Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A kreativításról

2009.11.06

 

Elmélkedünk, vitatkozunk, veszekszünk, néha még harcolunk is, csak azért, hogy fenntartsuk magunkat. Ez különböző társadalmakban, különböző módon és különböző energiák és energiamennyiségek felhasználásával különböző képen, de azért, így-úgy sikerül. Legalább is úgy teszünk, hogy sikerült. Közben nehezen de rádöbbenünk mennyit is érünk, ér az életünk. Elemzünk, sorjázunk és harminc körül rádöbbenünk, hogy most már nem a társadalomnak kéne élni, magamutogatni, szerepeket játszani, megfelelni, csupán magunknak élni, magunkból. Ekkor következnek be az igazi nagy törések. Válunk, váltunk, vívódunk, keresünk, szenvedünk. Valami olyant keresünk, ami mi vagyunk. Mi is. Sokan hisznek az ikerlángban, aki, ami nem más mint egy másik emberben az én. Ez a találkozás pedig nem más, mint a társas kapcsolatok csúcsa. A valódi társas boldogság. Sajnos ez bármennyire is szeretnénk, kevés embernek adatik meg. Több okból. Az egyikről szól igazándiból ez a kis esszé. Az emberek általában jó esetben csak duálpárjaikat találják meg. A másikat, aki az én szeretnék lenni ember belőlem. Ezek is nagy szerelmek lehetnek a maguk konfliktusaival, ám aki a valódi teljességet keresi, nem áll meg egy ilyen kapcsolatnál. Tovább keres, vagy álmodik, de mindenféleképen elemez, tapasztal. Az egyik ilyen tapasztalata felismerése lesz csak úgy mellékesen, hogy a következő évtizedek legértékesebb vagyontárgya a saját szellemi tőkénk.

Az, hogy mit, mennyit értünk magunkból, a környezetünkből, a világból és, hogy a Mindent mennyire vagyunk képesek elfogadni. Meglehetősen nagy feladat előtt állunk. Önmagunk megértése már-már szinte megoldhatatlan feladatnak tűnik. A környezetünk is napról napra képes fájó tréfákkal előállni. A világról a napi rutin mellett szinte tudomást sem veszünk, és a Minden oly távol van, hogy sokan nem is tudják, valójában létezik. De ha tudják is, mindezek megértéséhez nem elég csak az én, önmagunk. Bár csecsemőként, befogadóként meglehetősen sok esélyünk van mindezek folyamatos befogadására és megértésére, de ez függ gyermeki környezetünktől, taníttatásoktól, érdeklődési körünktől, és nem utolsó sorban az öröklött lehetőségeinktől. A felismerések kora akkor még messze van. A tapasztalat tudatalatti rutin. De pontosan ekkor alapozzuk meg azt a bizonyos szellemi tőkét. Pontosabban alapoztatják meg velünk. Mindazok, akik tanítanak, nevelnek. Ilyen szempontból majdnem mindegy, hogy ezek a szülők, a tér, a tanárok, a barátok. Azért mindegy megy mert a valódi szellemi tőke mikor önmagára ébred, mindezeket a tanításokat kezelni és szelektálni tudja. Szét tudja választani a vallási vagy vallásos tanokat, a filozófiát, és a valód a Mindent képviselő jeleket. Természetesen nem ösztönösen teszi mindezt. Ösztönösen legfeljebb lét és fajfenntart. Mindezt, mindezeket a felismeréseket és azok önmagunkban való elrendezését a kreativitásunknak köszönhetjük. Egész pontosan a kreativitás egy magas formájának, hiszen kreativitás az állatvilágban is felismerhető (lásd eszközhasználat, tudatos élelem-keresés, szerzés),de ezek a megfigyelt kreativitások nem tudatosak. Sokkalta inkább tanult, másolt beidegződések.

 Az ember szellemi tőkéjének mozgatórugója az a fajta emberi kreativitás, mely sokkalta összetettebb bárminél. Tanulható épp úgy, ahogy az alapjait másoljuk gyerekként és tovább is fejleszthető csak akarta és érdeklődés kérdése. No pedig azé a tudati felismerésé, hogy akarjuk-e kiaknázni szellemi tőkénket. A legjellemzőbb példa a művészek végtelen kreativitása. Bár mindenkiből nem válhat nyilvánvalóan művész a kreativitásra szükség van és fejleszteni kell. A mai modern világ és azok modern társadalmai, lassan képtelenek lesznek mit kezdeni egy szellemi tőkével nem rendelkező egyeddel. Ahogy a számítástechnika előre száguld, ahogy az internet adatközlő felületből interaktív felületté válik, ahogy a társadalom felgyorsít, egyre nagyobb szükségünk van a kreativitásunkra. Két okból. Egyrészt lépést tartani a társadalommal. Ez kizárólag a fizikai fenntartásunk miatt fontos, másrészt felkészülni, felkészíteni önmagunkat, önmagunkhoz.

Olyan idők közelednek, melyben a nagy összeomlások és a nagy építkezések korát fogjuk megélni. Minden bizonnyal a jelenlegi társadalmi és vallási struktúrák a közeljövőben összeomlanak egy világméretű pusztítás kíséretében, majd pedig új utak mentén újrarendeződnek az emberi viszonyok. A pusztítás kreativitásáról most ne beszéljünk. Azt ismerjük a háborúkból. Az építés kreativitásával is tisztában vagyunk. De az önfejlesztés, önkeresés és önértés kreativitása még nagyon gyermekcipőben jár. Persze érthető, hiszen ezt a kreativitás jórészt az eddigi történelemben elnyomta az istenhit, vagy valami ahhoz nagyon hasonló olyan áltudás, vagy tudomány, ami képes volt tömegekre pszichésen hatni. Amiről én beszélek az más. Ahhoz kell tanulnunk a kreativitást, a valódit. Azért, hogy az önkép fejlesztésünkben képesek legyünk valódi, hibátlan, semmihez nem ragaszkodó valóságot felállítani, amire azt mondhatjuk. Ez vagyok én. Minden nélkül. Vallás nélkül, ezoterika nélkül, horoszkóp nélkül, csillagjóslás nélkül és még sorolhatnám a jobb és rosszabb kapaszkodókat.

Félreértés ne essék az imént felsoroltak tudása, ismerete a kreativitásunk fejlesztésének fontos állomása, de nem végállomás. Bármennyire is szeretnénk megérteni a Mindent, az lehetetlen, még akkor is ha a Minden tulajdonképpen bennünk van. Ám képtelenek vagyunk a minden természetes egységét a maga igaz valójában befogadni, mert az ellentmond mindannak, amit a múltunkban tapasztaltunk. Úgy is mondhatjuk: A környezet, miben felnőttünk szögesen más üzeneteket közvetít, mint a bennünk, a tudat alatt létező Minden üzenetei és mivel ezeket az üzeneteket csak egy magasabb rendű kreativitással rendelkező Én képes előhívni és megérteni, sokunknak ez a felismerés egyszerűen érthetetlen.

Pedig nem az!

Semmi mást nem kell tenni, csak a kreativitásunkat fejleszteni és befogadni minden üzenetet, ami eljut hozzánk. Ám ez nem elég! Mindezeket a megértett értékeket vissza is kell csatolnunk. Meg kell tanulnunk a lehető legtökéletesebb önkifejezést. Azt a kapcsot, kapcsolódási pontot, ami majd, kis szerencsével eljutat ahhoz a bizonyos ikerlánghoz. Talán.

A kreativitás nem más, mint az Én elemző és kifejezőkészsége. A jó hír, hogy fejleszthető. Sőt! Ajánlatos is a fejlesztése.

Az interneten találtam rá egy tréningre hol az úgynevezett turbó szövegírást tanulhatjuk (www.TurboSzovegiras.hu). Mindenkinek nagyon ajánlom. Mert az egyes emberek „elmetérképét” fejleszti. Nem csak szövegírásra jó. Nem csak arról szól, hogy gyorsan és hatásosan tanulunk meg írni, de segítséget nyújt abban is, hogy ismerjük meg, fel, hogyan működik az agyunk és, hogy ezt a működést hogyan tudjuk a tudatunk és az Én szolgálatába állítani. Persze más példákat és honlapokat is felhozhatnék példának. A www.heka.eoldal.hu oldalon érdekes gondolatok várnak ránk bár ezen oldal alapja meglehetősen egy ezoterikus irányvonalon alapszik, ám a szerző mondanivalója, felismerései ettől még sajátosak és sajátságosak. Elgondolkodtatóak.

A kreatív én tehát fejleszthető.  Erre segítséget is kapunk. Az már más kérdés, hogy mennyire vagyunk befogadóak, és még nagyobb kérdés, hogy mennyire vagyunk elfogadóak. Mert ezen alapszik minden. A befogadáson és az elfogadáson. A nyitottságon. Személyes élményem, hogy bármennyire is próbáltam kreativitásom kinyitni bizonyos tanok felé, belebuktam a rendelkezésre álló idő alatt. Nem véletlenül hozom fel ide az időtényezőt. Tudomásul kell venni, hogy az akarat, a nyitottság és a lelkesedés kevés. Önmagunknak – egy párkapcsolatban a másiknak – meg kell hagyni az időt, hogy eljusson a kreativitás megfelelő szintjére. Itt játszik nagy szerepet a türelem és nem utolsó sorban a szeretet vagy annak egy magasabb formája a szerelem. Mindkettő a tolerancián alapul. Ha számunkra egy másik Ember valamiért fontos és azt befogadtuk, nem tehetjük meg vele, hogy egy idő után elutasítjuk csak azért, mert bár akarata megvan, az adott –neki szánt – idő alatt nem veszi át a mi elvárt kreativitásunkat, ugyanis elvárt kreativitás nem létezik. Csak egyedi kreativitások vannak. Azok pedig visszakapcsolódnak az alapokhoz. A múltunkhoz. Oda ahonnét jövünk. Ha látjuk és érezzük, hogy a másik akar tanulni, ha szeretne többet tudni magáról, bármilyen is a viszonyunk segítenünk kell. A kreativitás egyik alaplényege ugyanis a segítségnyújtás. Önmagunknak és olyan embereknek, akik megérintettek, vagy mi megérintettük őket. A bezárkózás, az elutasítás a kreativitás halála és egyben egy Ember fejlődésének a gátja.  

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.