Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Önarckép démonaimmal III.

2009.09.28

 

A Nyugatinál találkoztunk

Pályaudvarmocsokban, húgyszagban, az aluljáró ásító neonjai alatt, álkoldusok, lépcsőházgengszterek gyűrűjében, egy unatkozó járőr kávézott, miközben markecoltak a kivénhedt kokottok a gyorsbüfénél.

Bimbós sárgarózsát vittem

Mit meggyötört a villamos izzadságszagú tumultusa, a metró szele,  a celofán fullasztó fogsága, látszott rajta, hogy unja már a jelképek elmúló dicsőségét, csak egy virág szeretne lenni egy befőttesüveg-vázában az ágyad mellett

A bőröd illata ugyanaz

Mintha nem telt volna el számolatlan lelassult év, mintha nem pusztult volna el a facsemeténk a tolonctornyok tövében, mit valamikor szerelmünk pecsétjeként ültettünk, hogy vigyázzon ránk, mire felnövünk

Takargattad a karikagyűrűdet

De folyton megcsillant rajta valami pimasz reklámfelirat villogó narancssárgája és azt üvöltötte, hogy hé fiú, nincs itt már dolgod, adj viszlát puszit és nézz utána kifacsart szívvel, kifordult lélekkel amikor a lépcsőn sétál felfelé, majd igyál rá egy felest

Azt hazudtad, hogy jól nézek ki

Pedig loncsos hajam a nyakamba ért, és az egyen-dezodorillat alól a nap minden bűze áradt belőlem, mit szégyelltem ugyan, de már nem volt időm, hogy lemossam magamról az aznapot, hogy tisztán ölelhesselek

Kérdezted, hogy megvan-e még a bérház

Hol hajdan együtt remegtünk éjszakánként a mosókonyha-albérlet vizes falai között, hallgatva a patkányok körmeinek surranását a lefolyók csöveiben, és elcsodálkoztál, hogy már nem is a város az otthonom

Teát rendeltél a közeli kávéházban

Figyeltem, ahogy titkon körbelesel, hogy nem látott e meg valami ismerős, mert akkor majd magyarázkodni kell, hogy ki is volt az a lóhajú vagabund ott melletted, sörrel a kezében, cigarettázva

És arról a tengerparti nyárról beszéltél

Mikor testszerelmet éltünk egymással, a nappal, a holddal, különös étkek ízeivel, a szőlőskertek vérével, a hullámok szeszélyével, mikor még nem fájt az évek múlása, és egy szópofon, mert szemeztél a pincérfiúval

Ruganyos léptekkel távoztál

Várt rád egy gyermek, mosolya, kit nem tőlem kaptál, mivel önzőségemben előrébb való volt a lázadás gyönyöre, mint a gyermeknemzés csodája. Hiába fáj már, hogy nem lesz senki, ki gyermekemként eltemet

Majd csak egy fartörzsbe vésik a nevemet

És hamvaim a hegytetőről, a szél fuvallatgyermekeire bízzák, hogy legyek én is az út pora, virág földje, sivatag homokja, fecske fészke, a nagy egész része, hogy pompázhasson mindaddig, míg e korcs kor el nem pusztítja mindörökre

A retinámba beleégettelek

Hogy ne feledhessem már sohasem a mosolyod, és a szemedben azt a kínlódva benntartott vallomást, ami, míg élsz gyötörni fog, de még egy kihalt sikátor omladozó tűzfalának sem mered majd soha megvallani, hogy szeretsz még

Tudom, többé nem hallok felőled

Eltűnsz, örökre, mint a kivénhedt barackosok, miket felzabált a város, mert újabb és újabb betonbörtönöket kellet felnevelnie a földből, hogy legyen hol meghúznia magát az emberi tölteléknek, rettegve a hajnali ébresztőórát

Mi egy új nap hírnöke

Pimaszul elrendeli, hogy felelj meg a létezés törvényeinek, szorítsd magadhoz az akaratod és ess neki a mának, hogy a holnapodat ne kelljen félteni a ráboruló árcédulák, és csekkek fojtogatásától

Egy fertályóra, ennyit kaphatsz csak

Az élettől, mit valóban magadra költhetsz el, de ezt nem tudod, ezért csak meztelen fekszel az ágyadon, és a pimasz legyet bámulod a plafonon, aztán megeszed hideg ebéded, a maradékot a vécébe lököd, és nem mosogatsz el

A teáscsészéd még itt kuporog az asztalon

A fizetőpincér unottan nyomja a képembe a számlát, és démoni vigyorral figyeli, ahogy a borravaló után kutakodok farmerom zsebében, vakkant valamit felém, és már veti is rá magát egy másik asztal áldozatára

A hangod is itt maradt, a fülemben

Búgva-becézve simogat, átöleli a nyakamat és megcsókol, pedig csak a munkahelyi számodat adtad meg, ha úgy adódna, hogy inni akarnám a szavaid, de ez is altatódal nekem, és egy vers álomrímekkel

A sarokasztalnál a negyvenes szőke kinézett magának

Már láttam valahol! felkiáltással telepedett le, itt maradt aurád foszlányait is végleg eltörölve, hogy plázaillattal töltse ki a teret, konyakot rendeljen, és egy szófolyam végén kibökje végre, hogy csak dugni akar

És én lustán elhiszem, pont velem

Az erdőszéli víkendházra gondolok, hol egyszer egy teljes hetet szeretkeztünk, miközben ez a lotyó éppen harmadszor próbál önmagával csodát tenni, és önelégülten bámulja magát a falitükörben

Este leírtam vagy kétszázhúszszor a neved

Csak úgy, egy fröccs fölött, kerestem valamit a monoton ismétlődő sorokban, valami képet, jelet, de csak az bizonyosodott be, hogy egyre olvashatatlanabbul írok, és jó lenne már egy okuláré az olvasáshoz.

Aztán belecsendesültem az éjszakába   

Magamhoz öleltem egy soha nem hallott dallamot, és addig-addig dúdolgattam, míg az álom nem temette belém a mai napot, hogy már csak emlékképekként sejlődjön fel, néha-néha egy magányos délután…

 

 

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.