valami más, ha jól emlékszem. Mi is? Tudom! Újság! Tényleg, lesz nem sokára egy lemezem…

Joli mentette meg a helyzetet és az életem. Joli az üdvöske, aki már nem is volt annyira üdvöske. Nagyon jó nő lett. Hogy milyen színész nem tudhattam, évekig nem halottam felőle.

- Itt? Na mi van, megint kultúr rovat? Nem gondolod, hogy talán már saját sztorikkal kéne megélni?

- Én is szeretlek Jolán. - Álltam fel, nem is tudom miért. Talán a meglepetés miatt. Nem számítottam rá. Nem is gondoltam rá. Az elején mikor eljöttem akkor volt próbálkozás, hogy lemegyek, vagy ő jöjjön és buli, de merev visszautasítás volt a válasz, így maradt a kocsma. Most meg itt áll előttem és ez meglepetésszerűen hatott.

- Dehogy szeretsz. Ha szeretnél… - Elharapta a mondat végét, miközben az ügyelő a hangosbeszélőn a színpadra rendelt mindnyájunkat. Az első olvasópróba. Jolán pont szemben ült velem. Tényleg nagyon megváltozott. Alakra, külsőre és, és profi lett. Vér profi. Annak idején a vidéki társulat üdvöskéje ösztöni tehetségből csillogott, most a szerepre szerződtetett primadonna ragyogott. Pontos elképzelése volt ruhákról, dalokról, meghúzandó szövegekről, de még a marketingről is. Bár erre már nem a próbán lettem figyelmes. Délután a büfében olvasgattam mikor rám köszönt egy kolléganő.

- Hogy vagy?

- Riportra jöttem. Te?

- Apró kiruccanás más műfajba.

- Nem értem.

- Asszisztens lettem. Mindig is vonzott ez a világ.

 Joli tűnt fel.

- Látom, ismeritek egymást. Kezdhetünk? - Fordult a kolléganő felé, majd egy távolabbi asztalhoz ültek Joli tollba mondott egy jó kis marketing cikket. Megfűszerezte kicsit valami férfiemberrel, aki van neki, de még nagyon friss a kapcsolat, és különben is civil, de ha az olvasók akarják, akkor a bemutatón minden bizonnyal blab, blab, bla… Profin csinálta. Nagyon profin.

Bea eljött a bemutatóra. Duzzogva de eljött. Közben megfejtettem, hogy tulajdonképpen miért is haragszik rám az utóbbi időben. Máskocsma szagom lett. Társalgó-büfé szagom. És nem voltam otthon. Régebben eljártunk együtt, ha szabadnapja volt, ma… Ma, reggel bementem a színházba este meg hazaestem, mellé feküdtem és ennyi. Nem mondtam el neki, hogy tudom, hogy… Azt gondoltam, hogy ha megismeri ezt a világot, talán meg is érti. Beruháztam egy kisestélyibe, de azt mondta, hogy részletenként kifizeti. Nem vitatkoztam. Szép volt. Más volt. Nő lett. Nem a pultos nő a Hánytatóból. Nő. És minden bizonnyal tetszett is neki, hogy a művészbejárón megyünk be, hogy a portás előre köszön, hogy a társalgóban kezitcsókolomozzák, hogy Jenő a fodrász megigazította a haját, mert… Tudom is én miért. Megigazította. Jenő mindenkinek megigazítja.

Megvolt a bemutató. Lement. Volt taps, meghajlás, siker, boldogság. Utána buli. A társalgóban. Hidegtál, svédasztal. Hajnalban, az ágyban csak forgolódtunk. Bea parfümillatában Joliét kerestem, és arra gondoltam, hogy…de Bea megelőzött:

- Szereted.

- Én? Kit?

- Azt a Jolánt. A főszereplőcsajt. Szereted.

- Honnan veszed?

- Láttam. Láttam, ahogy nézted. Rajta felejtetted a szemed, dühös voltál, ha valaki átkarolta.

- Alig beszélünk. Régről ismerem.

- Megbántottad.

- Már elmúlt.

- Szeretett.

- Honnan vannak nálad ezek a hülyeségek?

- Szeretett és te megbántottad.

- Állást kaptam és eljöttem, de nem is jártunk.

- Miért?

- Tudja a fene. Buliztunk néha, ennyi.

- Ennyi?

- Ha mondom.

Bea hátat fordított és alig hallhatóan mondta maga elé:

- Majd meglátjuk.

 

Három bemutató és egy év elteltével még mindig Beával éltem. Annyi változott, hogy a szomszéd lakást is sikerült meg vásárolni így összenyitottuk, kicsinosítottuk, átrendeztük. Bea megtanult főzni, elvégzett egy felsőfokú tanfolyamot, majd titkárnő lett valami banknál. Ebből kifolyólag többet keresett, mint én, bejárónőnk lett és alig beszélgettünk. Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva még mindig a közös hálószobában aludtunk. Talán nem is tudtunk volna másként. Jolán forgatott két filmet, háromszor vetkőzött a címoldalon és nagyon élt.

 Béla a barátom lett. Budai kiskocsmákban készültünk premierekre, tengerpartokon lazítottunk, siker szagunk volt. Persze, hogy közös vállalkozásba kezdtünk, persze, hogy működött. Már nem én kérdeztem az újságok számára, engem kérdeztek, már nem jártam a Hánytatóba, de máshova sem. Beával elvoltam. Írtam, ha otthon voltam, és… És szeretkeztünk. Az úgy volt, hogy ültünk a Duna parton, valami nagyon meleg nyári délután, mert érte mentem, fagyiztunk, azután kikocsikáztunk egy elhagyatott részre. Néztük a vizet. Aztán egymást. Majd úgy esett, hogy Bea meztelenre vetkőzött, fürdeni indult én meg utána.

 

Őrült szeretkezés következett, olyan, amit addig nem éltem át. Ösztöni. Éjjel értünk haza, és csak folytattuk, másnap is. Pizzát rendeltünk és nem öltöztünk fel. Meztelenül járkáltunk a lakásban, és az erotikának éltünk. Élveztük egymás testét. Új illatokat fedeztünk fel, új mozdulatokat, hangokat, érintéseket, pózokat, hörgéseket és sikongatásokat.

Ösztöni baszás, amit csinálunk, de jó. - Mondta egyszer és, nos hát nem ide illik, ahogy folytattuk.

A szeretkezésekből más lett, az erotikából… vannak elfojtott, soha ki nem mondható vágyak - ezt hittük addig - helyzetek, pózok, jelenetek, fantáziák. Közben írtam. Írtam?! Szárnyaltam.

Valami fittness-welness okosságban, pimaszul szeretkeztünk a gőzben, utána, kisfröccs, majd azonnal két vers, de a másodikat már úgy, hogy Bea játszadozott szenvedélyesen a testemmel, és a testével. Nem tűnt fel, hogy régen elolvasott, véleményt mondott, kérdezett. Ma-most meg csak szeretkezett, őrülten, buján, sodrón. Gyakorlatilag a munkánknak, és egymás testének, a másik testének kiélvezésének éltünk. Mámorító volt.

 

Jolán, egy szeptemberi, nyomasztóan fülledt koradélután csöngetett be. A gangra nyíló kisablakot - ahogy szoktam - meztelenül nyitottam ki, és elcsodálkoztam.

- Beszélnünk kell! - Mondta.

Beengedtem. Csak a dolgozószoba hűs félhomályába vettem észre, hogy alig van rajta ruha. Egy alig miniszoknya, egy nagyon átlátszó blúz, egy tűsarkú szandál, és remeg, nagyon remeg. A szeptemberi fullasztó meleg ellenére remeg. Gyönyörűen remegett, a teste, én pedig rá voltam állva, a test remegésére.

 

 

 

 

Nem figyeltem, nem érdekelt, hogy… Szeretkeztünk. Semmitmondót. Azonnal elaludt.

Bea iszonyat dühös szemvillanások mellet kérdezett:

- Ez mit keres itt?

- Talán Ő!

- Mit keres az ágyunkba, Misz- sztárgázsi?

- 

- Megdugtad? Megdugtad! Tudtam! Dögölj meg! Tudtam!

- Félreérted.

- Mit? Megdugtad, vagy nem dugtad meg? Ez, ez! - Tépte magáról a miniszoknyát és a tangát, hogy ott álljon előttem meztelen altesttel, szőrtelenítve, tetoválva.

 - Ez nem volt elég!?

-  Miről beszélsz?

- Tudtam, tudtam, tudtam… -  Nekem esett, de nem körömmel, nem ököllel, csókokkal, a testével, bánatával, hitével…

Késő este ébredtünk csak fel. Jolán már nem volt az ágyon. Egész pontosan Jolánt már el is felejtettem. Elfelejtettem, hogy ott járt, elfelejtettem a testét, az illatát, őt, magát. Akkor tudatosult újra a lénye mikor friss kávéval a kezemben a dolgozó szobámba mentem. Azonnal megcsapott a parázsló kender semmivel nem összetéveszthető illata. Bár soha nem éltem vele, de nagyon is ismertem, millió partiról, zártkörű összejövetelről, hol csak kacsintottak egyet és diszkréten félrevonultak.

- Mit csinálsz itt?

- Füvezek! Amúgy szépek vagytok, már együtt az ágyban.

- Itt te nem füvezel! Világos?! Bármit, de kábszer nem kell. Igyál, dohányozz, vágd fel az ereid de…

- Nincs hova mennem…- Szakadt ki belőle miközben elnyomta a jointot. Csak álltam és bárgyún néztem. Nem voltam én ilyen helyzetekre felkészülve. Édes erotikába, sikerbe, vad szexbe feledkezve írogattam a látomásaimat, és szó sem volt semmilyen drámáról.

Bea hangja térített magamhoz

- Jolán! Jolán emlékszel rám? - Mert anno bemutattam őket egymásnak egy bemutatón.

 - Gyere, adok valami ruhát. - Mert Jolán még mindig meztelen volt, ahogy mi is.

- Nem kell! Nektek se kell!

- De mi, mi már megszoktuk, így.

- Én meg nem tudom, megszokni, senkivel, sehogy…

 

Jolán maradt. A második hónap elteltével nagyobbra cseréltük a franciaágyat és, és bizony bevettük őt a mindennapjainkba, az ágyunkba… Jolán, ott élt velünk. Meztelen, ahogy mi. Lemondott minden fellépést, szerepet. Eltűnt a világ elől. Beával néha parókában, sminkeletlenül el-el jártak szórakozni. A sajtó az eltűnt ünnepelt sztárt kereste mindenhol. Mindent megírtak. Megírták, hogy drog és alkoholfüggő lett, megkeresték a nőgyógyászát, aki be és elismerte, hogy bizony

nemibeteg volt, többször is. Kalóz DVD-k jelentek meg bizonyos összejövetelekről.

 Színigazgatók sajnálkoztak, volt szeretők a címlapon sütkéreztek. Mindenki mindet tudott róla.

De Bea meg én fogtuk csak a kezét, csókoltuk a testét, támasztottuk a fejét a fajansz felett, amikor az elvonási tünetek harmadik, de velőtrázóan fájdalmas hulláma is megtalálta. Semmit nem tudtunk neki adni csak magunkat, a testünket legfőbbként, hiszen láttuk, tudtuk a szó semmit nem ér. A szeretet ereje… Hagyjuk ezt…

 

Beát nyolc hónapra rá ütötte el egy részeg sofőr. Meghalt. Jolánnak tíz hónap múlva született meg a gyermeke. Rá egy évre visszatért, Béla rendezett neki egy igazi, igaz színdarabot. Nem voltam ott a bemutatón. A lányommal játszottam, altattam…

 

Bazsa két hete született. Beácska simogatja a pofiját, és kérdezgeti az édesanyját:

- Anya, anya, miért sír az apa…

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.