Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az univerzum, miniverzum zavarai II.

2009.10.12

Magadtól kérdezd:
ajtód azért fontos-e,
hogy zárd? vagy, hogy nyisd?

                                                                                              Fodor Ákos

Amikor az univerzumról vagy a miniverzumról – a magunk belső világáról - gondolkodunk, próbáljuk megfejteni titkait, valójában nem teszünk mást, mint kételkedünk. Kételkedünk önmagunkban, a környezetünkben, viselt dolgainkban, a múltunk összefüggéseiben és keressük azt, hogy ezek az összefüggések vajon hogyan is hatnak ki a jövőnkre. Ez egy tudatos gondolkodó embernél természetes, önmagában egészséges és semmiképpen nem lehet káros. Amikor eljutunk oda, hogy észleljük a zavarokat, sőt azok tudatosodnak, felmerül a kérdés: Ha minden cselekedetünk – még a természetesek is – valamely zavart okoznak, akkor mi a teendő? Kell-e tennünk egyáltalán valamit, hogy megtaláljuk a zavarok nélküli harmóniát, a tökéletes állapotot.

Tennünk mindig kell. A tett visz előre, vagy hátra. A tett mozdít ki, mozdít el egy valamilyen állapotról. Persze minden tett egyben zavar is, de közel nem mindegy, hogy milyen zavarról beszélünk. Az alapállapot úgy az univerzumnak, mint a miniverzumnak egy állandóan fejlődő, velük született harmónia.

A zavarok, ahogy a rezgések, vagy a hullámok képesek felerősíteni vagy kioltani egymást. Igaz ez saját belsőnkre épp úgy, mint egy kapcsolatban a másik – a pár, társ – ember és köztünk meglévő erőkre, melyekben épp úgy van vonzó vagy taszító. A tulajdonképpeni harmónia az, ha egy társkapcsolatban - vagy bármely viszonyban – ezek a kölcsönösen kiadott hullámok, rezgések vagy zavarok – ahogy tetszik – kölcsönösen kioltják egymást, vagy olyan zavarokat tudunk generálni – akarva vagy akaratlanul – ami bennünket a másik félnek érdekessé, értékessé tesz. Vonzódik hozzánk, érdeklődik felőlünk. Ha ezt elfogadjuk, el kell azt is fogadnunk, hogy vannak jó zavarok, és rossz zavarok. Persze ez így nagyon egyszerűsített, de ez a lényeg. Tökéletes harmónia nincs, mert születésünk pillanatától fogva változunk, de van egy olyan állapot, mikor azt érezzük, hogy most jó helyen vagyunk. Ilyenkor általában olyan élethelyzetet élünk meg, amibe már egyszer vagy részünk volt és nagyon jól éreztük benne magunkat - tehát vágyunk rá – vagy álmodoztunk róla, hogy ilyet szeretnénk. Ez számunkra akár harmonikus is lehet – így érezzük – bizonyos időre. De aztán változik a környezetünk, a másik, az Én, a betöltött pillanatnyi helyzetünk a világban és zavarok támadnak. A harmóniának vélt állapot eltűnik, mi pánikba esünk. Pánikba esünk, mert mi a jó kis harmóniánkat akarjuk. Abban érezzük, éreztük jól magunkat, vissza akarjuk szerezni. Mondjuk ki; Túl sokszor, bármi áron.

Elkezdünk elemezni, feltárni, kutakodni, megérteni, vádolni, hárítani, menekülni. Olyan dolgokat teszünk, ami sokszor számunkra is természetellenes, sőt néha érthetetlen. Az emberek jó része ebben az állapotban – főként, ha az túl sokáig tart – képtelen egymaga létezni ezért vagy helyreállítja a rezgéseket, kiküszöböli a zavarokat, vagy keres egy fogódzót. Ez a fogódzó sok minden lehet, ám van egy közös vonásuk. Az én-keresés jellemző rá és nem magunkból fakad, hanem valami külső hatás. Ez sok minden lehet a pszichiátriától, a valláson keresztül az okkultizmuson át az ezoterikáig minden, hogy csak a legjellemzőbbeket említsem. Ezeknek mindnek van egy közös jellemzője. Elhitetni képes velünk, hogy „tanai” segítségünkre lehet a harmóniánk ismételt felállításában. Ám van velük egy nagy baj! Tekintve, hogy erős zavarok forrása lehet – sőt az is – a természetes, velünk született ént befolyásolja, megváltoztatja, ami pedig az univerzumban, a miniverzumunkban kelt zavarokat. Innentől pedig az egyén harca kettős lesz, hiszen saját megbontott, megbomlott harmóniáját épp úgy helyre szeretné állítani, mint azt, amit elveszetnek hitt, ami miatt tulajdonképpen önmagát is felborította. Ez a kettős harc pedig, még jobban megerősíti benne a külső segítség igényét. A csapda bezárul. Általában az univerzum ilyenkor már komoly zavart észlel. Hiszen egy veleszületett harmónia, ami egy természetes alaprezgést ad ki, megbolydul. Felhangokkal, zörejekkel lesz tele. Ezek a felhangok, zavarok, visszhangok pedig már zavarják a Mindent.

Az egészben az az ironikus, hogy ezeket a zavarokat pont azok adják ki és generálják, akik arra szánták rá magukat, hogy megismerjék és szeressék a Mindent. Éppen azért, hogy azon keresztül visszajussanak önmagukhoz. Ám a baj az, hogy csak önmagunkon keresztül juthatunk el a Mindenhez. Az univerzumnak, ahogy már írtam az előző részben, túl sok dolga nincs velünk azon kívül, hogy tudomásul vesz és figyel. Azt figyeli, hogy az előbb említett velünk született harmóniarezgés nyugodt és egységes-e. Ha az, nyugalmi állapothoz közelíthet a Minden. Ha sok ilyen nyugodt rezgés van, egyre közelebbi ez az állapot.

Ám mi emberek valahogy nem akarunk a velünk született harmóniában hinni. Sokkalta inkább az általunk álmodott, áhított harmónia felé sóvárgunk és sok-sok felesleges zavart bocsátunk ki. Ezeknek a zavaroknak a jó része pedig erős és jellemzően negatív energiaszintű. Ilyen a harag, a dac, a sértődöttség, a düh és hosszan lehetne sorolni. Sokkalta kevesebb pozitív energiaszintű zavarunk van. Ilyen a szerelem, a kompromisszum, az elfogadás, az értés-megértés, a tartás, a segítség, hogy csak nagyon az alapokat említsem. Ezek a zavarok hol kioltják, hol felerősítik egymást. Ez attól is függ, hogy éppen milyen élethelyzetben vagyunk. Ha egy szakítást és annak stációit éljük meg, sajnos képesek vagyunk olyan zavarokat elindítani, amik egyenesen taszítóvá tesznek bennünket. Ám ha egy szerelmes boldog időszakban vagyunk kevesebb zavarral élünk, így közelebb is kerülhetünk a valódi harmóniához, minden egyes embertársunkhoz.

 

Jó messzire elkalandoztunk az univerzum zavaraitól mondhatnánk, pedig ez nincs így. Sőt talán csak most kellene belemélyednünk igazán, hogy valójában milyen zavarokat is idézhetünk mi elő. Nos mi egymagunk egyes egyedül az univerzumnak semmilyet. Ám több hasonló zavar már – mert azonos hullámhosszúak és energiájúak – már képes rá, hogy olyan hatást váltson ki, ami ránk vissza is hat. Amit a Minden nem dolgoz fel, hanem valami mássá leképez és azt sugározza vissza. Persze az nem törvényszerű, hogy egy „rossz” zavarból „rossz” zavart nagyít fel és ad újra vissza. Az nem tudhatjuk mit kapunk vissza, csak azt, hogy visszakapjuk. Talán valahol ennek a gondolatmenetnek a mentén bontakozott ki az asztrológia is, bár nézetem szerint az égitestek nem képesek hatni ránk, mint a Minden részeseire, csupán bizonyos zavarokat képesek tőlünk elzárni azzal, hogy az útjába kerülnek, vagy éppenséggel képesek felnagyítani azzal, hogy felszínükről ránk sugárzódnak. Azaz, vagy kapunk valamely zavart, vagy el sem jut hozzánk. De nem kívánok itt mélyen belemenni az asztrológiába sem, sem pedig másba. Fanyar humorral azt szoktam volt mondani valaki után, hogy: tiszteljük egymás elmebaját! Azaz hitét, érzéseit, vágyait, magát az embert, mert a Mindenben ő ugyanúgy egy rész, mint mi. Találkoztam olyan emberekkel, akik nem képesek, nem akarnak senkit tisztelni, sőt erre tanítják gyermekeiket is. Ennek okát most ne boncolgassuk, de mint minden ez is harmóniabontásban keresendő. Olyan okokban, ahol egy gyermeki vagy kiskamaszi, esetleg fiatalkori zavart generált valami külső erő az egyén miniverzumában, amire ő így ezzel védekezett, majd mint mechanizmus magába is építette. Ezzel valójában önmaga felborítva saját harmóniáját.

 Láttam a tisztelet hiánya mivé fajul. A született harmóniában ugyanis benn van a természetes tisztelet – ami itt ebben az esetben szabad, nyílt befogadást és elfogadást jelent – ha ezt korlátozzuk, vagy meg sem mutatjuk a gyermeknek, az idővel ezt a magatartásformát ellenünk fordítja. Egyszerűen azért, mert azt tanítottuk neki. Ez pedig nem más, mint egy szörnyű nagy zavar. Annyira veszélyes, hogy idővel még a szülő gyermek kötelékek is elszakadhatnak. Természetesen nem azt állítom, hogy a tisztelet mindennél fontosabb, ám azt igen, hogy a tisztelet teljes megtagadása az egyén egy olyan reakciója, ami valamilyen védekezés a világgal szemben. A való világgal szemben. Mert egyet ne feledjünk el!

Amiről itt most gondolkodunk az egy idea, mondhatjuk fikciónak is. Tudományosan egyetlen egy mondata nem bizonyított. Az emberi elme szülöttje. Egy olyan emberi elméé, mi egy valós kézzelfogható világban él, annak szabályaival, rendszereivel, értékeivel, hazugságaival, gyönyörűségével és haszontalanságával együtt. Ez a világ pedig, nem megtagadható és nem elutasítható, még akkor sem, ha az általunk megálmodott, áhított harmóniavilág oly csábító is. Ha ezt erőnek erejével megtesszük és hátat fordítunk a mindenkori jelenünknek, olyan zavart keltünk akár egymagunk is, amely szétrombolhatja teljes miniverzumunkat és ez által sokkal sérülékenyebbé teszi a Mindent.

 

Pontosan ezért nincs más választásunk, mint megkeresni azt az ajtót önmagunkön, melyen keresztül mi éppúgy szabadon közlekedhetünk, mint mások. Képesek leszünk kilépni magunkból, kívülről szemlélni az én, de közben be is tudunk engedni embereket, hogy ők bennünk körbenézzenek. Persze ez egy veszélyes dolog, mert egyáltalán nem biztos, hogy aki a belső kiállítási termeinkben csodál, vagy ítél, ugyanazt látja, mint mi kívülről a filmünket. Sőt! Sokszor, nagyon sokszor van úgy, hogy cselekedetteink nem egyeznek belső alapvető késztetéseinkkel. Ezért azt a bizonyos ajtót, annak zárját nagyon tudatosan kell tudnunk kezelni, mert ha a nem megfelelő időben nyitjuk ki, vagy éppen tartjuk zárva, soha de soha nem jutunk majd el oda, abba a remélt állapotba, hol a miniverzumunk a teljes egyensúlyban lebeg, mi pedig felkiálthatunk: Harmonikusan élünk!

 

Kép

Kép: Kopcsó Andrea Miniverzum

 

 

Folyt köv.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.