Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az univerzum zavarai

2009.10.11

 

„Miből készült az anyag, melyet elszakítanak az emberek, mikor "szakítanak"? A magyar nyelv szavai pontosak, érzékletesek; belső és jelképes értelmükre érdemes mindig odafigyelni; tehát; két ember elválik egymástól, "szakítanak", s e pillanatokban csakugyan elszakad valamilyen finom huzal, fonál, érzésből, vonzalomból, ingerből, kíváncsiságból, szomorúságból, vágyból szőtt... asztrálszövet, mely eddig együtt tartotta őket. Elszakadt, mert szakítottak, s most már nem tartja őket... Valahogy így szakadt el a Föld a Naptól, a Gondolat az Érzéstől s a végén Jancsi, Juliskától. Most bámulnak az égre, s azt hiszik, a szakítás magányügy. De ilyenkor a világűrben is történik valami.”

 

Márai Sándor

 

Azt hiszem, lehetne szépíteni a dolgokat, de minek. A szakítás egy nagyon rossz dolog, főként akkor, ha a pár valamely tagja nagyon erősen kötődik a másikhoz, míg az viszont nem igaz. Az egyik bele akar halni, a másik mosolyogva megy tovább. Persze ez így nem igaz. Vagy nem mindig igaz. Mert sokszor nem tudjuk, hogy a másik dacból, vagy dühből, vagy önvédelemből nem akar egy lassú – mondjuk úgy – nyugalmas elszakadási folyamatot, aminek a vége a csend, valamilyen béke. Belenyugvás. A belenyugvás, ami ha minél később jön el, annál gyötrelmesebb időket él meg a másik. A kötődő fél.

 

Éppen erősen harcolok magamban az ellen, hogy elhiggyem, higgyem, ha bölcseletet keresünk magunkon kívüli filozófiákban, tanokban, vallásokban vagy bármiben, az nem más mint önbecsapás, menekülés. Mégis azt kell leírnom, hogy bizony egy szakításnál, egy olyan szakításnál, hogy az egyik félben komoly érzelmi viharok tombolnak, bizony megbolydul az asztráltér, az univerzum is kicsit. A Szent Szellem felkapja a fejét. Vajon mi történt? Hazudtak egymásnak, vagy csak képtelenek voltak összekötni lelkeiket? Ámbátor nem is ez a legnagyobb kérdése, azt hiszem. Sokkalta inkább az, hogy hogyan is lehet, hogy csak az egyik szenved, a másik pedig, tovább lép.

Mert ez nem emberi erősségen vagy gyengeségen múlik. Az is lehet erős, aki belül éppen haldoklik. Az is képes rá, hogy a külvilág semmit meg ne lásson. Képes rá, hogy látszólag tovább éljen, mintha mi sem történt volna. Csak belül zokog, csak belül marja valami. Marja az önsajnálat, a bűntudat, hogy képtelen volt megtartani a kapcsolatot. Mardossa a sok kielemzett múltbéli kép igazságának, vagy hamisságának minden kérdőjele. Mardossák a kérdések és a válaszok. Mert milliónyi kérdés és azokra még több válasz tódul fel ilyenkor. Meg van zavarodva, és nem tudja, hogy mi is a valódi, az igaz. Nem tudja, mert nem is tudhatja. Ahány ember, annyi igazságát, hiszen a dolgokat sokszor sokféle képpen közelítjük meg, ami mind valós és igaz lehet. A saját szemszögünkből. Egy kapcsolatban ez nem okoz sok zavart, mert elnyomja a szerelem, de legalábbis valamilyen érzelem. Ám mikor a kapcsolat megszakad, felnagyítódnak ezek a képek. Nagyon is. Az a fél, aki szenved, bizony egy furcsa moziba ül be. A saját művészfilmjére. Nagyon nehezen tudja eldönteni, hogy a múlt képei egy romantikus film szívet melengető jelenetei, vagy egy dráma ostorozó képei. Azt hiszem mindkettő.

Annál is inkább, mert aki szenved – valóban szenved – tulajdonképpen minden vissza akar fordítani. Még akkor is, ha tudja, hogy nem lehet, vagy ha lehet is az esetek jó részében felesleges képtelenség, hiszem a kimondott vagy a kimondatlan okok ott fognak még sokáig sisteregni a köztes térben. Még akkor is, ha látszólag ezeket a két fél megbeszéli.

 

Így aztán marad a magány és a földolgozás. A valódi szerelmes hetekig, hónapokig, talán még évekig is a másikkal marad. Rossz esetben a másik démonjává válik és képtelen elszakadni tőle. Azt érzi, hogy bűbáj szállta meg, képtelen szabadulni és bár az érzelmeit egy idő után elcsendesíti, de végleg képtelen törölni.

 

De mit csinál közben az univerzum? Nos mindenek előtt tudomásul vesz. Érzi, érzékeli a zavart, de többet nem tehet. Hagyja lecsengeni. Az univerzum nagy, sok zavar hullámait képes csendesíteni és vannak néki olyan központjai, amin keresztül magát a zavart is végleg el tudja hárítani. (Ez mondjuk emberi léptékben egy másik, ám valós szerelem. Itt a valóson van a hangsúly, hiszen egy másik kapcsolat, ami nem valódi érzelmeken fog alapulni, bizony csak újabb zavart fog hozni) Ám az univerzum sem gyógyul be, hiszen az energia, mit a zavar kelt nem vész el. Valamivé átalakul. Az emberben sem vész el a szerelem. De át sem alakul. A szerelem bennünk él, a miénk, csak a miénk. Ha valakihez valóban vonzódik, az ember, a tudat, a test azt megakadályozni képtelen. Esetleg csak úgy tesz, hogy legyőzte a szerelmet, de ez önbecsapás, ha a szerelem valódi, ha pedig valóban képes volt legyőzni, akkor nem is volt szerelmes. Akkor a másikat csapta be! És ez egy újabb zavar az univerzumban.

 

Bár ha jól belegondolunk, az univerzum – tekintve, hogy állandóan változik – ezekre a zavarokra fel van készülve. Nincs idilli nyugalmi állapot. Állandó változás van. Születnek és halnak meg csillagok, bolygókkal ütköznek üstökösök. Milliónyi elmúlás és születés energiái vannak a térben. Hogy hatnak-e ezek közvetlen az emberre? Nem bizonyítható. Tudományosan semmiképpen. Ahogy az sem, amiről fenn írtam, hogy bármely emberi zavar valóban kihat az univerzumra. Tudom itt vitát lehetne elindítani pro és kontra. Világnézettől, hittől függ ez a dolog. A holisztikusok, az asztrológusok, az ezoterikusok érvelnének az egyik, a tudósok a másik oldalon. Ugyanarról beszélnek másképpen. Valójában ugyanazt is kutatják, vagy próbálják megtalálni. Az univerzum (és az ember) nyugvópontját. A harmóniát. Az egyik hisz benne, a másik ábrándokról beszél. Igazságot tenni pedig, képtelenség.

Az emberi tudat legyen az bármely kifejlett és tanult vagy tudatlan, ösztönösen keresi a harmóniát. Egyesek nagyobb hittel mások láthatatlanul. Általában viszont a tudatos akarás zavart kelt. Lelki zavart, amely ismét kihat akár az univerzumra is. A vak hittel átélt tudatos harmóniakeresés, menekülés. Egy nagy-nagy akarat és mindamellett egy végtelen gyengeség harca. A harc pedig, zavar. A zavart pedig a tudatos tudatban kell keresni. Az állat és növényvilág, de az egész bolygó valamely harmóniában él. Ám ez a harmónia állapot napról napra változik, ha bárki vagy bármi beleavatkozik. Most egy olyan világban élünk, hol a legnagyobb zavart az Ember teremti. Magának, lakhelyének a Földnek és az univerzumnak. Az ember egyszerűen képtelen békén hagyni a nyugalmat, a harmóniát, mert túlfejlett tudata harmónia képet álmodik. Ráadásul ön-önmagának. Mindenki aki keresi a saját harmóniáját keresi ráadásul önző módon. A fejlett társadalmakban ez komoly probléma. Míg a fejletlen közösségekben az ember elfogadó volt és kompromisszumkész, addig a fejlett társadalmak egyedeiben az ego olyan nagyra nőt, hogy képtelen arra mire született. Együttélésre. A mindenáron való boldogságkeresés, az apró hibák felnagyítása, a vád és az önvád képtelenné teszi, hogy megtalálja a harmóniát. Pedig nem kéne mást tennie, mint elfogadni és tudomásul venni. Ahogy ezt az univerzum teszi.

Bármi, ami nem ez zavart kelt. Mindenhol és mindenben. Végtelen nagy zavart kel a hallgatás ugyanúgy, mint a felesleges beszéd. A kudarc vagy éppen a dac, a hárítás, vagy minden olyan dolog, amely tudatosan meggátol egy lelket, hogy megértse egy másik vonzását vagy taszítást még ha a harmónia keresésére is irányul, pontosan a fordítottját éri el. A tapasztalat – pontosabban az a tapasztalás amit önmagunknak lefordítunk – általában mind olyan az egyén számára, amit ő szeretne megtapasztalni. Még a rossz tapasztalatok is önmagunk valamilyen leképezései, csak ilyenkor általában hárítunk. Megértjük a tapasztalat mondandóját, de leginkább agy másik egyénre hárítjuk át az okokat. Bele sem gondolunk, hogy a hárítás is egy zavar. Talán a legnagyobb zavar, ami létezik.

Hosszan és sokáig el lehetne erről a témáról vitatkozni minden bizonnyal. Ám annyi bizonyos, hogy egy élő univerzumban, a zavar mindig is fenn fog állni. Ha az univerzum hat ránk, akkor minden bizonnyal mi is hatunk rá, hiszen a kölcsönhatás törvénye ez. Ha pedig mi állandó zavarokkal bombázzuk az univerzumot, az ezeket visszavetíti ránk. Ez egyszerű törvényszerűség, de legalábbis annak látszik.

Amennyiben az embert egy miniverzumnak képzeljük el, ezek a hatások ellenhatások ugyanúgy jelen lesznek. Élnek. Tulajdonképpen állandó zavarban élünk. Minél több öszintétlen, de legalábbis nem tiszta érzéssel, cselekedettel élünk, annál több zavart küldünk és kapunk, amitől megzavarodhat a saját miniverzumunk és létrejöhet egy furcsa valóság. Egy furcsa állapot, amikor ideákba – az ember alkotta valóságokba – menekülünk, azért, hogy rendet tegyünk a saját világunkba. Ám mert a menekülés is negatív energiákat árasztó, főként a félelmen alapuló és csak részben ösztöni folyamat zavart kelt. Olyan zavart, ami miatt nem találhatjuk meg a hőn áhított harmóniát. Sőt még jobban összekuszáljuk a dolgokat. A miniverzumban és az univerzumban egyaránt.

 

Folyt köv.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.