Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A vasárnapról

2009.10.04

Kép 

A vasárnapról általában a sparhelt jut eszembe. A nagymamám sparheltje, ahol megtanultam főzni, kiskamaszként. Nem nagyon értette a család a dolgot, hogy az elsőszülött, a fiú, hogyan gondolja, miért érdekli a rántás, meg a húsleves, a pörkölt, és a krumplis tészta. Egy tizenkét éves srác, minimum menjen ki a kertbe kapálni kicsit, hogy szokja, de legalábbis a garázsba bütykölni. A rántást meg hagyja csak a nagymamára.
De én nem, én bíbelődtem a rántással sok-sok vasárnap délelőtt, kuktáztam a nagymuternek, hogy délre legyen ebéd. Mert a vasárnap dél, fontos dolog. A nagyfater pontosan délben leült a tonettszékére a konyhaasztal mellé és merni kezdte a gőzölgő húslevest. Utána erős paprikát karikázott bele, körbenézett az asztal körül és jó étvágyat kívánt. Én figyeltem mellőle, vajon ízlik-e neki. Vajon ma, mit tanultam meg jól. Fontos volt ez. Fontosabb, mint a bütykölés vagy a paradicsom gazolása.
Nem lett belőlem szakács. Valahogy nem is akartam én annyira megtanulni főzni, hogy egy trappban főzzek reggeltől estig. Csak főzni tanulgattam vasárnaponként, nem hivatást.
Sok-sok vasárnapom aztán nem telt főzéssel. A vasárnapok elszürkültek, bennem. Az anyám még készítette a húslevest a rántott hússal szorgalmasan, de már senki nem nézett körül az asztalnál és az sem volt eget verően fontos, hogy délben asztalon legyen az ebéd. Megváltoztunk. Megváltozott a világ. Nincsenek már sparheltek, ahol a nagyiktól meg lehet a rántás művészetét tanulni. Nincsenek lassan vasárnapok se.
De azért én őrzöm a hagyományt. Reggel nekilátok a levesnek, a főételnek, mindennek, hogy délre a kedvesem elé tehessem az ételt és a gőzölgő leves fölött körbenézek. Mind megvagyunk-e, jól vagyunk-e, fontosak vagyunk-e még. Értjük-e, tudjuk-e, hogy vasárnap van. Sokan persze azt mondják; Érzelgős, rossz a dumád. Kit érdekel a vasárnap? Egy nap. Ugyanolyan, valamilyen. A tucatnapok közt elvesztette a varázsát. Ám én mégis nosztalgiázom. Titokban kicsivel többet főzök, hogy jusson a kutyának és a macska se maradjon ki az ebédből. Titokban ápolom a vasárnapjaimat. Azokat, mikor még kedv és idő is volt olvasni az ebéd utáni csendes pihenő alatt, amikor még nem csak látszatcsaládok éltek látszatéleteket. Jó tudom, a világ az oka, a stressz, a rohanás, a megfelelni akarás, a lét és családfenntartás, a fáradság, a fásultság, a csók nélküli reggelek, a hideg kávék, a megszoktalak maradok még érzés. Minden és mindenki fenntartással való kezelése, az üvöltő hamis, homályos belső magány, az érintéstelen kedves, a neveletlen gyerek. Én mindezek ellenére körbejáratom a szemem az asztal körül. Körbe kell. Tudnom kell, jó helyen vagyok-e és akik velem vannak jó helyen vannak-e. Látni akarom, hogy a gyermek egy új hét végéjén mennyit fejlődött, önmagában. Látni akarom, hogy a Kedves hálás, hogy megfőztem az ebédet, ő pedig kicsit magával foglalkozhatott. Tudni akarom, hogy nem csak azért vagyok, mert lettem, azért, mert létezem. Tudni akarom, hogy a nagyfater örülne ha itt lehetne, hisz látja, megtanított. Na jó, sem nem kapálni, sem nem barkácsolni, csak a vasárnapi ebéd asztalánál körbenézni.
Megvagyunk még.
 
Ugye milyen szép ez így. Mese.
Nincs semmiféle hagyomány. Annyi az egész, hogy én főzöm az ebédet, de már a számítógép előtt eszem meg, sokszor, mert valami nagyon fontosat kell befejezni, megnézni, elintézni, tudom is én.
 
És a sparhelttel már évek óta nem gondolok.