Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kortárs írók és egyéb gondolatok

2009.12.11

A kortárs író, mint fogalom igen sok mindent takar. Nagy viták vannak arról, léteznek-e profi és amatőr írók. Maradjunk annyiban, hogy úgy különböztessük meg őket; Vannak, akik hivatásszerűen írnak és vannak, akik kedvtelésből. Én magam az amatőr  írok népes csoportjához tartozom. Bár azt mondják, nem vagyok éppen teljeséggel amatőr és ilyenkor arra gondolnak, hogy szövegeim egy bizonyos szintet, értéket elérnek, ami oly sokszor nem lelhető fel, irodalmi portálokon, de ma már magánkiadású könyvekben sem, tegyük hozzá; sajnos. Hosszan elemezhetnénk ennek okait, de azt gondolom, az egy teljesen más értékelés témája. Mellesleg meddő vita keletkezne, hiszen megannyi fűzfapoétáról és borzasztó rosszul író skriblerről tudok, akik foggal, körömmel, tűzzel, vassal ragaszkodik a maga tehetségtelenségéhez és bárkinek, aki kritizálni meri – bármely szándékkal – ott árt, ahol tud. Nem ezekről az emberekről szólnék most, annál is inkább mert én őket is tisztelem. Tisztelem a kitartásukat, a hitüket, de sajnálom tehetségtelenségüket. Ám térjünk csak vissza hozzám.

Novella, vers, elbeszélés. Novellák, versek, elbeszélések. Jórész ezekkel kezdtem, no és persze publicisztikák. Mert hazudik az a művész, akit nem érdekel a körülötte lévő politikai társadalom, vagy egy olyan magányvilában él, ami szerintem már-már beteges. Mert nem tudni arról, ami velünk és körülöttünk történik, bizony nagyon nagy baj. Elmenekülni egy olyan világban, ami soha nem volt az övé, és befogadni, megérteni, felesleges harc, ha nincs meg benne az a veleszületett plusz, amitől befogadóvá válik. Egész egyszerűen szépen lassan az elmebetegség határára sodródhat. Lett légyen ez az alkotó bármilyen tehetséges, soha nem lesz valójában művész. Csupán egy önmagát gyötrő, önző, a világtól mindinkább elforduló megkeseredett ember. Persze kicsit paraoxn is ez, mert a művészet célja éppen a más, vagy az élet másként való bemutatása, hogy ilyen is van. Ám ahhoz, hogy bemutathassuk ismerni kell, és le kell tudni képezni önmagunkban úgy, hogy képesek legyünk mindezt a tevékenységet kívülről is jól, pontosan és objektíven megfigyelni. Napjainkban azt tapasztalom, hogy sok-sok szerző valamely hit, szekta vagy okkult tudomány rabja, oly annyira, hogy tételeik és tanaik életminőségük rovására megy. A művészetet pedig egyfajta menekülésnek tekintik, miközben önmaguknak is folyamatosan és egyfolytában hazudnak. A legszörnyűbb pedig az, hogy van köztük milliónyi csillogó tehetség.

Én nem szeretnék ilyen lenni, ezért nem csak figyelem a társadalmat és élek benne, de véleményemnek hangot is adok. Persze csak módjával. Olykor kóbor, ha valami téma érdekel. Sokan erre azt mondják, hogy ez megfelelés, nem művészhez méltó magatartás és lenéznek. Mikor megismernek mint embert elutasítanak, mintha leprás lennék, mindeközben ők, egy majdnem koszos házban élnek napi élelemgondokkal, kifizetetlen számlákkal. De ők büszkék, mert azt mondják nem megalkuvók, ők sem nem tisztelnek, sem nem elfogadnak, önmagukat élik. Miközben kapcsolataik sorra mennek tönkre jórész konok, dacos önzőségük miatt, ami –és ez jól tudják –bármikor átfordulhatne egy odaadó boldog szerelembe, de egyszerűen félnek attól a napi világtól. Nos én nem. Én írok. Bár egyre kevesebb kisprózát.

Ma már a könyv felé fordultam és rá is jöttem, hogy mennyivel nehezebb dolog is az, mint novellák, versek fabrikálása. Könyvet írni ugyan szórakoztató dolog, de egyben nagy kihívás is. Hogy az olyan legyen, mint azt szeretnénk. Hogy majd a könyvajánló azt írja a műről, amire vágyunk. Ezért a könyvhöz felkészülés kell. Én az esszé műfajában találtam meg a gyakorlás egyik formáját. Az esszé nehéz dolog arról nem beszélve, hogy nagyon is irodalmi műfaj. Minden írással foglakozó kortárs írónak nagyon is ajánlom, hogy bizony akárcsak gyakorlás gyanánt is, próbálkozzon a publicisztika, az esszé, kistörténetek írásával, mielőtt irodalmi, művészeti alkotás létrehozásán kezd el fáradozni.

A versek, a novellák ettől lesznek kiforrottak és érettek, no meg ha a szerző tisztában van a műfajelmélettel. Sajnos sok, nagyon sok olyan szerzeménnyel találkozok, amire rábiggyesztik, hogy novella, ám szerkezete, felépítése köszönő viszonyban sincs a novella elfogadott szerkezetével. Ilyenkor értetlenül állok, nem értem, nem értem, hogy miért a novellát írta oda a szerző, miért nem azt, próza. A próza jó szó. Általános. Amolyan fedőszó. Míg a novella egy konkrét jól behatárolható műfaj. Persze jól tudom, hiába is dühöngök én ezeken a látszólagos apróságokon, a világ ma már olyan, egy ember hangja semmit nem ért, és ebben a fene nagy sajtó, meg publikálási szabadságban, amit az internet szabadított ránk, én az egyszerű irodalmista, szép lehetek, de okos semmi képen.

Az írók pedig, írnak. Jól rosszul. A profik és az amatőrök egyaránt. Az irodalmi jelen ilyen. Felhígult. Kicsit talán züllött is. Amilyen a társadalom. Torzsalkodások, hátba szúrások, gazdasági stiklik. Puszipajtások és elhallgattatottak. Hosszan lehetne sorolni, hogy vajon ma a kiadók miért nem áldoznak pénzt egy-egy új szerző új könyvének bemutatására, míg egy Havas, vagy Friderikusz, akik lássuk be a szépírástól messze állnak, egy-egy könyves próbálkozásukkor csak úgy folynak a tévéből és a rádióból. Pedig szerzeményeik jór része. Saját bevallásuk alapján is csak részbe az övék, főként alig fizetett háttérmunkások azok akik elkészítik a kiadványt- Itt tart az irodalmi jelen. No és ott, hogy egy meglehetősen zárt csoport uralja a kiadókat épp úgy, mint a társadalmi szervezeteket, akik nem nagyon akarnak közéjük engedni senkit. Egész pontosan – és ezt fájva írom le és gondoljon mindenki azt amit akar – csak a maguk közül valókat engedik be, hogy aztán befolyásukkal élve egy közepes, rossz tollú szerzőcskéből, hivatásos írót csináljanak, a média és a kiadók segítségével.

A futottak még rovatban szereplőknek, pedig marad a net, ahol végig kell küzdeniük egy komoly harcot, a tehetségtelenség, az irigység és legvégül a könyöklő főmegmondók miatt. Amire a végére jár. Belefárad. Semmilyem irodalmi portálon többé nem publikál. Utolsó esélyként jó esetben létrehoz egy magánoldalt és ezzel nem is tesz többet annak érdekében, hogy valaha is híres író legyen. Az oldala pedig, jelentéktelenné válik. Apró kis trükkökkel, önmaga próbálja a látogatottságát növelni egy ideig, de aztán erről is lemond. A keresőoptimalizáláshoz, az internetes marketinghez nem ért. Az oldala belevész a közé a rengeteg közé, ami ugyanarra a sorsra jutott, mint az övé.

Én egyetlen kortárs iró barátomnak nem kívánom ezt. Várok. Várok velük együtt. Valamely olyan új világrend eljövetelére, ahol a művészeteket megbecsülik majd és helyünk lesz a világban, int alkotók. Addig pedig írjuk a memóriáknak a biteknek, a fájloknak és az asztalfióknak mindazt, amiről azt gondoljuk, mondatokba kell önteni.

Kortársaság! De jó lenne, ha lenne egyszer egy ilyen. Ahová összejárnánk, ahonnan valódi kezdeményezések kerülnének a felszínre, az alkotó és a műélvező közötti kapocs megerősítésére. Mert ma minden, de minden elakad egy pitiáner irodista, egy közép semmi kulturista, vagy éppen az ünnepelt kulturbajnoknál hiszen ők közel ülnek a fazékhoz és egyre éhesebbek. Mi többiek, pedig reménykedünk a jószerencsénkben, hogy egyszer majd talán mi is oda kutunk ahhoz a bizonyos fazékhoz, pedig jól tudjuk az eszünkkel, hogy esetleg csak morzsákat dobnak majd elénk a szolgák.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.