Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szólítsatok csak kispöcsnek!

2009.11.17

 

„ Én minden nőnek azt tanácsolom, ha meg akarja tudni, érdemes-e a férfi arra, hogy összekösse vele az életét, vécézzen, és ne húzza le, hagyja ott, majd lesse, hogyan reagál a férfi. Ha nem szól semmit és lehúzza ő, az azt jelenti, hogy szereti. Ha meg elrohan, akkor jobb volt kideríteni minél előbb, hogy megbízhatatlan. A többi mind túlkomplikáció.”

Tisza Kata

 

Az úgy volt, hogy. Miután nyolc Brad Pitt hasonmásversenyt megnyertem Mátészalkától egészen Pilisvörösvárig, felköltöztem a Nagyfaluba és felvettem a „Verhetetlen” segédnevet. Muszáj volt. Egyszerűen untam már vidéki megoldásban az Angelikákat az aputól kapott lakásban, az anyu bútoraival és a nagymama húslevesével.

A „Verhetetlen” jelzőt, pedig azért vettem fel, mert annak olyan jó a kisugárzása és persze átfogó is. Mutatja, hogy nem csak a csajozásban vagyok, jó, de piszokul tudok tapétázni, főzni, budit takarítani, falat rakni, villanyt szerelni meg fűtést, hogy az ilyen ebédidős tevékenységekről már ne is beszéljünk, mint az agysebészet, a televíziós műsorvezetés, a jazztanszak elvégzése és még hosszasan sorolhatnám az éjszakás teremőrtől kezdve egészen a polgármesterségig.

A Nagyfaluban bejött a tudatos névválasztás. mondanom sem kellene ilyen névvel. Mert ma mi más is fontos? Mi más lehet a fontos? Csakis a tudatosság kiscsávó! Ha tudatosan tudod magad nyomni, akkor bezony, bejön az élet. Minden ellenkező esetben, lúzer üvöltik a pofádba és mehetsz százműszakba megszakadni a semmiért.

Azonnal összeköltöztem a divatos, marha csinos és nagyon felkapott írónővel, aki a huszadik könyvét adta ki ugyanarról. Ugyanarról a végzetes nagy szerelemről, ami a mai napig is rohadtul fáj neki, de már tudja kezelni, pszichésen és külsőleg, meg belsőleg is. Sőt beszélni és írni is tud róla. Tömören; az összes pasi egy görény! De főleg azok a pasik görények, akik megdugták és nem szerették, ám ő szerette őket és kiszolgálta őket és megalázkodott előttük. Szóval kicsit skizó az egész, de írói szabadság és hasonlók leple alatt szépen emelkedik a példányszám. Márpedig a példányszám a lényeg. Annál is inkább, mert egy meglehetősen magas példányszámból is simán éhen lehet halni. Ez az írószakma nem arra való, hogy az ember gyereke luxust teremtsen maga köré. Ez önkifejezés! A hatalmas egó bámulatos kinyilatkoztatása. Vagy nem. De ezt bízzuk már az utókorra.

Ennek ellenére egészen jól elvoltunk. Vénám is lett tőle - mert egy „Verhetetlennek” nem gond egy kis véna beszerzése – el is kezdtem írni. Persze, hogy novellát, hát mi mást, mit képzelsz!? A vers snasz és minden harmadik unatkozó gyeses vagy gyedes kismama napi kettőt ír. Depiből. Ne is beszéljünk a széplelkű tanáremberekről, a biztonságiőrökről, a különböző izmusokban vergődő énkeresőkről, a grafomán irodalom szakosokról, a széplelkekről és sorolhatnánk hosszasan.

Az első három novellám szart sem ér, ám kiadták. Így megy ez, ha van az embernek egy kis hátszele. Aztán jött a kötet meg az Internet, és a nők.

A csajom az írónő éppen valami jósdában lakott, de az is lehet, hogy hitközségben, vagy szektában, mert tudni akarta a kapcsolatunk lényegiségét, én meg nyomultam. Valahogy könnyen megszokja az ember, ha megy a szekér és nem kell tolni. Az jó érzés ám, ha kicsit hozzád képest mérnek dolgokat és nem téged a kutyafaszához.

Mondjuk, az elsőre perverznek tűnt, hogy azt hiszik, hogy valóban olyan szép a lelkem mit az írásaimban, és én valóban az a pasi is vagyok, akit a mondatok mögé álmodtak maguknak, de nem nagyon zavart, mert tették szét a lábaikat szorgalmasan.

Verhetetlen voltam.

Aztán egy szép napon, egy nyári dög meleg délután le kipöcsöztek.

 

Valami megcsalt elhanyagolt rajongó a harmadik sorból. Meztelenül jött a konyhából, kezében kávé, és szimplán lekispöcsözött.

Csak néztem. Mi az, hogy kispöcs? Halló! Hozzál már egy centit és mérd már meg! Mi az, hogy kispöcs? Mi? Anyám! Tíz perce még nem volt kicsi! Emlékszel?!

Elmagyarázta. Elmagyarázta, hogy csak szánalomból fekszenek velem le a nők, és tudják, hogy nincs szép lelkem, és tudják, hogy nem vagyok az álmaik pasija, és tudják, hogy egyetlen valódi jó mondatom sincs, és tudják, hogy a rossz dumám egy kis pitináer faszkalapot takargat csak, aki retteg az egyedülléttől. Egy szánalmas kis pöcs.

 

Tényleg kispöcs lettem.

 

Ott állt előttem anyaszült meztelen, kávézott és engem fikázott. A „Verhetetlent”. Én meg beszartam, hogy más név után kell néznem, de leginkább attól, hogy már az egész város azt szajkózza a „Verhetetlen” helyett, hogy „kispöcs”.

Haza rohantam és kérdeztem az írónőmtől, hogy mit mondanak a jósdában, bár nem fontos, mert mától konszolidált új életet fogunk élni. Semmi mellédugás, semmi túlfeszített lelki élet, semmi művészi extra. Nem járunk partikra és csak a sarki közértben vásárlunk, tucatárut. A lakásban láb és pörköltszag lesz, és négy hetünk van rá, hogy a macsós „Verhetetlen” melléknevemet valami entellektüelre cseréljük.

Amikor befejeztem a körmondatomat, szánakozóan rám nézett, hogy kezdtem elhinni, hogy tényleg csak egy kispöcs vagyok, majd közölte, hogy lassítsak és vegyem tudomásul, hogy már úgy nézek ki, mint Charles Bronson húsz üveg sör után és jó lenne, ha elkezdenék gondolkodni a további lakhatásomon, mert neki én már nem tudok mit adni sem spirituálisan, sem mentálisan, sem testileg és különben is az összes orgazmusát megjátszotta.

Összecsuklottam, mint kezdő festő alatt a létra. Azonnal negyven csajomat felhívtam, de mind csak kiröhögött.

Pánik. Mi van?

Elsőre befordultam. Kibéreltem egy kispiszkost közel egy művészkocsmához és beújítottam a pultos lányt. Ez kissé megnyugtatott ám továbbra is erősen frusztrált voltam a kispöcs dolog miatt. De a kocsmában összeismerkedtem néhány alanyi és talán két állítmányi költővel és elkezdtem verseket írni.

 

Tudom, az nem annyira macsós, mint egy jó novella a világ össze fájdalmával, ám újdonsült ismerőseim szerint nincs ennél jobb csajozós duma. Akkor meg menni fog. Mennie kell!

A líra bejött. A líra mindig bejön az elhanyagolt feleségek klubjában, meg az elvált nők klubjában, meg az unatkozó nők klubjában. Marha sok klubtagságim lett újfent. Közben írtam a verseket és művészkörökbe jártam.

Dolgozott bennem, hogy majd a kispöcs megmutatja! Művészileg és különben is.

A színésznő váratlanul érkezett, mint egy langyos nyári eső késő délután a hegy mögül. Alkotói és pasi válságban volt, mint általában a nők. A nők pláne negyvenfelé, mindig válságban vannak, minden bizonnyal ez jó nekik. És a válság okából nagyon be akarnak pasizni, ám nekik már, csak A PASI kell, a többivel csak játszadoznak, pontosabban bennük keresik az A PASIT. (Valaki már világosítsa fel őket, hogy sem A PASI, sem A NŐ nem létezik Az egész nagyon, de nagyon másról szól). Aztán meg szerelmesek lesznek akaratosak és érthetetlenek.

Tetszett. Tetszett a lelke, a szeme, a feje, a melle, a segge, tetszett, ahogy hordta a kis sarok nélküli cipőit, meg ahogy beszélgetés közben napfürdőztette az arcát a teraszon. És tetszett, ahogy nem hagyott magamra, tudtam, hogy kellek neki, de mást is tudtam.

Visszaolvasva felejthető lírám rájöttem, hogy nekem csakis az írónő kell. Az írónő kell a fogyasztó magvaival reggelire, a tűsarkú cipőivel, meg a szemérmetlen meztelenségével. A mondataival és a kissé vékony már-már cicásan nyávogó hangjával. Persze ő már máshol, messze járt. A következő könyvében is megemlékezett nagy szerelméről, amitől az életműve kezdett annyira lapos és unalmas lenni, mint egy művészfilm, ám a kiadója igazgatója meg akarta dugni, így bármit írhatott azt hiszem, nem volt jelentősége.

A színésznő pedig itt volt. Jött megjelent. Én meg féltem. Azt mondanom sem kell, hogy férjezett és gyerek. Azt mondanom sem kell, hogy a férj félredug rendszeresen, ám otthon Istent akar és tud játszani. De a férj nekem soha nem volt fontos. Egy jó szeretőnek mindig van férje. De most valahogy nem állt össze a kép. A színésznő más volt.

A színésznő kellet volna, de mégsem kellet. A színésznő minden bizonnyal jó szerető lett volna, ám állandóan az villant be, amit kapkodva öltözködik, futtában puszit küld és rohan a gyerekért, de megígéri, hogy este még majd felhív.

És mindig itt hagyja valamelyik ruhadarabját.

Így költözik be.

Észrevétlen.

Rettegtem, ő meg belémszeretett. Mondtam neki, hogy ezt így ne tovább, mert nincs értelme, de két nap múlva felhívtam, mert akartam a hangját. Közben meg mindenféle bigékkel szórakoztattam magam, mindenféle titkos találkákon. Működött a líra, mert a líra mindig működik.

A kispöcs dolgot is régen feledtem, de egy szép napon, amikor már majdnem megadtam volna magam a színésznő minden telefonjának, mailjának, a hangja búgásának és a mellei ringásának, csöngettek.

Az írónő volt az. Állt a küszöbön kisírt szemmel, miniszoknyában, tűsarkúban, hóna alatt a retiküljével.

 

Mit tehettem volna? Beengedtem. Beengedtem, mert a prózára meg a lírára elment jó sok elhanyagolt év, erősen kopaszodtam, a fanszőrzetem őszült, már csak ülve szerettem hugyozni, este tízkor csak és kizárólag a kávék hatására voltam képes ébren lenni. És nem utolsó sorban végre bevallottam magamnak a következőket:

 

Semmiképpen nem vagyok „Verhetetlen”. Sőt ma már direkte adok át csatákat a másiknak. Mert neki is jár.

Semmiképpen nem vagyok író, mert nem annak születtem, ami még nem lenne baj, de a kvaszt soha nem enged közéjük. Soha. Írónak lenni csak kihalásos alapon lehet.

Semmiképpen nem vagyok költő. Ezt többen is megmondták, kik nyíltan, kik burkoltan, kik, szánakozva, kik gyáván, de legalább megmondták.

Semmiképpen nem vagyok macsó. A francnak kell az a rengeteg nő. Csak egy kell, de az maradjon most már állandóra. És nem is annyira a szerelem kedvéért, mert az elillan, vagy elfásul, vagy csak bealszik. Inkább már, hogy tíz év múlva legyen valakihez szólni, és zsörtölődjön velem, hogy miért nem rakom rendesen el az ágyat és miért szórom szét a ruháim, és nincs kenyér, mint a bejárónős öregpasi szerep a pohárban a protkóval.

Semmiképpen nem vagyok semmilyen mondataim sem szereplője, sem alanya, de még állítmánya sem, a jelzőkről nem is beszélve.

Pont nagyon más vagyok. Pont nagyon másként élek, pont nagyom másként szeretek, pont nagyon más az egész életem. A mondatok csak vannak. Van, aki antidepresszánsokat szed konyakkal, én mondatokat gyártok. Majdnem ugyanaz a hatás.

 

Így aztán mára már nincs semmilyen segédnevem, néha írok és elnézem az írónőm meztelen seggét, ahogy nyújtózik a konyhakredenc legfelső polca felé, hogy levegye a kávéspoharamat.

 

Elégedett vagyok a seggével. Még ma is.

 

Ti meg ha kell, csak szólítsatok kispöcsnek miatta.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.